2016. szeptember 30., péntek

A történészfiú - Körutazás

Ötödik rész


            Azután az este után amint hazaértem, valakivel beszélnem kellett Atiról, így három órát lógtam a telefonon Laurával.
            Részletesen vázoltam fel minden apró részletét az alig egyhetes ismeretünket, próbáltam egyetlen részletet se kihagyni, egészen addig, hogy hazakísért este. Csak a történelmi katyvaszról nem beszéltem, mert magam se emlékeztem rá, meg őt is untatta volna.
            – És akkor azt mondta, hogy hazakísér, mert szerinte este nyolc után már nem biztonságos meg ilyesmi. - sóhajtott egyet, de többet nem reagált. – Itt vagy még?
            – Itt vagyok. Dani mennyit tud erről?
            Röhögött rajtam, de kicsit mintha erőltetettnek tűnt volna.
            – Danival szakítottunk. Vagy valami olyasmi.
            Ezen a ponton kissé elbizonytalanodtam, mert habár tavasszal szakítottunk, miután bevitték az őrsre, meg amúgy is, végülis elítélték, még ha csak felfüggesztettet kapott is. Persze, elmentem vele az utolsó előtti otthon töltött hétvégémen a nyaralójukba és Laura egész hétvégén nem győzött nekem alibit nyújtani, de ez még semmit sem jelentett. Vagy legalábbis erőteljesen próbáltam ebben hinni.
            – Nem is tudom, miért hívtalak fel ezért, teljesen meg van őrülve, semmi más se érdekli, csak az a idióta család, meg hogy miért, vagy miért nem vetették magukat abba az idióta tóba.
            – Én nem akarok beleszólni, de Dani meg fogja ölni a Történészfiúd, ha megtudja.
            – De miért is tudná meg?
            Aztán eltereltem a témát.

            Legközelebb az újabb römi esten találkoztunk, akkor már náluk. Addigra már kezdtem igazán napbarnított lenni, mert jobb dolgom se volt a napozásnál, ha a nagyival nem lekvárt főztünk vagy keresztrejtvényt fejtettünk.
            Körbeültük a kerek étkezőasztalukat és újra osztani kezdtek. Felemeltem a lapokat, igaz, hogy két kézzel kellett tartanom a lapokat, de megküzdöttem vele. Bámultam rájuk, rakosgattam őket innen oda, onnan ide, de még mindig nem volt világos az egész; életem egyik legszőkébb pillanatát éltem át akkor.
            – Segítsek?
            Aznap szólt hozzám először Ati, mire úgy meglepődtem, hogy azt se tudtam, mit válaszoljak.
            – Hát… Igen, persze.
            Közelebb tolta hozzám a székét és máris pakolgatni kezdte a kártyalapokat, hogy ez így jobb, az meg úgy jobb.
            – A kis simlisek. – rázta meg mosolyogva a fejét a nagypapi.
            – Nem tehetek róla, hogy ez az egész csak túl bonyolult, úgy, ahogy van.
            Addig-addig, hogy a harmadik kört már én nyertem meg, igaz, hogy volt egy kis hátszelem Ati jóvoltából. 


            Kezdtem meglepődni, hogy Ati mennyire nem foglalkozott velem és be kellett vallanom magamnak, hogy rosszul is esett. Bántotta az önérzetem, hogy hirtelen elfeledkezett rólam, pedig még nem is csináltam semmi olyat, amiért megérdemeltem volna.
            – Akkor holnap átugranék a könyv miatt, biztos tetszenek emlékezni.
            – Persze, Atikám. – bólogattak egyetértően. – Jöhetsz, amikor csak akarsz.
            – Megyünk akkor?
            Próbáltam sürgetni a csigalassú társaságot, de semmit se ért az én szavam, csak beszéltek tovább, mintha meg se szólaltam volna.
            – Holnap körbejárok pár házat falusi pletykák után. Nincs kedved jönni?
            Meglepetten néztem rá, nem értettem, hogy miért pont most kérdez tőlem ilyeneket.
            – Nem hangzik izginek. – ráztam meg a fejem
            – Hát oké.
            Megrántotta a vállát és olyan szerencsétlenül álltunk egymás mellett, mint még azelőtt se, mikor fél óra ismerettség után táncolni küldtek minket.
            – Várj, ugye öregekhez mész? Mármint idős nénikhez.
            – Javában igen. Miért? Ilyenkor ijesztő vagy.
            – Akkor lesz süti is, nem? Augusztusig simán ledobom. – beszéltem meg magammal. – Veled megyek.
            – Hogy te milyen számító vagy.
            És újra csúnyán kiröhögött.

            Nagyon korán megérkezett, hamarabb, mint számítottam rá. Egy körül már benyitott hozzám a nagyi, hogy itt van Ati, úgyhogy a körömlakkos üvegcsével a kezemben ballagtam át a ronda sárga szobából liba zöldbe. Ők már a kihúzhatós ágyon ültek egyenesen valahonnan 1980-ból.
            – Mindenfélére kíváncsi vagyok, akármit tetszik mesélni, nekem tetszeni fog.
            Több se kellett, ők csak mondták és mondták és mondták. Közben legalább volt időm szépen kifesteni a maradék körmeim is.
            – Állandóan az a köröm-máz. – állt fel a nagypapi, hogy kinyissa az ablakot. – Ettől bűzlik a ház állandóan.
            – Azt mondtátok, hogy jöjjek, én jöttem. Azt nem mondtátok, hogy nem fejezhetem be, amit csináltam, úgyhogy befejezem, amit csináltam.
            Ati rám nézett és csak mosolygott rajtam, nem mert hangosan felnevetni, nehogy őt is megdorgálják.

            A nagyiékkal töltött egy óra után ismét biciklire ültünk (ő az övére, én a nagyiéra) és a falu másik végén kötöttünk ki. Kicsit Hollandia érzete volt az egésznek, mert körülbelül tizenöt-húsz biciklisre jutott egy autó. Az emberek virágokkal, locsolókannákkal meg ételes edényekkel jártak mindenfelé és bárki szembe jött, köszönt, akár ismert, akár nem.


            A számításaim bejöttek, Terka néni egy nagy adag almás rétessel várt minket. Ráérzett, az egyik kedvencem az almás, nem kellett etetni. Szintén egy órát töltöttünk nála is, Ati a kérdezősködéssel, én az evéssel és az antik régiségekkel való ismerkedéssel az ötvenes évekből. Volt ott minden, valódi vas vasalótól mosódeszkáig, amit még használt Terka néni, mikor kijártak a tóra kézzel mosni.
            Mikor távoztunk, mindenki meglehetősen elégedett volt. Ati újabb falatnyi jegyzetfüzetet töltött meg, én jóllaktam, Terka néni meg mesélhetett és etethetett is egyszerre.
            Még egy ház volt hátra, János bácsi, de nem nyitotta ki az ajtót (Ati szerint már megint biztosan túl hangosan nézte a tv-t), úgyhogy azt hittem hazamegyünk. Ő egy szót sem szólt, egyszer csak annyit vettem észre, hogy nem jó irányba kanyarodik.
            – Van még egy kis barátod, vagy csak beütött az almalé?
            Ismét válasz nélkül hagyott, ahogy hátranézett, még meg se állt, közben is tekerte a biciklit. Talán egy kicsit túl hangos voltam, mert páran alaposan megnéztek minket, de ő röhögött, szóval én is csak röhögtem és reméltem, hogy nem ismerik a nagyit, vagy legalábbis nem tudják, hogy bármi közöm is lenne hozzá.



            A kastély előtt állt meg, aminek mindennél jobban örültem, mert nem volt kellemes teli hassal tekerni a falu elejéről a végére, aztán vissza és megint.
            – Oké, ezt igazán elmondhattad volna. Akkor legalább nem kellett volna attól rettegnem, hogy valami titkos helyen fogsz vízbe fojtani.
            – Holnap lesz valami a kastélyban és Anna megkért, hogy segítsek neki. Gondoltam, ha már János bácsi nem jött össze, megmutatom neked ezt.
            – A János bácsis rész furán hangzott.
            Pillantottam rá csak gyorsan, de nem nevettem el magam.
            – Igen, rájöttem.
            Megrántotta a vállát és elindultunk befelé. Azelőtt még sosem jártam a belsejében, pedig kislányként szerettem volna hercegnőset játszani. Néha azt képzeltem, hogy a nagyiék háza a kastéllyá változik és végre normális helyen fognak élni, erre most így több, mint tíz év után csak úgy beengednek. A bejárat előtt álló oszlopok egyikébe kénytelen voltam belekapaszkodni és körülszaladni, mint a hercegnők a mesékben, ki tudja, mikor adódik még egy ilyen lehetőség. Atinak erőteljesen meg kellett rángatnia a másfél méter magas, üvegtáblás ajtót, hogy ki tudja nyitni, de mikor végre sikerült neki úgy tett, mintha az előző öt perc meg sem történt volna és maga elé engedett.
            – Szorul már, nem mai darab.
            – Ilyenek is ezek a kastélyok manapság. – sopánkodtam. És akkor megpillantottam a hallban a csillárt, ahogy lemenő Nap sugarait mindenfelé szétszórta a hatalmas teremben és még a legvadabb álmaim is felülmúlta. – Hűha.
            – Nem hangzik izginek, mi?

            És visszarángatta az ajtót a helyére.



Képek forrása: WeHeartIt

2016. szeptember 23., péntek

A történészfiú - Nyári románcok

Negyedik rész


Négy óra körül biciklizett le értem Ati. A cuccaim már össze voltak a táskámba készítve, arra azonban nem számítottam, hogy újra kockáztatnom kell az életem. Valamiért abban a szilárd hitben voltam, hogy ha már a barátaival megyünk, akkor lesz valakinek autója, vagy gyalog megyünk.
Habár időben el tudtunk volna indulni, előbb a nagyinak kellett könyörögnöm egy bicikliért, de ő a nagypapihoz küldött. Ő a szomszédban volt, így átmentünk oda, megkerestük, aztán fel kellett fújni még a bicikli hátsó kerekét is.
Csak egyetlen órácskát késtünk, ami tőlem igazán jónak számított, csak az újdonsült ismerőseim nem voltak elragadtatva. A tó körbe volt kerítve, már láthatóan idegesen vártak ránk a bejárat előtt.
            – Szöprájsz. – szólalt meg a tőlem egy fejjel magasabb, sűrű fekete hajú fiú.
            – Miattam volt az egész, bocsi.
            Nem túl barátságosan mértek végig, kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni.
            – Oké, ő itt Gréta, Gréta, a barátaim: Gabi – mutatott a fekete hajú, förtelmes angol kiejtéssel beszélő srácra. – Andris és Zita. Amúgy meg bemehettetek volna.
            Andrisról nem volt nehéz kitalálni, hogy Gabi testvére, mert kiköpött egyformák voltak, csak a szemük színe volt különböző. Míg Gabi szemei inkább kékbe hajlottak, addig Andrisé zöldbe.
            Zitára mosolyogtam, de egyértelműen nem voltam neki szimpatikus. Talán mert rajtam magassarkú volt selyemblúzzal, ő meg az a kockásinges, tornacipős típus volt, lófarokba kötött hajjal.
            Miután bementünk, egy pokrócra pakoltuk le a cuccainkat. A nagyi nem engedett el ennivaló nélkül, így végigkínáltam mindenkit a sós sütivel és utána már valahogy rögtön befogadóbbnak tűntek. Nagyi sütijeiben mindig volt valami, amitől minden kicsit szebbnek tűnt, mint az valójában volt.

            Igazából a barátai nem sokat törődtek velünk, szó nélkül fogták magukat és otthagytak minket kettesben, én meg csak néztem Atira, hogy miért is csinálják ezt. Választ azonban nem adott.
            – Neked tartozok egy körbevezetéssel, úgyis annyira meg akartad tudni, hogy hol lettek öngyilkosok Vitályosyék.
            – Mi?
            Kikerekedett szemekkel bámultam rá, erről nem volt szó. Egészen messze vitt el, míg újra megszólalt és a meglepettségtől.
            – Látod azt a sziklát ott?  - mutatott a távolba. - Azt beszélik, hogy mindketten onnan ugrottak fejest a halálba. Most már elég sekély a víz, de azok még azelőtt voltak, hogy mesterségesen hozzányúltak volna a tóhoz.
            – Ne mesélj nekem ilyeneket, már most a hideg ráz a gondolatától is. Miattad nem fogok éjszaka aludni.
            Ő azonban megint csak kiröhögött, mikor megsimogattam a karom, hogy elmúljon a libabőr.
            – Csak beszéljünk másról, légyszi. Mondjuk… Te meddig maradsz itt?
            Megrázta a fejét, majd meg kellett igazítania a szemüvegét, mert lecsúszott az orráról. Akár földet nézte, akár cipőmet, egyszerűen idegesített, hogy már megint nem válaszol.
            – Te meddig maradsz?
            – Én egészen augusztus végéig itt rohadok. De én kérdeztem hamarabb.
            – Oké, igaz. Elvileg jövőre felvesznek az egyetemre és kirepülök a családi fészekből, de az még minimum egy év.
            Egy pillanatig csak néztem rá megvilágosodva, egyrészt, hogy miért nem akart róla beszélni, másrészt, hogy miért van ilyen elfoglalt élete a „nyaralása” ellenére is. Inkább nem is akartam tudni, hol vannak a szülei.
            – Ó, én azt hittem, hogy te csak…
            Belém fojtotta a szót.
            – Szóval az első Bélát kihúzták onnan, a Gézát meg nem találták meg, de nyolcvan százalék biztos vagyok benne, hogy nem halt meg és vannak leszármazottjai.
            – Jó, de ha ennyit tudsz mindenről, akkor mi után kutatsz még?
            Igazából egy cseppet sem érdekelt ez a történelmi izé, de bármiről szívesebben beszéltem volna, mint az öngyilkosságról, gyilkosságról, vagy csak random szikláról vízbe ugrálásokról.
            – Az alaptörténetet össze tudtam rakni a könyvtárban, figyelj. Béla megvette a falut, László fiatalon meghal, Károlyé lesz a falu. Egyetlen lánya születik, akit a másod-unokatestvéréhez ad hozzá, Béla szerencsejátékon elveszti a vagyont és mire Gézához kerülne, már túl késő. Az a baj, hogy a részletek hiányoznak, pedig azokkal lenne igazán érdekes. Főleg, hogy ha még vannak élő rokonok, mert akkor megkereshetném őket és engedélyt kérhetnék, hogy ne csak a teljes valóságot írhassam le.
            Szenvedéllyel beszélt, szinte csillogott a szeme, amikor a családról beszélhetett. Jól esett csak nézni beszéd közben, még ha nem is figyeltem minden szavára.
            – Oké, így már azért tisztább. Mit változtatnál meg?
            Megint megrázta a fejét. Néha úgy érződött, mintha csak kétféle módon tudna reagálni mindenre, amit mondok; vagy rázza a fejét, vagy egyszerűen kiröhög.
            – Ott van Géza, nem mindegy, hogy a végén meghal vagy kimenekül az országból és valahol boldogan él, amíg meg nem hal. Az sem mindegy, hogy Blanka tényleg a másod unokatestvéréhez ment-e hozzá, és István (mármint az unokatestvére) öngyilkos lett, vagy Blanka ölette meg, mint ahogy már hallottam, hogy hozzámehessen valamelyik szomszédos falu bárójához.
            – És már megint vérmérgezés meg haldoklás.
            Nem tudtam már kedvesen nézni rá, mert túlságosan előttem volt, ahogy a flancosan felöltözött férfi szerelmi bánatában tóba veti magát. Aztán az is, ahogy előbb megölik, aztán belelökik.
            – Oké, akkor ez biztosan jobban fog tetszeni. Blankáról is sok mindent hallani. Egyik szerint nem akart férjhez menni, hogy apáca lehessen, a másik szerint abba a szomszédos báróba volt szerelmes, a harmadik szerint meg mindenféle románcai voltak a környéken mindenhol, még munkásemberekkel is.
            – Nyári románcok? – mosolyodtam el, képtelen voltam visszafogni magam.
            – Nyári románcok. – válaszolt ő is egy vigyorral, mielőtt még mi is bementünk volna a vízbe.

Képek forrása: WeHeartIt

2016. szeptember 16., péntek

A történészfiú - Kártyák és játékok

Harmadik rész

            Legközelebb péntek este találkoztunk, a szokásos römi esten. Fogalmam sem volt a játékról és a nagyit sem akartam kérdezgetni, miközben nekiállt egy újabb adag sós süteménynek, így mikor öten ültünk az asztal körül, fogalmam sem volt, hogy mi fog történni. Már az is fura volt, hogy rengeteg, úgy értem rengeteg lapot osztottak ki elém. Hol a jobb oldalamon ülő nagypapira, hogy a balomon lévő nagyira pillantgattam, míg Ati mamája osztott. Mikor felemeltem a fél paklinyi kártyát és belebámultam a teljesen ismeretlen lapokba, beláttam, hogy ideje bevallani tudatlanságomat.
            – Oké, fogalmam sincs, hogy játsszák ezt a játékot.
            – Szólhattál volna hamarabb is, Gréti. Kiskorodban úgy emlékszem, sokat játszottunk. – kikerekedett szemekkel néztem rá, hogy vajon kivel keverhet össze, akivel olyan sokat játszott. – Lehet, hogy az az anyád volt. Nem baj.
            – Ebből a körből azt hiszem, még kimaradok.
Visszacsúsztattam a lapjaim az asztalon maradt pakliba és jól össze is kevertem, nehogy véletlenül még a csalás vádjával illessenek.
            – Ülj Ati mellé, majd megmutatja, mi a dörgés. Nagyon jól játszik. – kacsintott egyet a nagyi, amikor nem figyeltek és önkénytelenül forgatni kezdem a szemem.
            – Nem, jó lesz nekem itt is.
            De már a nagypapi és Ati helyet is cseréltek, így velem szemben a nagyapám, mellettem, szorosan meg a Történészfiú mutogatta a lapjait, bár hangosan nem mert magyarázatot fűzni az egyes lapokhoz, nehogy megtudják a többiek, milyen lapjai vannak. A második körbe pontosan ezért nem tudtam beszállni, mert volt valami számolgatós dolog a játékban, ami egyáltalán nem volt tiszta, aztán meg már ösztönösen kihagytak az osztásból, leminősítve Ati csendestársának. Valószínűleg, ha szólok, hogy én is szeretnék játszani, kaptam volna lapot, na nem azért, de egyrészt Ati tényleg nagyon jól játszott, mert körülbelül minden harmadik nyereségére jutott egy veszteség, másrészt meg ahogy mutogatta a lapjait, vagy elém tartotta őket közelebb, hátha úgy jobban belefér a szerinte szőke agyamba a dolog, megéreztem a belőle áradó mosószer és parfüm illatának keverékét, ami túlságosan is kellemes volt ahhoz, hogy hajlandó legyek lemondani róla néhány darab papírért.
            A félidőben a nagyi elénk pakolta a maradék édes süteményt és a négy öreg kiballagott a saját, öreges tempójában a kertbe megnézni a rózsabokrot, amiről egész idő alatt beszélni, mert állítólag tetvek vannak rajta.  Ati nyugodtam ült ott tovább, én meg feleslegesnek tartottam levéltetveket nézegetni, mikor még a virágokat is általában vagy túlöntözöm, vagy hagyom kiszáradni.

            – Holnap délután kimegyünk a tóhoz, nincs kedved jönni? – törte meg a csendet a nagyi sütijének elpusztítása után.
            – Kutatsz megint?
            – Nem igazán, bár volt két érdekes eset ott is. Elvileg ketten is belefulladtak a Vitályosy-ak közül a tóba, de fürdeni megyünk.
            Egy ideig csak pislogtam rá.
            – Te tényleg képes vagy megfürdeni egy tóban, ahol halottak áznak?
            Megrázta a fejét és megpróbált nem kinevetni, de nem igazán bírta visszatartani.
            – Egy halott sincs benne. Vagyis nem valószínű. Az elsőt megtalálták, csak azt nem biztos, hogy megölték vagy öngyilkos lett-e. A második eltűnt, valószínűleg semmi sem igaz abból, hogy a tóba vetette magát. De ha mégis, már réges-régen lebomlott.
            – Undorító vagy. – elhúztam a szám és arrébb ültem, szörnyű volt belegondolni, ahogy a test a vízben rothadhat még azóta is.
            – Milyen kis finnyás vagy… Az önkormányzat karban tartja a tavat, belépőt is szednek meg minden, gondolom megtalálták volna a csontjait, ha ott halt volna meg.
            – Hát ez csodálatos. Szóval még mindig lent van az alján.
            – Inkább azt mondd, hogy jössz–e velem.
            Meglehetősen gondolkodóba estem, mert többes számban beszélt, ami nem tudtam, mit jelenthet.
            – Kik lesznek még ott? – kérdeztem rá végül, mert nem volt mindegy egyáltalán.
            – Én, te, pár barátom. Jó buli lesz, velem el fognak engedni.
Most végre én is kiröhöghettem őt.
            – Egyáltalán nem az a bajom, hogy elengednek-e.
            – Akkor nem akarsz velem lenni, Barbie?
            Erre szerencsére már nem kellett válaszolnom, mert a nagyiék visszaértek és folytathattuk a römi partit.

            Éjfél körül csörrent meg a telefonom a hasamon, már félig aludtam is. Gyorsan nyomtam be a fogadást, mielőtt még elindult volna a zene, nehogy felkeljenek a nagyszüleim és meg kelljen magyaráznom, hogy miért telefonálgatok éjfélkor, mikor elvileg tízkor már hulla fáradtan feküdtem le aludni.
            – Dani? – szóltam bele a telefonba.
            – Szia, kicsim. Milyen a világ végén? Hiányzom?
            – Ma este römi partin vettem részt. Életem legjobb estéje volt, megtanított a nagypapi.
             De inkább mesélj te, milyen az Adriai-tenger?

Képek forrása: WeHeartIt

2016. szeptember 9., péntek

A történészfiú - Látogatás a Titkok Könyvtárába

Második rész


            Egy végtelenül hosszúnak tűnő délelőtt után, amikor a nagyi megpróbált megtanítani sütit sütni meglehetősen limitált sikerrel, a délutánt úgy terveztem, hogy napozással fogom tölteni. Ha már idén más nem is fog történni, legalább úgy nézzek ki, mint aki egyenesen a tengerpartról jött. Épp kezdett egészen jó színem lenni a téli sápadtsághoz képest, mikor valaki átordította a fülemben lüktető zenét.
            – Hé, Barbie.
            Feltoltam a hajamba a napszemüvegem és megállítottam a zenét is, bár nem kellett egy percig se gondolkodnom azon, hogy vajon ki lehet az.
            – Hé, Paradicsom.
            – Beengedsz?
            – Dehogy is.
            Fintorogtam egyet, amiért fel kellett vonszolnom magam, de muszáj volt. Magamra kaptam a mellettem heverő pólómat, ami majdcsak leért a térdemig, aztán még bementem a házba a kulcsért. Keresni kezdtem, de sehol sem volt, így még azt is el kellett magyaráznom, hogy miért kell az nekem, csak úgy kaphattam meg.
            – Már azt hittem, tényleg nem fogsz beengedni. – rázta meg a fejét.
            – Úgy terveztem, de hát a nagypapi rám szólt.
            Betolta a biciklijét és a kiskapu mögött lévő lépcsőkön már rutinosan vitte végig a járművet. Egy piros darab volt, elején kosárral, már csak egy nagy csokor virág hiányzott elölről, hogy még régimódiabb hatást keltsen.
            – Hát ezt meg hol szerezted? – mutattam rá a biciklire.
            – Egy éve a bolhapiacon. Magam festettem le. Jó, mi?
            – Te most tuti szórakozol velem.
            Megtapogattam a pipacspiros festéket gyűjtögetve magamban a felteendő kérdéseket, de ő már el is indult befelé, így kénytelen voltam követni.
            A nagyi már a délelőtt sütött sütivel kínálgatta szorgosan, és mint egy igazi nagymama, addig nem hagyott neki nyugtot, míg jól nem lakatta.
            – Vegyél még egyet, na, Gréti is segített, nagyon ügyes volt.
            Egy szót se szóltam, ahogy megálltam az asztal másik végében, inkább bámultam a süteményre, amihez valójában annyi közöm volt, hogy az egyetlen rám bízott feladatot is elrontottam. Ahogy Ati rám pillantott, talán látta rajtam, hogy a hallottaknak a fele sem igaz, de nem igazán törődött vele, gátlástalanul tömte magába a porcukros kalóriabombát, majd megdicsérte az „ügyes kezünket”.
            – Amúgy azt a könyvet hoztam vissza, tetszik tudni, megyek is, mert még mennem kell tovább. Kint hagytam a csomagtartóban, mindjárt hozom is.
            A nagyi közelebb lépett hozzám, mikor kilépett az ajtón és a fülembe súgta, hogy milyen „aranyos” Ati, amit kénytelen voltam szó nélkül hagyni, mert tényleg csak fél perc volt, míg kettesben hagyott a kerítőnőt játszó nagyanyámmal.
            – A másikkal még nem végeztem, de azt is visszahozom nemsokára. – tette le különösen óvatosan a konyhaasztalra az ütött-kopott, megsárgult kötetet, aminek a címét már nem is tudtam leolvasni, lévén, hogy fejjel lefelé volt és már alig látszott a tinta.
            – Ráérsz vele, Vili már úgyse olvassa őket.
            Ati bólintott egyet, majd próbált finoman, de annál határozottabban jelezni, hogy most már menne.
            – Hát akkor én… Mielőtt még a könyvtár bezár.
            A nagyi nagyokat bólintott és rám bízta a „nemes” feladatot, hogy kikísérjem, nem mintha nem talált volna ugyanúgy ki, ahogy bejött. Aztán eszembe jutott, hogy a könyvtárban általában internet is szokott lenni. Kihagyhatatlan lehetőségnek tűnt, hogy ismét közelebb kerüljek az élet forrásához, így akármennyire is nem fűlött Ati társaságához a fogam, muszáj volt tennem egy próbát.
            – Szóval a könyvtárba mész.
            – Ha kiengedsz, mindenképp.
            Elhúztam újra a szám, de ő mosolyogni kezdett.
            – Internet is van ott?
            – Internet van, – tartott elég hosszú szünetet ahhoz, hogy képzeletben felkössem magam a teljes válaszra várva – de nem igazán működőképes az is igaz.
            – Nem számít. - felcsillant a szemem, és a mondat második részével már nem is foglalkoztam többet. – Ati, magaddal vinnél?
            A tőlem telhető legaranyosabb arcomat vágtam, mit meg nem adtam volna akkor akár öt perc internetért is. Összetúrta a haját és rosszallóan nézett rám, láthatóan gondolkodóba esett a válaszon.
            – Jól van, pattanj fel mögém.
            – Csak felveszek valami ruhát.
            Meg se vártam a választ, már el is indultam befelé, de azért még utánam szólt motivációként, hogy öt percet vár, ha addig nem érek ki, lelkiismeret furdalás nélkül ott fog hagyni.
            A nagyi nem gondolkozott azon, hogy enged-e vagy sem, úgyhogy feltúrtam a már szekrényben lógó ruháim és felkaptam magamra az első kezembe akadó darabot. Mint utólag kiderült, négy perc tizenkét másodperc alatt készültem el, Ati mérte az óráján az időt.


            A pipacspiros bicikli hátsó csomagtartóján utazhattam és közben erősen kapaszkodtam az előttem ülő fiúba, mert minden kisebb megugrásnál rettegtem attól, hogy egyszerűen eldőlünk a biciklivel és ott leljük a halálunkat a világ végén. Ati felajánlotta, hogy akár a kormányra is ülhetek előre, ha ott jobban érezném magam, szuper onnan a kilátás, de a hátsó részleg valahogy mégis biztonságosabbnak tűnt.
            Maximum tízperces volt az út a házunktól a könyvtárig, ami valójában a művelődési ház volt, de többször kaptam annyi idő alatt szívrohamot, mint azelőtt összesen bármikor. Szinte leugrottam a bicikliről, mikor megállt az épület elől és átszaladtam a járdára, csak hogy minél közelebb legyek a szilárd talajhoz.

            A könyvtárba kacifántos út vezetett. A bejárattól rögtön jobbra eső konyharészlegben találkoztunk Annával, aki tovább vitt minket onnan egy szobán, majd egy dohányzón és egy folyosón, onnan értünk el az úti célunkig, ami hivatalosan zárva volt.
            Maga a helyiség meglehetősen kicsi volt és zsúfolt. Egyik oldalamon a könyvtáros pultja, másikon a bejárat volt, velem szemben meg a polcok terültek el balra, a plafonig nyújtózva. Csak kis folyosó maradt a falhoz szorított és a szoba közepén összetornyosult, nagyjából derékig érő polcok közt. Tőlük jobbra volt két, ősrégi számítógép.
            – Használd csak nyugodtan. – mutatott az íróasztalok felé – Mindjárt jövünk, ha gondolod, majd csinálunk neked egy olvasójegyet, mielőtt elmentek.
            – Oké, köszi.
            De ezt már szinte a bezáródó ajtónak mondtam, ami a pult és a polcok közt bújt meg. Úgy tele volt ragasztva poszterekkel, hogy valószínűleg sosem veszem észre, ha nem a saját szememmel látom, hogy átmennek rajta.
            Tíz perc múlva három vaskos kötettel tértek vissza, amik egy perccel se tűntek fiatalabbnak attól, amit a nagyszüleimnek vitt vissza.
            A számítógép tényleg csak félig-meddig volt működőképes, mert még mindig arra vártam, hogy betöltsön az Instagram. Felálltam, mert meg kellett néztem a köteteket, túl kíváncsi voltam, hogy mit olvashat ilyen szorgosan.
            – Mit csináltok? – hajoltam én is a könyv felé. – Azok ott jegyzetek?
            – A Vitályosy család életét kutatjuk. Egészen a család kihalásáig az övék volt a falu. A dédapám egész életükben nekik dolgozott, nem semmi történetük volt. Meg akarod nézni?
            Felém nyújtotta a jegyzetfüzetét és bólogatva elvettem tőle.
            A füzetke tenyérnyi méretű volt, de már majdcsak betelt. Láthatóan nem ez lehetett az első, mert már a legelső mondatnak is csak a felét sikerült megtalálnom. Egy-egy szót bár elolvastam, de a nyilazások, rajzok és családfák ezerszer, de ezerszer érdekesebbnek tűntek, mint maga a szöveg.
            Visszacsúsztattam a füzetet az asztalra, mert Ati már várt rá, kezében forgatva a megrágott tollat.
            – Könyvet akar írni a család életéről, de már most annyi mindent kiderített, hogy szerintem sorozat lesz belőle.
            Anna mosolyogva beszélt, ahogy visszabújva a pultja mögé beült a helyére. Még folytatni akarta, de megcsörrent a telefonja és elnézést kérve otthagyott minket.
            – Szóval te ilyen író típus vagy.
            – Ne túlozzunk.
            Rám se nézett beszéd közben, sőt, még a tollat se tette le, csak írt tovább.
            – Egész életemben annyit hallottam erről a családról, meg azokról a dolgokról, amiket műveltek. Fel akarom használni ezt a rengeteg tudást, és akkor már jól használjam fel. Meg hát, amúgy is érdekel.
            Végre befejezte az írást és a szemembe nézett. Csillogott a tekintete, látszott rajta, hogy élvezi, amit csinál.
            – Rendben van, Történészfiú. – elmosolyodtam, mire ő is. – Tudok valamiben segíteni?
            – Válassz egy könyvet, aztán ha találsz a családról valami izgalmasat, rakj oda egy cetlit.
            Válogatni kezdtem a vármegyés és családtörténetes könyv között, mikor a kettő közül kicsúszott egy egész vékonyka kötet. Kézzel írt darab volt, az elején ritka csúnya betűkkel megcímezve; elkezdtem beleolvasni.

            – Ati, most komolyan, egy szakácskönyv? Vagy csak én nem értek ennyire ómagyarul?
            Hangosan felröhögött, ahogy felé tartottam a kötetet.
            – De, az egy szakácskönyv. Sose tudni.
            – Jó, jó, de akkor sem fogom tudni, hogy mi az a tikmony.
            – Én sem tudom, de kiderítem a kedvedért.
            Csöndben maradtunk. Ő szorgosan jegyzetelt, amíg én újabb érdekes szavak után kutattam. Ahogy Ati kérte, minden új ómagyar szóhoz odabiggyesztettem egy neon sárga cetlit. Nem volt nehéz dolgom, csak úgy világítottak a kis jelzők a már porladozó lapok közül. Különösen gondos voltam, mert minden beragasztott lapra külön felírtam a fontosnak vélt szót, nehogy egy is elkerülje a Történészfiú figyelmét.
            – Tudod, mit jelent a neved?
            – Mi?
            A kérdést se hallottam meg, annyira belemerültem egy idő után az őskori konyhaművészetbe. Tény, hogy akkor se lettem jobb szakács, a felét nem is értettem.
            – Tudod, hogy mit jelent a neved?
            – Nem.
            – Görög eredetű a neved, a Margarétából származik. A Margit állandósult becézése, azt jelenti, hogy gyöngy.
            Egy ideig csak pislogtam rá, hogy vajon ezt most fejből tudja-e, vagy a kezében lévő könyvben találhatta.
            – Hű, ezt honnan tudod?
            – Egyszer elolvastam egy ilyen jegyzéket, a nagy részére még most is emlékszem.
Nem tudtam rá mit válaszolni, így pár perc kínos csönd után ismét ő kezdett beszélni.
            – Szép neved van, talán azért emlékszem rá ilyen jól.
            – Köszönöm. A tiéd mit jelent?
            – Gót eredetű, azt jelenti, hogy szeretett apánk.
            – Hát persze, Attila, meg az ő isteni nyilai. Vagy mi.
            Rámosolyogtam, de ő újra kiröhögött.
            – Most mi van már megint?
            – Attila, az isten ostora. Tudod, a hun király.
            – Istenem.
            Eltakartam az arcom a kezeimmel.
            – Semmi baj, te vagy Barbie és én vagyok a történész, nem?


Képek forrása: WeHeartIt

2016. szeptember 2., péntek

A történészfiú - Nyáresti keringő

Első rész


            Már a nyár első hetét is a senki földjén töltöttem, anyám régi ocsmány sárgára vakolt szobájában azzal, hogy az egész havi mobilnetemet felhasználtam, már rögtön az első héten.
            Bizonyos részben a teljes lakásfelújítás miatt lettem kiutalva a világ végére, hogy mire az anyámban egyre növekvő bőgőmasina megszületik, minden elkészüljön. Másrészt anyám megingathatatlanul abban a hitben él, hogy internetfüggő vagyok, jót fog tenni a net és sokszor térerőmentes övezet. Titokban talán Danitól is távol akar tartani, a volt barátomtól.
            Péntek délutánra szakítottam el magam teljesen a világtól és kínomban az ágy matracába vertem ütemesen a fejem, míg a nagyi be nem nyitott a recsegő rugók hangjára.
            – Gréti, mit csinálsz már megint?
            – Megölöm magam?!
            Egyszerű kijelentésemre nagyot fújtatott, aztán ahogy jött, úgy zárta be maga mögött az ajtót. Abbahagytam a rugó gyilkolását, ami még nagyot jajdult, mikor végleg letettem a fejem, de aztán csöndben maradt. Még arra sem volt időm, hogy ismét a telefonomért nyúljak, a nagyi már ismét az ajtómban állt.
            – Jaj, kislányom, mire beértem, már el is felejtettem. Este megyünk a bányásztalálkozóra, öt óra körül el akarunk indulni, hogy ne maradjunk sokáig.
            – Máris készülődök.
            Kimásztam az ágyból és rámosolyogtam a nagyira. Szerencse volt, hogy csak azután néztem meg az időt, mert már csak fél órám volt elkészülni. Még mindig nem voltam képes kipakolni a táskákból, amiben a ruháim lapultak, így a) iszonyatos rendetlenséget csináltam; b) muszáj voltam a legkevésbé gyűröttet választani. Három lehetséges opció maradt, de lövésem sem volt, hogy mit illik ilyen helyre felvenni.
            Átmentem megnézni, hogy a nagyi mit választott, és mivel az egyik legféltettebb szoknyáját láttam kikészítve, kénytelen voltam én is a magenta színű ruhám felvenni egy pár magassarkúval. Hogy néztem volna ki, ha alulöltözöm az alkalmat?
            A fő probléma a sminkemmel adódott, mert ha nem az ágyon kell kiborítanom a neszesszerem és egy gombostűnyi tükörben sminkelnem, valószínűleg nem háromnegyed órás késéssel indulunk el, de így tényleg nem az én hibám volt.

            Nem sok mindenről maradhattunk le, még akkor kezdtek el az emberek beszivárogni a művelődési házba, és elfoglalni a helyüket. A nem túl széles teremben az asztalok két hosszú csíkban szelték át a termet egészen a színpadig, középen csak egy kis folyosót hagyva a még mozgolódó tömegnek.
            Mi a jobb oldalon ültünk le úgy középtájon, a nagypapa régi kollégái már foglalták nekünk a helyet. Csak amikor leültünk az asztalhoz jöttem rá, hogy felesleges volt a nagy igyekezet, mert egyrészt úgysem látják már jól az arcom, kár volt annyi sminkelni, másrészt a legszakadtabb rongyomban is ugyanolyan negédesen ismételgetnék, hogy mennyire megnőttem és milyen nagy lettem, mint teljesen egyedül rikító pinkbe öltözve az egész teremben.


            A köszöntőműsor elkezdődött és én már tíz perc múlva egy kést kerestem, hogy felvághassam az ereim. Beszédek, néptáncosok, megint beszédek, megint néptáncosok, valaki énekelt is, és ez így ment egy órán keresztül, szünet nélkül.
            Használható kést ugyan nem találtam, frissnek tűnő pogácsát azonban igen. A látványára megmordult a gyomrom, de még mielőtt elértem volna egy guszta darabot, a nagyi olyat rávágott a kezemre, hogy sértettem húztam vissza azt.
            – Grétikém, viselkedj. – köpködte a szavakat ellentmondást nem tűrően.
            Mire az utolsó díjat, vagy mit is átadták, már meg tudtam volna halni egy harapásért abból a szénhidrátbombából. Sikeresen kinyilvánították, hogy vége az emberkínzásnak és olyan gyorsan rákaptam a kiszemelt pogácsára, hogy még a nagypapi is felnevetett.
            – Ha ennyire éhes voltál, igazán ehettél volna belőle.
            A többiek is nevetni kezdtek, amibe egészen belepirultam, ahogy próbáltam velük együtt nevetni magamon. Valaki nem tudta abbahagyni a nevetést és élesen felé fordítottam a fejemet. Addig fel se tűnt a tőlem kissé jobbra, de szemben lévő oldalon ülő srác a sok öreg közt, akinek a nyakában valami fura nyakkendőszerűség lógott, az tartotta össze rajta a nyakánál hanyagul kigombolt inget. Megsemmisítő pillantást vetettem rá, mire azonnal elmúlt a jókedve. Bezzeg a nagyi nem bírta ki, hogy közbe ne szóljon.
            – Milyen figyelmetlen vagyok veled.
A vörös hajú srác felé fordult, aki rögtön közelebb hajolt hozzánk és megigazította az orrán a szemüveget.
            – Ő itt Gréti, a kis unokám Pestről. Gréti, Ati nem messze tőlünk lakik, verhetetlen römiben.
            – Daru Attila, szia.  – nyújtotta felém a kezét
            – Öhm… Fodor Gréta… Szia.
            Egy tíz másodperces kézfogás után a nagyi felváltva kémlelt minket és már akkor nem tetszett az egész.
            – Hát, akkor én most eszek.
            Ismét felnevettek, de ezúttal már nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Augusztus végéig még bőven le fogom tudni adni, amit most magamra szedek, nyugtattam magam és nem kíméltem a süteményeket.

            Bár elvileg hétkor már otthon kellett volna lennünk, valójában még bőven a buli felénél tartottunk, ahol mindenkinek egyre jobb kedve lett (ami talán a dugi házi pálinkának is köszönhető volt, ami többször körbejárta az asztalunk). Csak én ültem ott szótlanul a sok vén csont között, akik a jelenlétemben beszélték ki a férjeiket meg az unokáikat, mintha ott sem volnék. Öt percenként rosszalló pillantást vetettem a nagyira sürgetésképpen, amitől láthatóan egyre idegesebb lett. Biztos voltam benne, hogy maximum még tíz, vagy tizenöt percnél többet nem fog kibírni és végre elindulunk, de hatalmasat kellett tévednem. Még öt perc se telt el, nemhogy tizenöt, a nagyi újra Ati felé fordult. Meg se kellett szólalnia, már tudtam, hogy egy: nem akar hazamenni, kettő: a szórakoztatásomról a vörös hajú fog gondoskodni.


            – Nincs kedvetek táncolni? Ne unatkozzatok itt köztünk, még fiatalok vagytok.
            – Én szeretek itt lenni. – emelte maga elé a kezét védekezésképpen.
            – Menjetek, na. – szólt közbe az ő nagymamája. – Rátok fér egy kis mozgás.
            – Csak ha Grétának is van kedve.
            Egyszerűen rám hárította a döntés lehetőségét, ami valójában csak illúzió volt. A nagyi megpaskolta a hátam jelzésként, kénytelen voltam úgy tenni, mintha egy kicsit is örülnék az ajánlatnak.
            – Hát persze.
            Nagyot sóhajtottam közben kelletlen fejet vágva, amivel a bébiszitterek már nem foglalkoztak, azonnal folytatták onnan a diskurzust, ahol abbahagyták.
            Át kellett másznom egy fél teremnyi emberen, hogy kijussak az asztaltól, fel, a tánctérnek kinevezett színpadon. Négy vagy öt idős pár lépegetett jobbra – balra a felismerhetetlen dallamokra.
            – Citromot ettél? – utalt az arckifejezésemre.
            – Nem savanyúbbat, mint te.
            Idétlenül felnevetett, egészen mélyen, de szaggatottan, ami kívülről biztosan biztatóbban nézett ki, mint közelről hangzott, mert a nagyi elmosolyodott, mikor felé pillantottam.
            Ati keze a derekamon kötött ki, míg a másik kezével felemelte az enyémet és felvettük a tőlünk telhető legnagyobb távolságot. Három bátortalan lépést se tettünk meg, de már attól féltem, hogy vagy én taposom meg őt, vagy ő engem.
            – Nem tudok táncolni.
            – Sebaj. – ügyet se vetett rám. – Engedd, hogy vezesselek.
            Mit tehettem volna mást, engedtem neki. Párszor azért sikerült megtaposnom azért, de nem különösebben érdekelte, úgy tett, mintha meg se érezte volna.
            – Igazából te ezt még élvezed is, nem?
            Csak suttogni mertem, nehogy eljusson a bájos kis csevejünk híre a nagyihoz, így közelebb kellett hajolnom, hogy halljon engem. Keveredett rajta a frissen mosott ruha illata valami könnyed parfümmel, ami azért be kellett vallanom, nem volt rossz.
            – Egy hete arról a pillanatról álmodoztam, hogy a nyugdíjasklubban fogok táncolni Marika nénivel annyi idő után újra. Erre tessék, itt vagy te, Barbie, és mindent elrontottál.
            – Kelletlenül nevetgéltem, mire egy lépéssel közelebb rántott magához és nekiütközött a fejem a vállának.
            – Mit akarsz, Paradicsom?


            Nemtörődöm módra megrántotta a vállát és még saját magát is kinevette.
            – Ha már a Marika néni ugrott…
            – Felejtsd el.
            De csak újra kiröhögött.
            Egy szót se kellett szólnunk az asztalhoz visszatérve, tudták, hogy most már tényleg indulni akarunk. A nagyi és az ő nagymamája egymásba karolva indulta meg maguk mögött a férjeikkel, így Atival a sor végére maradtunk.
            – Nem is volt olyan rossz,ugye? – szólalt meg a kapujukhoz érve.
            – Fogjuk rá. – bólintottam egyet és elváltunk egymástól.

Képek forrása: WeHeartIt

A történészfiú

            Ültem ott, a nagyszüleim teraszán éjfélkor, ahogy kimászva az ablakon, a műanyapoharamban az Ati nagyapjától ellopott vörösboros kólával, pizsamában, kócosan, szemben velem az a vörös hajú, szemüveges, szeplős srác nyakig belebújva a fekete, kapucnis pulcsijába, hogy védje azt a törékeny kis ropi testét a hűvösebb szelektől, és nem tudtam megszólalni. El akartam mondani neki az igazat, belül minden porcikám remegett azért, hogy bevallhassam végre, hiszem vége a nyárnak és én hazamegyek, ő meg itt marad, és valószínűleg soha többé nem látjuk egymást. Aztán ha tíz év múlva szembejön, már fel sem fog tűnni az a csontos kis arca, ami addigra kitudja milyenné alakul és ő sem fogja felismerni úgy a hidrogén szőke tincseim már messziről, mint most teszi. Lehet, addigra már semmi se marad a szőkeségemből.

Via WeHeartIt
            Minden mocskos kis apró részem epekedve várta, hogy végre ezt is tönkretegyem, ezt is összemocskoljam, égett bennem a vágy, hogy újra meg újra bebizonyítsam magamnak, hogy igen is az életemben semmi sem olyan egyszerű, ártatlan vagy tiszta, mint az a nyár volt. Akartam hinni, hogy Ati is csak egy a sok közül, ő sem jobb másnál.
            – Min gondolkozol?
            Rám pillantott a pohara hosszas forgatása után. túl sokáig voltam csöndben ahhoz, hogy ne törjem valamin a fejem, és ő ezt tudta jól.
            – Ati…
            Belefulladtam a mondatba, mire szigorú pillantást vetett rám. Felvettem az asztalról én is a poharam és ahelyett, hogy a lötty szörnyű ízén sápítoztam volna, mint addig, egy húzásra magamba döntöttem.
            – Ez még mindig szörnyű. – jelentettem ki egyszerűen, mire felnevetett. – Nem fog tetszeni, amit hallani fogsz.
            – Tudom, hogy elmész.
            Száraz tényként közölte, érzelemmentesen, de az arcára volt írva, hogy utálja ezt mondani.
            – Ez most más.
            Nagyot nyeltem és megpróbáltam egyszerűen csak rázúdítani az egészet.