2019. január 1., kedd

Blogkapszula 2017-ből (UPDATE 2019-ben!)

Kedves Olvasó!


   A Bloggerközösség csoportban indult útjára ez a kis dolog, aminek az a lényege, hogy néhány kérdésre válaszolva célokat tűzünk ki magunknak és most, két év múlva meglátjuk, mennyit sikerült ezekből teljesíteni. Én, 2017-ben még nem tudom, de te már valószínűleg tudni fogod. Szerintem nagyon izgalmas és borzasztóan jó ötlet, vágjunk is bele!



2017.10.28. szombat
Emlékeztető magamnak: Reagálj a posztra, ha ezt olvasod!
Thank you múltbeli én, nem felejtettem el!



1. Mit vársz 2018-tól?
Különösebben elvárásaim nincsenek, maximum magam felé. Rá akarom venni magam, hogy ismét könyvet írjak. A heti blogolás mellett sokszor úgy érzem, hogy lehetetlen belevágni még egy projektbe, de nagyon szeretnék elindulni majd az Aranymosáson megint, úgyhogy tenni is kellene az ügy érdekében.
Szeretnék még nyitottabb lenni az emberek felé, nagyon sokszor ez nehéz feladat számomra, még ha itt, a blogon egészen sok mindent el is árulok magamról. Az itteni bátorságom át kell vinnem a hétköznapokba is.

Rávettem magamat! Kettőbe is belekezdtem, aztán az egyiket elnapoltam, ha majd tényleg megtanulok írni és be fogom merni vállalni azt a hatalmas cselekményszálat, a másikon jelenleg is dolgozom. Talán jövőre még nem, de 2021-re mindenképpen készen akarok lenni, hogy beküldhessem az Aranymosásra. 
Fogjuk rá, hogy nyitottabb lettem, de inkább azt mondanám, hogy könnyebben barátkozom, a munkám miatt rengeteg ismeretlennel kell tartanom a kapcsolatot, így az megadta a gyakorlatot.

2018. december 28., péntek

It's a good life, it's a good life... - Visszatekintés 2018-ra

Oh hello there, my dear friend... Long time no see.



Szóval itt vagyok újra és mivel még nem találtam ki, hogy mit is szeretnék ezentúl elmesélni a novelláimon keresztül, meg úgyis itt a nyakunkon az új év, gondoltam leírom, mi is történt itt a blogon és velem az elmúlt egy évben. Mert nem unatkoztam, az biztos. 
Még 2017 év végén kikerült az idei év antifogalom listája, amit most visszaolvasva sikerült elég jól teljesítenem. Nem erőltettem a posztolást, ami meg is látszott, mert az utóbbi időben alig volt poszt, de szükségem volt egy kis szünetre. Talán egyetlen pályázat volt, ahova erőn felül próbáltam alkotni, de nem is sikerült nyerni illetve az írástechnika gyakorlása is kimaradt, de szinte semmit sem írtam az utóbbi időben. 
Ezután jöttek sorban a Scars bejegyzések, amit 2017-2018-ban végre valahára sikerült kitenni a blogra. A történet eredetileg az Aranymosásra készült és habár nem vagyok száz százalékban elégedett vele még most sem, egyszerűen muszáj volt valahogy publikálnom, hogy ne nyomja tovább a szívemet a sztori. Nagy győzelemnek könyveltem el, hogy egyáltalán rávettem magam, hogy újraírjam és kitegyem, szóval hurrá!
Idén sok cikk született a bullet journalomról is, illetve többről is, mert megtöltöttem pár füzetet. A kedvencem egyértelműen az, amit a legutolsó posztban mutattam meg, most is azt használom még. Illetve már csak néhány napig, mert szegény elázott a táskámban és úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt a PlanAll határidőnaplójának, ami meglehetősen hasonlít egy BuJo-ra, csak előre el van készítve. Biztosan lesz róla bejegyzés, illetve még a BuJo-hoz is vissza fogok térni, úgyhogy nézzetek majd vissza a blogra, ha ti is szemeztetek a Lizzy Card füzetével.
Születtek még mindenféle más témájú bejegyzések is, néha nem tudtam magamban tartani a gondolataim, így előfordult egy kis politika és társadalmi témájú poszt is, azonban a kedvenceim idénről mégis az interjúk maradnak, amiket imádtam elkészíteni még akkor is, ha néha szörnyű volt hallani, amit az interjúalany mesélt. Nem szeretnék kedvencet választani, mert mindegyiket szerettem. Azt továbbra is fenntartom, hogy ha van egy sztorid, amit elmesélnél, írj bátran és elkészítem veled az interjút!


És végül csak meg kell említenem a NaNoWriMo-t is, mert az év végén ez volt a legnagyobb projektem a tanulás és a munka mellett. Belesültem a projektbe, egyszerűen képtelen voltam elegendő időt szakítani az írásra. Egyik este leültem a laptop elé és választanom kellett, hogy vagy megírom a beadandóm, vagy megcsinálom a szószámot és fontosabb volt az egyetem. Azonban egy kis siker volt ez is, hiszen képes voltam írni, 13 ezer szó alig néhány nap alatt, valószínűleg be is tudtam volna fejezni a regényt, ha nem szorgalmi időszakban van az egész. Legyőztem az írói blokknak nevezett belső démont, vagy inkább az álcát, ami miatt úgy éreztem, hogy nem tudok írni. Szerintem egyszer minden írónak ki kellene próbálnia a kihívást, mert rengeteget tanultam magamról és az írási szokásaimról, tévhiteket sikerült megcáfolni saját magamról, hát még ha kibírom a harminc napot! Próbáljátok ki, komolyan.

Idén a saját életembe is egy kicsit több betekintést engedtem, elmeséltem, hogy miért nem használom többé az Instát vagy, hogy a nyáron két helyen is dolgozni kezdtem egyszerre, ami sokkal könnyebb volt, mint először gondoltam, azonban szintén, a blogtól vette el az időt. Főleg május-június-tól volt nagyon nehéz beosztani az időmet, mert alapvizsgáznom kellett, hogy minden tárgyam felvehessem, aztán dolgoztam, aztán pihentem egy kicsit, mielőtt újra kezdtem volna szeptemberben az egyetemet, ekkor született meg a blog új külseje is, ami a történelem fennállása óta először fehér helyett kék lett. Szokás szerint én készítettem, mert nem tudom szavakba önteni sohasem, hogy pontosan mit is szeretnék (milyen ironikus, nem?). 
Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz a második év. Nagyon sok órám volt, új helyre költöztem, közben az egyik munkában végül nem mondtam fel a nyár végével, így nagyon sok teendőm lett abban a nagyon kicsi időben, ami egy nap megadatik. Sokszor képtelen voltam leülni írni, még akkor is, ha tudtam, hogy el fog szállni az ötlet, ha nem írom meg azonnal. Az utolsó két hónapban enni és aludni is épp csak sikerült, de nem panaszkodom. Rengeteg mindent sikerült elérni abból, amit kitűztem erre az évre, még ha csak magamat vonszolva is jutottam el a célvonalig. 
Most azonban szeretnék végre visszatérni. Minden vizsgám felvettem decemberre, így már csak kettő maradt januárra, így most december utolsó napjait még kihasználom, hogy kikapcsolódjak - a diós bejglitől kajakómásan filmezzek, sorozatozzak, játsszak, vagy éppen főzzek valamit, amit már régóta szerettem volna - aztán januártól megpróbálok ismét visszakerülni a kreatív állapotomba. Szerencsére a NaNoWriMo-n nem volt idő arra, hogy sokat kínlódjak, mert nem jut eszembe semmi, így a módszer már megvan. Szeretnék minden bejegyzést megírni, amit már régen megígértem, azonban nem volt időm bepötyögni. Talán azt is sikerül majd elérni, hogy ne csak háromhavonta legyenek posztok.


De még mielőtt átlépnénk az új évbe, egy kis emlékeztető: ez egy jó élet. Néha talán nem annyira az, sőt. Idén voltak nagyon mély pillanataim is, amikből azt hittem, sose mászok ki. De összességében, ez egy jó élet. Tenni kell érte, azt hiszem. Segítséget kérni, ha egyedül nem megy, feladni viszont nem szabad! Valahol mindig felcsillan egy kis remény. Remélem, ti is kitartotok mellettem jövőre is.

Nagyon boldog új évet kívánok mindenkinek és találkozunk 2019-ben!

Niki

2018. december 14., péntek

Tökéletes pillanat




Minden évben visszatértem a családommal a vidéki karácsonyi vásárba, hogy ajándékokat vásároljunk és kiválasszuk a tökéletes karácsonyfát. Szerettem a zsúfolt, ünnepi forgatagot, mindig rengeteg ember összegyűlt a falu központjában, hogy forralt borral a kézben, ismerősök közt töltsenek egy izgalmas téli délutánt. Átölelt a várakozás érzése, a bizsergető izgalom, a mosolyok sokasága.
Már régóta vitatkozott a családom arról, hogy ideje lenne inkább vásárolni egy műfenyőt, mert a kertvárosi, apró kertünkben már nem fértek a cserépből átültetett fák, én azonban minden évben találtam egy kifogást, amiért még egy évben élő fenyőre volt szükségünk, amiért ráértünk jövőre beruházni egy műanyagra. Minden évben kicsit jobban reméltem, hogy a vörös hajú, szeplős srác, aki segített kiválasztani a fát, talán majd randira hív és a jelenetek, amiket minden karácsony környékén lejátszottam a fejemben, ahogy a hóesésben sétálgatunk kézen fogva, majd valóra válnak.
Soha nem találkoztam vele a vásáron kívül, de minden évben, már nem tudnám megmondani hány éve, ő segített nekünk kiválasztani a tökéletes karácsonyfát. Először csak néhány szót váltottunk, én még félig-meddig gyerekként, ő tinédzserként. Majd idővel egyre inkább eltértünk a szokásos fecsegéstől, ami szinte kötelező volt. Tavaly már egy fél órát beszélgettem vele, míg a szüleim betették a csomagtartóba a fát, azonban ennek ellenére egy kedves mosollyal elengedett, mikor mennem kellett. Csalódott voltam, mert megmozgatta a fantáziámat, valamiért nem tudtam lemondani az álomképről, hogy elhív majd magával valahová vagy elkéri a telefonszámomat. Valakit a várakozás eltántorít, de engem csak még kíváncsibbá tett, még inkább akartam, hogy megtörténjen. Bármikor fel tudtam volna idézni a kék és zöld között változó szemeit, ahogy rám nézett, vagy a hosszú ujjait, amivel óvatosan, de ügyesen csomagolta be a választott fát anélkül, hogy megszúrták volna az ujjait. Nem tudtam elfelejteni a történetet, amit a nagymamájáról mesélt, mikor tíz évesen véletlenül Barbie babát kapott tőle, vagy a mosolygó szemeit, mikor az édesanyját említette meg. Azt hiszem, vannak emberek, akikkel minden apró elemünkkel vonzódunk.
Idén kicsit később indultunk el a faluba, mert az öcsém elaludt ebéd után és anyám nem volt hajlandó felébreszteni. Van valami bájos abban, ahogy egy hatéves a nyálát csorgatva álmában beszél a kanapén, mikor te már útra készen, tűkön ülve várod az indulást. Már megtelt a tér emberekkel, azt sem tudtam, merre induljak el. A szüleimnek már rég megvettem az ajándékot, de a testvéremnek nem tudtam választani. Öcsi abban a korban volt, amikor mindenért utált és én is utáltam őt, de azért valamivel mégis szerettem volna kedveskedni neki, ha már kénytelenek vagyunk elviselni egymást. Figyeltem, hogy min ragad meg a tekintete, ahogy végig sétáltunk a sorok között. Mivel nyűgösen ébredt fel, sorra mondott nemet mindenre, így meglehetősen sokáig tartott kijutni a sokaságból. Kezdtem fázni, megtelt az orrom a lángos illatával, amit sosem szerettem igazán és én is kezdtem fáradtnak érezni magam. Hiába mutogattam a különböző játékokat és ruhákat, az édességen kívül semmi sem kötötte le a figyelmét három percnél tovább. Már az is megfordult a fejemben, hogy egy csomag gumicukrot kap ajándékba.
Mind a négyen kezdtünk beleunni a felesleges körökbe, mikor Öcsi végre meglátott egy játékot, ami hirtelen szíve minden vágya lett. Észre sem vettem, hogy pont a vörös hajú srác fenyőivel szemben álltunk meg, míg integetni nem kezdett nekem. Elmosolyodtam, mert azelőtt sosem köszönt oda, most azonban észrevett az emberáradatban. Kicsit hevesebben kezdett dobogni a szívem, nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy itt az ideje a tettek mezejére lépni, még ha szinte semmi esély sincs rá, hogy érdekeljem. Pénzt nyomtam Anyu kezébe, hogy vegye meg az öcsémnek a játékot és odasétáltam a fiúhoz, aki nem győzött mosolyogni rám.
– Léna. – szólított meg.
– Balu, hogy vagy? – léptem közelebb hozzá. – Remélem idén legalább olyan szép fenyőket hoztál, mint tavaly, mert ez az utolsó év, hogy élőt veszünk.
Azt hiszem, meglepődött, mert kereste egy ideig a szavakat, mielőtt megszólalt volna.
– Hát, későn érkeztetek és a legszebbeket már mind elvitték. Normannra, ezüstre vagy erdei fenyőre gondoltatok? Földlabdás legyen mindenképpen?
Fogalmam sem volt, általában Apu választotta ki a fajtát aztán csak rámutattunk Öcsivel a legmagasabb, legszélesebb darabra, amit csak találtunk és azt vittük haza. Hátrapillantottam, hátha közeledik már a családom, de eltűntek mögülem. Egyre hevesebben dobogott a szívem a gondolattól, hogy kettesben vagyok vele és el fogom szúrni a pillanatot. Összekuszálódtak a gondolataim, elhúztam az ajkamat. Nem tudtam meghozni a döntést, mert nekem nem sokat mondtak a különböző elnevezések.
– Nem tudom, mit ajánlasz?
– Mit szólnál, ha megkeresnénk a legszebbet?
Bólintottam és követtem a szűk sorok közé. Zavarba jöttem valamiért, határozatlanul motyogtam felváltva, újra meg újra hogy nem és talán. Próbálta megmutatni, hogy melyik miért lenne a tökéletes, de jobban lekötött a szeme csillogása, ahogy a különböző fajták előnyeit magyarázta, mint maga a választék. Nem akartam gorombának tűnni, mert sorra mondtam nemet az ajánlásaira, nem akartam megszúrni a tüskéimmel, de túlgondoltam az egészet és már bántam, hogy odamentem hozzá. Egy magányos fenyőnek éreztem magam az erdő szélén, bármennyire szerettem volna közeledni, a gyökereim odaláncoltak a megszokott helyemhez. Egyébként is, valószínűleg barátnője van.
– Miért döntöttetek úgy, hogy műfenyőt vesztek? – szólalt meg, mikor megálltunk az egyik sor végén.
– Mostanában nem sikerül életben tartani őket, megölni meg nem akarunk fenyőket emiatt. Évek óta megy a vita erről, de szeretjük az élő illatát. Meg ide jönni is. – kínos mosoly ült ki az arcomra, de nem nézett rám, így nem láthatta. Lefoglalta, hogy kihúzzon az ujjából egy tüskét.
– A műanyag fák is szennyezik a környezetet. Őket legalább újra lehet hasznosítani vagy eltüzelni, ha már vége az ünnepnek.
– Igazad van, de nem én hozom meg a végső döntést.
Csend ült le közénk. Szerettem volna mondani még valamit, de semmi sem jutott az eszembe. Tényleg sokkal kisebb volt a kínálat, mint máskor, csak körbe-körbe jártunk. Lángolt az arcom, nem tudtam, hogy kérdezhetnék rá, hogy tölti idén az ünnepet, vagy vannak-e már tervei szilveszterre, pedig sokszor beszélgettünk már ilyenekről. Saját magamat hergeltem, amiért most nem tudtam olyan könnyedén elbeszélgetni vele, mint régebben. Kerestem magamban a választ, hogy vajon én viselkedem furcsán, vagy tényleg megváltozott valami a tavalyi év óta. Folyton a macskája jutott eszembe, pontosabban a történet, mikor néhány éve a még néhány hónapos cicája felmászott a karácsonyfára, felborította, összetörte a díszek nagyrészét, majd ijedtében felugrott a bejárati ajtó kilincsére és kinyitotta az ajtót, hogy elszökjön a tetthelyről. Szerettem volna most én is kiscica lenni, eltűnni, mielőtt megutál valamiért, és persze azért is, hogy utánam jöjjön és hazavigyen, mint ahogy a cicával tette. Élesen láttam magam előtt, mennyire beleélte magát a mesélésbe, elhittem neki, hogy tényleg aggódott a szőrgombóc miatt.
Minden alkalommal, mikor találkoztunk, azt éreztem, hogy szeretném megismerni, de sosem volt bátorságom tenni is érte. Minden karácsonykor elöntötte a fejem a gondolata, hogy egyszer majd történik köztünk valami homályos és megfogalmazhatatlan, amitől majd olyan boldog leszek, hogy repülök. De, mivel ez sosem történt meg, minden tavasszal elfeledkeztem róla. Többé-kevésbé és éltem tovább, mintha nem tudnám, hogy nemsokára visszatér az életembe.
Megelégeltem a némaságot, az idő szorongatott. Arra gondoltam, hogy talán sosem fogok találkozni vele többet és megbánnám, ha nem tennék semmit sem. Éreztem, hogy minden porcikámban remegek a félelemtől, a torkom egy fenyőág szorongatta. Mégis, egy külső erő kinyitotta a szám és rákényszerített, hogy hangot adjak ki rajta.
– Balu… - vártam, míg erőt gyűjtök és sikerül egymás szemébe néznünk. – Lesz egy kis parti nálunk pénteken, még karácsony előtt, felavatjuk a fát meg ilyesmi. Ha van kedved, szívesen látnánk téged is, persze, csak ha van kedved.
Magasra emelte a szemöldökét és bár mozdulni látszott a szája, gondolkodott egy darabig a válaszon. A szívem a torkomban dobogott, annyira izgultam, hogy nemet fog mondani. Éreztem a fülemben a lüktetést, attól féltem, hogy még a választ sem fogom hallani tőle. Mikor elmosolyodott, nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert kinevet, vagy azért, mert igent fog mondani. Talán egy gimnazista kislányt lát bennem, aki kétségbeesetten próbál kapcsolatot találni magának. Nem szerettem kockázatokat vállalni, nem akartam egyedül fát választani, nem akartam én randira hívni, csak ki akartam tépni a gyökereim, még ha el is dőlök és kiszáradok.
– Nagyon szívesen ott lennék.
Bólintottam egyet, de egy kicsit meg is szédültem a gondolattól, hogy igent mondott. Vártam a pillanatot, hogy majd felébredek az álomból, amit olyan szívesen játszottam le magam előtt sokadjára is.
– Elkérhetem a számodat? Vagy megadjam az enyémet?
A kezébe nyomtam a telefonom, hogy írja le a számát, aztán megcsörgettem, hogy neki is meglegyen az enyém. A gyomrom szinte megtekeredett maga körül, az tenyerem is tapadt az izzadtságtól, pedig az előbb még fáztam.
Amikor egy pillanatra átpillantottam Balu válla felett, megláttam a tökéletes fát. A teherautó mellett állt néhány, elég rossz állapotban lévő társa mellett. Elindultam felé, ő pedig követett.
– Őt szeretném. Ez a fa tökéletes lesz.
Nevetni kezdett, nem értettem miért.
– Ezek a fák megsérültek szállítás közben. Nem tudjuk eladni őket, mikor ott a rengeteg, egészséges fa.
Megfordította és megmutatta, hogy a másik oldalán kitört egy ág, így eléggé hiányosnak tűnt arról az oldalról. Engem azonban nem zavart, majd úgy fordítjuk a fát, hogy ne látszódjon a hiányos oldal. Magas volt, majdnem velem egymagas és széles, dús, élénk zöld ágakkal, amiket tele lehetett tömni a díszekkel. Úgy tűnt, puha ágai vannak, amik nem szúrnak meg azonnal, ha hozzájuk érsz. Az illata pedig isteni volt, mintha magát a karácsonyt lélegeztem volna be.
– Ezt szeretném, eldöntöttem.
– Most néztünk meg egy csomó, hibátlan fát, amik neked is tetszettek.
– Tudom, de…
A szüleim integettek és visszaintegettem nekik. Ő is feléjük fordult, kedves szavakkal köszöntötték. Megmutattam nekik is a választásom és Öcsi is egyet értett, hogy ezt kellene megvennünk. Láttam rajta, hogy hezitál, mit is mondhatna, amivel elveszi a kedvünket a sérült fától.
– Ez már nem eladó. Megsérült, így nem adhatjuk oda. Az előbb mutattam Lénának sokkal szebb darabot. Már nincs túl nagy kínálat, de még mindig vannak szépek.
– Ne viccelj, nincs ennek semmi… - Balu megfordította a fát és Apa hangja elhalkult. Szigorú pillantást vetett rám, de szükségem volt rá, hogy most mellém álljon, így kérlelőn suttogtam, hogy kérlek. Tartozott nekem ennyivel, ha már Öcsi tönkretette a délutánt.
– Elvisszük. – Apa felsóhajtott.
Balu főnökével kellett beszélnünk, aki féláron ideadta a fát és már be is csomagolták nekünk, hogy hazavihessük. Az autóhoz érve lemaradtam egy kicsit, hogy válthassak még néhány szót vele.
– Akkor pénteken várlak.
– Ott leszek. – mondta és végigsimított a karomon. A vastag kabát ellenére bizseregni kezdett a bőröm.

Az örömömet, hogy igent mondott csak az árnyékolta be, hogy semmiféle partit sem terveztünk. Pánikban hívtam fel a legjobb barátnőimet, akik először nem is értették, miért kell egy egész bulit szerveznünk ahhoz, hogy találkozhassak vele. Három nap állt a rendelkezésemre, hogy elsimítsam az összes bajt, amit magamnak okoztam. Előbb a szüleimmel kellett megbeszélnem mindent, akik persze nem akartak beengedni a házba egy csapat gimnazistát pár nappal karácsony előtt, hogy szétszedjék a lakást, hát még ha tudták volna, hogy Balut is meghívtam! Az ismerőseim fele nemet mondott a meghívásra, mert már más programjuk volt. Mikor csütörtökön megláttam a nevét a telefonom kijelzőjén, majdnem lefújtam az egészet, hiszen úgy tűnt, a hirtelen szőtt tervem katasztrófába fog torkollani. Borzalmas lett volna beengedni a lakásba négy-öt ember közé, akik unalmukban a tv előtt ülnek. Mégis, túlságosan izgatott lettem a gondolattól, hogy most nem kell majd ismét várnom egy évet, hogy láthassam. Éjszaka nem tudtam aludni, mert arra gondoltam, hogy milyen édesen mosolygott rám, ahogy végigsimított a kezemen és a hidegtől kipirosodott arcára, ami mindig vidámnak tűnt. Azt számolgattam, hogy már az utolsó évét töltheti az egyetemen és kiszámoltam azt is így, hogy hány éves lehet, hány év korkülönbség van közöttünk és mennyire lenne ez zavaró. Aztán rájöttem, hogy ez engem nem is érdekel igazából, mert túl sokat ábrándoztam már róla meg rólam és akkor se törődtem a korával.

Péntek délután minden készen állt a partira. A szüleim ellátogattak az öcsémmel a nagyszüleimhez és csak reggel jöttek haza, húsz ember azt ígérte, hogy eljön és én is készülődtem már. Többször is átöltöztem, mert eddig nem látott másban, csak nagykabátban és csizmában. Nem akartam túlságosan kiöltözni sem, mégis azt akartam, hogy le se tudja rólam venni a szemét. Nem tudtam eldönteni, milyen színű rúzst válasszak, már fájt újra meg újra letörölni majd visszakenni a festéket. Aggódtam, istenem, borzasztóan aggódtam minden miatt.
A nappaliban nem győztem igazgatni a már feldíszített fát, míg a barátaimra vártam. Pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, teletömtük piros és arany díszekkel, gyöngysorral és egy nagy, csillag alakú csúcsdísszel. Semmi sem látszott a hibájából, mégis attól féltem, hogy majd kinevet. Hirtelen mégis aggasztani kezdett, hogy idősebb nálam, féltem, hogy gyerekesnek fog találni.
Késve érkezett, kilenc körül, mikor már az ismerőseim nagy része rég bulizott. Beszéltünk néhány szót, de elrángattak mellőle és eltűnt a szemem elől. Az álmom forgatókönyve rémálomba fordult, ahogy keresni kezdtem őt. Nem is érdeklem, teljesen idióta vagyok, ismételgettem magamnak. Kissé szerencsétlenül intettem oda neki, mikor megláttam valakivel beszélgetni.
– Jól érzed magad? – kérdeztem, mikor odajött hozzám.
– Igen, csak hiányoltam a házigazdát. Eltűntél előlem.
Hol őt, hogy a falra néztem, az este érzelmi hullámvasútja ismét elindult felfelé. Szinte hallottam, ahogy a fenyők súrolják a vasút szélét és friss hó csapódik az arcunkba az ágakról.
– Te tűntél el, mire visszaértem a konyhából. Már azt hittem, hogy köszönés nélkül elmentél.
Megrántotta a vállát.
– De itt vagyok. Láttam a fát is, talán nem is néz ki olyan rosszul így, hogy a sarokba állítottátok fel.
Éreztem az iróniát, fújtattam, amíg azon gondolkodtam, mivel is vághatnék vissza.
– Nem tehetek róla, hogy a legszebb fátok sérült volt, a többi meg nyomába se ért. De sebaj, még ebből is kihoztam a legjobbat. – pimasz tekintettel néztem rá, fogalmam sem volt, hogy mikor lépem át a határt.
– Annyira azért nem szép az a fa.
Elindult a fenyő felé, én pedig megsértődve, de követtem.
– Nem volt szép ezt mondani, ugye tudod? Azt mondani valaki karácsonyfájára, hogy csúnya, igazán gonosz dolog.
Gondolkodott, hogy mit válaszoljon, aztán egyik barátnőm a kezünkbe nyomott egy-egy poharat és elfelejtett választ adni.
Táncolni kezdtünk, könnyedén forgatott körbe a dal ritmusára. Furcsa, mégis kellemes érzés volt az All I Want Is You-t vele együtt énekelni. Elmúlt az idegesség, hozzászoktam a gondolathoz, hogy tényleg itt van és velem tölti az idejét. Felkért táncolni és igent mondtam, a tenyerének bőre hozzáért az enyémhez, közelebb húzott, majd eltolt magától, hogy ismét közelítsünk egymáshoz. Rángatta a gyökereim, míg át nem ölelte a derekamat és kiragadott a felázott talajból, hogy odahúzzon maga mellé. A mellkasára hajtottam a fejem és magamba szívtam az illatát, próbáltam memorizálni minden másodpercet, amit vele töltök el.
Majd megszakadt a szívem, mikor azt mondta, mennie kell, mert holnap reggel dolgozni fog. Nem akartam elengedni, de nem tarthattam vissza sem. Kikísértem a kapuig, ahová a barátját hívta.
– Szóval nem foglak látni jövőre.
Megráztam a fejem. Önkénytelenül is vigyorogni kezdtem, bódult voltam tőle, az érintésétől és az italtól is.
– Nem fogunk még egy olyan fát találni, mint az idei, itt az ideje egy műnek.
– Rendben van. – bólintott. A kezeink ismét találkoztak, ahogy egymással szemben álltunk. Figyeltem, ahogy óvatosan megfogja az egyik kezemet, majd a másikat. A szívem ismét lüktetni kezdett, nem mertem felnézni rá.
– Tudom, hogy nemsokára karácsony meg ilyesmi, de a két ünnep közt találkozhatnánk esetleg?
Felpillantottam rá, szükségem volt néhány percre, hogy felfogjam, mit kérdezett tőlem. A hó nagy pelyhekben hullani kezdett, mire majdnem el is nevettem magam, annyira abszurdnak és tökéletesnek tűnt a pillanat. Ő is felnézett és élveztem a helyzetet, hogy ott vagyunk kettesben a hóesésben, majdnem, mint ahogy elképzeltem. Egyik fejemben élő film sem tudta leírni az érzést, amit mellett éreztem. Egy pillanatra azt hittem, hogy a rendező majd kiált, hogy vége a jelenetnek és véget ér a varázs. Hiába vártam azonban, nem történt semmi, így válaszolnom kellett.
– Nagyon szívesen találkoznék veled.
Felém hajolt, éreztem a meleg levegőt az arcomon, amit kilélegzett. Beleszédültem a pillanatba, úgy tűnt, mintha belekeveredtünk volna egy örökkévalóságba, mozdulatlanul, de boldogan. A borostás arcának apró kis tüskéi hozzáértek az arcomhoz.
– Szabad? – kérdezte.
Bólintottam és mindketten elmosolyodtunk, mielőtt megcsókolt volna. Talán hezitált, óvatosan közeledett. Egy puha, könnyed puszit nyomott a számra, majd elhúzódott. Szerettem volna megszólalni, de az autó megérkezett érte és kiment a fejemből, mit szerettem volna mondani.
– Hívni foglak.
– Várni fogom.
Beszállt az autóba és végig néztem, ahogy távolodik, majd eltűnik az utca végén. Csak azután kezdtem el őrült módjára mosolyogni, nehogy észrevegye, mennyire boldoggá tett egyetlen csókkal.

2018. november 27., kedd

NaNoWriMo 2018 - Napló a nagy kalandról



1. nap
Már csalással kellett kezdenem az első napot is, mert képtelen voltam éjfélig várni, így a fordulót éjjel 11-re tettem át. 1548 szót írtam a Word számlálója szerint (a Google Dokumentumok 1570-et számolt, de a Word alapján számolok), így már most csúszásban vagyok, de abban reménykedek, hogy a hosszú hétvégén talán majd össze fogom tudni szedni magamat és egy kicsit előredolgozok, mert hétköznap fogalmam sincs, hogy fog menni 3 oldal naponta.

2. nap
300 szavas lemaradásban vagyok, ami még nem nagy szám, viszont kicsit aggaszt, hogy ha hétvégén sem sikerül megcsinálni az 1700 szót, akkor mi lesz hétköznap. Meggondoltam magam a szószámlálóról is, muszáj ott segítenem magamon, ahol tudok (plusz a Google-t használom egész nap, a Word-be csak biztonsági mentés kerül), így annak a számlálója szerint írom holnaptól a szavakat. Kezdek ráparázni az egészre, pedig nagyon szeretnék nyerni.

3. nap
Most nagyon büszke vagyok magamra, mert nem csak behoztam a 300 szó lemaradásomat, de teljesítettem a hétvégi duplázás első napját is, így már 6730 szónál tartok a 5001 szavas cél helyett. Holnap muszáj lesz megint duplázni és akkor talán sikerül annyira előrehaladnom, hogy hétköznap is fogom tudni teljesíteni a napi célt.

4. nap
A terveim ellenére nem sikerült dupláznom, mert a ZH-im közbeszóltak, de csak megírtam így is 1800 szót, ami kicsivel megint lejjebb tornázta a naponta teljesítendő szószámot. Most nagyon lelkes vagyok és élvezem, de a feketeleves még csak most jön.

8. nap
Veszítettem a szószámokban, a mai napon pedig egy szót sem voltam képes írni. Holnap remélhetőleg sikerül majd írnom és akkor szombaton be tudom pótolni a kimaradást. Azt hiszem, most kezdem érezni a kihívás valódi nehézségét.

10. nap
Ötezer szavas lemaradásban vagyok, amit a hétvégén sem sikerült behozni. Magánéleti és sulis okok miatt olyan álmos vagyok, hogy mire lenne időm írni, addigra elalszom a gép előtt. Hogy képesek az emberek megírni egy regényt egy hónap alatt úgy, hogy mellette élik az életüket? :(

17. nap
Újra leültem írni jónéhány nap kihagyás után, és már most látom, hogy nem fogom tudni teljesen befejezni a challenget időben. Megpróbálom utolérni magam, aztán meglátjuk.

25. nap
Itt le is zárnám a naplót, mert egyszerűen képtelen voltam leülni és írni már jó ideje. Egy nagy adag prezentáció és esszé szakadt a nyakamba az utóbbi két hétben, ami után már semmi kreativitás nem maradt bennem, amit felhasználhattam volna a könyvhöz.




Összefoglaló:
Megírtam majdcsak 13 ezer szót, mindezt majdnem egyetlen hét alatt, ami hatalmas teljesítmény azok után, hogy hónapok óta alig tudtam rávenni magam, hogy írjak. Tipikusan a kihívás azon részén buktam el, ahol ki kellett volna tartani, de annyira felkészületlenül vágtam bele, hogy nem is bánom annyira, hogy nem írtam meg ötvenezer szót, aminek a háromnegyedét ki kellene törölnöm a végén. Most örülök annak, hogy végre ismét belevágtam egy regénybe. Most megpróbálom túlélni a ZH-kat és a vizsgákat, aztán ismét nekiállok dolgozni rajta teljes erőbedobással.
Ha valaki gondolkodott már rajta, hogy belevágna, de nem mert, akkor mindenképpen ajánlom! Semmit sem veszítesz vele, ha már kétezer szót írsz, az is több, mint a semmi. Azt hiszem, lehetetlen elsőre végigcsinálni az egészet úgy, hogy meglegyen az ötvenezer, mert amíg ki nem próbálod, fogalmad sincs róla, milyen nehéz és mennyire sokat segít, ha alaposan felkészülsz előtte, azonban amíg egyszer el nem bukod legalább, sose tudod meg. Szóval tessék NaNo-zni!

Találkozunk jövőre is!

Niki

2018. november 2., péntek

Blogok, ahová mindig visszatérek - 3.rész

   A blog átalakításakor úgy döntöttem, hogy megszüntetem a jelentkezéses alapú blogcsere részt, mert egyrészt a cseréim nagy része új blog volt, amelyek hamar törlésre kerültek, állandó munkát adva ezzel nekem, hogy töröljem a már nem létező blogokat, figyelgessem a chatboxot, másrészt pedig személytelennek érződött, nem szerettem már a blogon azt a részt. 
   Teljesen kitörölni azért mégsem akartam, így jött Daremo oldalán látott megoldás. Kiválasztottam 15 blogot, ahová mindig visszatérek csemegézni és most be is mutatom őket nektek egyesével, három bejegyzésen keresztül. 



A sorrendet a Blogger abc sorrendje határozta meg.

Metaforaszennyezés

Sára személyes blogot ír, de találunk könyvajánlót, DIY bejegyzéseket és a kedvenceim, bullet journal-os cikkeket is. Szeretem, hogy ő is egyetért abban, hogy nem kell egy vagyont és hosszú órákat rászánni a journalodra, mégis lehet mutatós a végeredmény.

Pennát a kézbe!

Szatti blogján nem csak írástechnikáról olvashatunk, de lehet pályázni novellákkal is minden hónapban, adott témában. Nagyon szeretem ezt a blogot, mert itt indult útjára a blogger karrierem, mert ha két éve nem nyer Az egyetlen, akit szerettem, talán sosem vágok bele a blogolásba.

Szamárfüles Margó

A blog olyan témákat feszeget, amiről nem olvashatsz bárhol. Sajnos már régen volt frissítve, de a cikkek időtállóak, elgondolkodtatóak.

Why does it rain down on utopia?

Rutához mindig visszatérek, mert habár saját magamnak készítem a blogom kinézeteit, egyszerűen ő annyira szépeket alkot, hogy vissza-visszajárok gyönyörködni bennük. Thea mellett ő lenne az, akire rábíznám a blogom, ha arra kerülne a sor. A moodboardjai a kedvenceim, szeretem a hangulatukat, amit sugároznak a képek.

Így neveld a regényedet

A Boncnok mellett a másik "kötelező olvasmány" íróként, bár egy pohár teát meg kekszet azért érdemes bekészíteni, mert jó hosszúak a posztok. Réka szerkesztő a KMK-nál, az én novellám ő szerkesztette és nagyon sokat tanultam tőle, az ő blogja semmiképp sem maradhat ki.

A tizenötödik blogot időközben sajnos megszüntették, így végig is értünk a listámon. Remélem, mindenki talált magának egy-két újdonságot és hagytok egy kommentet a blogjukon!

Niki

2018. október 12., péntek

Honnan jön az ihlet?

Akár íróként, akár olvasóként felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon mégis honnan jön az ihlet, a szikra, amiből egy teljes világ születik meg. Írós csoportokban is népszerű ez a kérdés, hiszen íróként él bennünk a remény, hogy ami a másiknak bevált, talán nekünk is be fog. Ez sajnos nem mindig működik így, sőt, nálam vannak időszakok, amikor egyáltalán nem tudok írni, mert nincs meg a késztetés. 
A múzsa csókja néha nélkülözhető, hiszen ha sietni kell, határidő van, akkor nem számít, meg kell írni a történetet, néha azonban nélkülözhetetlen. Most azokat a dolgokat gyűjtöttem össze, amik engem megihletnek.



Víz


Kétféle ember van, aki félig még vízi lény és érzelmekkel kötődik a vízhez és aki már kiszáradt. Én az első vagyok, legyen szó zuhanyról, kádfürdőről, strandolásról vagy akár a mosogatásról, valahogy a víz közelében produktívabb vagyok. Szeretem a vizet is megjeleníteni az írásaimban, az óceán az egyik kedvenc képem, ami nekem a nagyságával és végtelenségével erőteljes képet fest bármilyen szövegkörnyezetben.

2018. október 5., péntek

Bullet Journal Október 2018 - Inspiráló városkép


Nem szoktam monthy spreadeket megosztani, mert általában ugyanúgy készül az összes, csak a borító változik, most azonban annyi mindent megváltoztattam, hogy azt hiszem, megérdemel egy bejegyzést az októberi hónap.
Mint láthatjátok, a lap alján van egy szép nagy paca, ami annak köszönhető, hogy elázott a táskámban a füzet... Néhány helyen elfolyt a fekete brushpen és meg is kellett ragasztani, így a tökéletességről egy időre (amíg a tinta látszik az oldalakon) egészen biztosan lemondhatok. Mégis, ez a városi téma már olyan régóta várat magára és annyira örülök, hogy rászántam magam, hogy már nem is bánom az egészet. 


Íme, színesben is a borító. Mindenképpen valami színeset akartam csinálni, mert magában unalmas volt a rajz, azonban csak két, domináns színt választottam, a Stabilo tűfilcek 13 és 58-as árnyalatát. Gondolkodtam rajta, hogy egy kis sötétkéket is viszek bele, de nem akartam megbontani az egységet, végül így hagytam.
Ez egy meglehetősen időigényes rajz volt (a tőlem megszokotthoz képest), a felhőkarcoló miatt át is kellett méretezni a bal oldali épületeket, mielőtt átrajzolhattam volna filccel, túl nagy kézügyesség azonban nem szükséges hozzá, úgyhogy bárki bátran belevághat.


Mindössze két hónapig használtam havi áttekintőt, októberre azonban már elfogyott a türelmem a méregetés és rajzolgatás szempontjából. Ekkor jött szembe Pinteresten egy ehhez hasonló spread, ahol csak egyoldalas az egész, így melléfért az Expense Tracker-em is.
Sajnos átüt az oldalon a tűfilc, így nem mutat annyira az egész, de remélem, ez jobban kihasználható lesz, mint a kétoldalas, amit csak átlapoztam nagyon sokszor.


A Mood Trackert szintén ehhez a városi témához igazítottam. Ez volt talán a legnehezebb feladat az egészben, mert sehol sem találtam olyat, amit szívesen lemásoltam volna. Előző hónapban nagyon szerettem a szívecskés mintát, talán az volt az első, amit tényleg sikerült teljesen kiszínezni, így abban is biztos voltam, hogy kihagyni sem fogom. Ekkor jött ez, a meglehetősen kézenfekvő megoldás.
Azt kicsit bánom, hogy az ablakokat nem rendeztem el egy kicsit jobban, arányosabban, de így is használható végülis.

A jobb oldalra pedig a már megszokott Best Of... alá került egy Lana Del Rey idézet. Ezzel annyira nem vagyok elégedett, mert az aranyszínű marker elvonja a figyelmet az egészről, talán jobb lett volna egy ezüst szín.


És végül, de nem utolsó sorban, a heti áttekintő. Gyorsan visszatértem a függőleges felosztáshoz, mert a vízszintest képtelen voltam normálisan kihasználni. Ez nagyon hasonló az előzőekhez, annyiban változtattam, hogy a régen teljesen kihasználatlan To Do listát az oldal végéről áthelyeztem az elejére, így a címnek is van normálisan helye és írni is több hely marad. A kis üres négyzetben a Meal Prep terveimnek is csináltam egy kis részt, bár most gondolkodom azon is, hogy kipróbálom a Dutch Door-t (fogalmam sincs a magyar nevéről).
Plusz egy kis színt is vittem ebbe is, a napok tetején van egy kis hely a legfontosabb feladataimnak, amit színes tollal rajzoltam meg. Ezt talán érdemesebb egy dominánsabb színnel kiemelni, de a rendszerezésben hatalmas segítség, ha azt sem tudod, hol kezdj bele a teendőidbe.

Összességében ez egy sokkal jobban sikerült spread lett, mint a szeptemberi, amit elkapkodtam az éves lebontások miatt, valószínűleg sok felosztás fog maradni a következő hónapokra is.

Ti milyen témát választottatok az októberi journalotokhoz? Mit terveztek novemberre?