2016. október 28., péntek

A történészfiú - Barátság

Kilencedik rész


            Lassan peregtek vissza az előző éjszaka emlékképei. Nevetgéltünk, elmeséltük, mit csináltunk egy hónapig, aztán rátértünk, amiért eredetileg voltunk ott. Vagyis csak ő beszélt, mert annyit mondott, hogy az csak egy hiba volt. Bólintottam egyet, hogy egyetértek vele aztán mintha az egész meg se történt volna, beszéltünk tovább. Már hajnal három körül lehetett, mikor kezdtünk kijózanodni. Neki haza kellett mennie, nekem meg vissza, mielőtt még bárki is tudna a mi kis találkánkról.  Lemásztunk az ablakpárkányról, kitolta a biciklijét az udvarról és egy pillanatra ismét túl közel kerültünk egymáshoz. Percekig álltunk centiméterekre egymástól, köztünk a biciklivel, aztán elnevettem magam és észhez tértünk, biciklire ült és elhajtott.
            Rájöttem, hogy a fülemet hasogató zaj, amire felébredtem, az a csengőhangom. Belevertem párszor a párnába a fejem, de az csak zenélt tovább, úgyhogy még mindig a párnával az arcomban, vakon kerestem az átkozott telefont. Felemeltem a fejem, hogy megnézzem ki az. Ati volt. Ki más is keresne reggel kilenckor, ha nem ő?
            – Meg foglak ölni, esküszöm.
            – Azt hiszem, te rosszabbul vagy, mint én.
            Ismét kiröhögött, amiért szívesen arcon csaptam volna, ha lett volna rá lehetőségem.
            – Mit akarsz hajnalok hajnalán? Mondd gyorsan, hogy utána vissza tudjak aludni.
            – Azt mondtad, hogy menni akarsz a könyvtárba. Hát most megyek.
            – Ahj. – hosszan nyögtem fel, mert akármennyire is menni akartam, képtelen lettem volna kimászni az ágyból. – Délután.
            Felsóhajtott, de közben már éreztem, hogy ismét el fogok aludni hamarosan. Alig vártam, hogy letehessem a telefont.
            – Tizenegy?
            – Délután egyre elkészülök, te emberszörny. És most szia.
            Rácsaptam a telefont, leejtettem a földre és aludtam tovább.

            Fél kettőkor kopogtatott az ajtón és a nagyi beengedte. Még felkentem a rúzsom, úgy mentem ki hozzájuk.
            – Nagyi, Atival elmennénk a könyvtárba, ha elengedsz.
            – Persze, menjetek csak.
            Meglengettem a levegőben a már „kiolvasott” könyvet, és bár biztos voltam benne, hogy a nagyi azt hitte, Ati nem tud a rendszigorításról, a fiú cinikus, önelégült, fültől fülig érő mosolyában benne volt a tudás hatalma.
            Löktem rajta egyet, hogy induljon már el és amíg le nem értünk a könyvtárig, meg se szólaltunk. Nem akartam beszélni a hajnalban majdnem elcsattant csókunkról és úgy tűnt, ő se igazán. Egyáltalán nem is értettem, miért csinálta, mikor megbeszéltük, hogy nem vezetne sehová sem.
            – Van még olyan, amit nem tudsz viszályosékról, Történészfiú?
            – Te akartál könyvtárba jönni nem?
            Kinyitotta előttem az ajtót, de én csak elképedve álltam a nyitott ajtó előtt.
            – Most komolyan ezért keltettél fel az éjszaka kellős közepén?
            Kinevetett, és mutatott, hogy menjek már be. Anna már a pultban ült idegesen, nem tetszett neki a kintről beáramló forró levegő.
            Odaadtam Atinak a könyvem, hogy ők visszarakhassák én meg levágódtam a gép elé. Semmi érdekeset sem találtam, még Dani se üzent, szombat reggel óta nem is beszéltem vele. Túl kíváncsi voltam arra, hogy mit csinál Ati, kikapcsoltam a gépet és felé hajoltam, hogy belelássak a könyvbe is.
            – Mit csinálsz?
            – Végignézem a térképen a helyeket, ahová az utolsó Vitályosi mehetett. Szlovákiát és Romániát említették, főleg három családot, szóval most megnézem, a térképek szerint mennyire egyeznek az infók, aztán megpróbálom őket elérni.
            – A neten nem lenne egyszerűbb? – úgy nézett rám, mintha valami hatalmas baromságot mondtam volna, kénytelen voltam elvetni ezt az ötletet. – Oké, mit segítsek?

            Sokáig ültem ott mellette, mutogattam a térképeken innen oda, onnan ide, de nem igazán láttam át a rendszert, ami szerint próbált eljutni a megoldáshoz. Végül arra jutott, hogy Romániát kizárja, el is kezdte megmagyarázni, hogy miért, de egy szót sem értettem az egészből, csak néztem a világító kék szemét, ahogy csillog, miközben beszél az egészről.
            A következő lépés a tényleges keresés volt, én a neten kerestem a lehetséges rokonokat, ő meg írta fel magának, hogy később megkeresse őket. Ötkor rakott ki minket Anna, mert lejárt a munkaideje és láthatóan semmi kedve nem volt már velünk bajlódni aznap.
            – Akkor majd holnap folytatjuk. – szólaltam meg, mikor kiszedtük a bicikliket a tárolóból.
            – Igazából… Nincs kedved átjönni és folytatni? Fogalmam sincs, mit írhatnék ezeknek az embereknek, kéne egy kis segítség.
            – Bármit szívesebben csinálnék, minthogy a nagyival nézzem a kedvenc szappanoperáját, de nem akarom, hogy megfojtson, ha hazaérek.
            – Majd én beszélek vele.
            Megrántotta a vállát és elindult a biciklivel. A kifogásaim nála már nem használtak, nem volt mit tenni, mennem kellett utána.



            Ati a nagyszüleimnél egyértelműen bármit el tudott érni. Nem akartak elengedni, volt egy olyan érzésem, hogy akkorra vették észre az üvegből hiányzó szeszt, de ő csak mosolygott és bájolgott és kérlelt, míg rá nem bólintott a nagyi is, hogy végre először megnézhessem a történészfiú szobáját. Fehér falak, szürke bútorok, teletűzdelt parafatábla, a színes post it-ek világítottak az egyhangúságban. Nem kellett egyet sem elolvasnom, tudtam, hogy mind a könyvről szólnak.
            Tizenhét embernek küldtünk végül üzenetet, amit egy órás munkával sikerült megfogalmaznunk. Egyszerűen nem akart összeállni, egy idő után már csak feküdtem az íróasztalán arra várva, hogy rábólintson az ötvenedik piszkozatra és elküldhessük őket. Hiába mondtam a magamét, amiért olyan hihetetlenül maximalista és átgondolt, nem érdekelte, amíg tökéletes nem lett, nem küldte el.
            – Oké, most erre ennünk kell valamit.
            Kiment a konyhába és viszonylag sokáig magamra hagyott. Hallhatta a gyomrom korgását, ami amúgy is lelassította az időt. Csak szerettem volna végre enni valamit a sok munka után, amit Ati végzett el.
            Szendvicsekkel tért vissza, amik mindennel meg voltak pakolva, de tényleg mindennel. Sajtok, sonkák, ketchup, majonéz, zöldségek és azokat összetartó kenyér. A nagymamája még innivalót is hozott utánunk, akire még mosolyognom is kellett, pedig az éhség miatt semmi kedvem nem volt hozzá.
            – Nem nézünk meg egy filmet?
            – Mi? Nem. Nem nézek veled filmet.
            Akármennyire is ellenkeztem magammal, elmosolyodtam a mondat végén. Inkább haraptam egyet a szendvicsemből, ami alig fért bele a számba, nehogy valami más hülyeséget is csináljak.
            – Nem hiszem el, hogy te mindig rosszra gondolsz. – röhögött ki. – Összerakom az udvaron a vásznat, nem fogok rád mászni, a szomszédok gondolom még kertészkednek.
            – Félreérthető volt, oké? Még azt sem tudom, mit keresek a szobádban, aztán megkérdezed, hogy filmezünk-e.

            Azért már én is kinevettem magamat és lementünk, hogy már a film közben fejezzük be a szendvicseket.


Képek forrása: WeHeartIt

2016. október 21., péntek

A történészfiú - Hiányzik, nem hiányzik

Nyolcadik rész


            Már majdnem megcsókolt – és akkor egy zajos társaság lépett ki a kastélyból és elhúzódtunk egymástól. Visszaléptem a cipőimbe, nem kellett megbeszélnünk, fogta a telefonját és felhívta a nagyapját, hogy jöjjön értünk. Még bementünk elbúcsúzni, nem akartunk otthagyni csak úgy csapot-papot, de öt percnél nem tarthatott tovább. Gyorsan fent volt értünk az autó, Ati hagyta, hogy az összes kérdésre én válaszoljak, cserébe hallgattam az összes olyan részletről, ami nem vetett ránk jó fényt. Kiszálltam az autóból és betámolyogtam a házba. Újabb adag kérdés zúdult rám, amikre normálisan kellett válaszolnom, de csak egyre inkább kavargott a fejem.
            Már majdnem hajnal volt, mire elaludtam és csak délután kettőkor ébredtem fel. Mikor ugyanolyan álmosan kitántorogtam, mint amikor lefeküdtem, a nagyiék bejelentették, hogy Ati keresett, de mivel aludtam, elküldték. Akkor hallottam utoljára egy jó ideig.
            Rá kellett jönnöm, hogy nélküle ismét halálra fogom unni magamat. Pénteken a römi estre már nem volt hajlandó odatolni a képét, amitől igazán dühös lettem. Beszélni akartam vele, nem értettem az egészet ő meg csak úgy eltűnt, magyarázat nélkül.
            Beiratkoztam a könyvtárba, kaptam olyan olvasójegyet is és végre volt hol interneteznem is. Minden alkalommal kivettem egy könyvet is, amit aztán olvastam, amikor a nagyszüleim láttak. Borzasztóan büszkék voltak rám ezért, el se akarták hinni, hogy minden héten kiolvasok két-három könyvet. Valójában csak az internet miatt mentem, jó érzés volt újra visszakerülni a körforgásba és tudni a barátaimról meg a legújabb pletykákról.
            Dani kitalálta, hogy ha ennyire unatkozom, hogy még a könyvtárba is hajlandó vagyok eljárni, találkozzunk. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű meggyőzni a nagyszüleimet arról, hogy elengedjenek, de egy percig se gondolkoztam azon, hogy mit válaszoljak. Minden reményem abban volt, hogy ha újra látom Danit, akkor majd az kiveri a fejemből azt, ami a megnyitó estéjén történt, vagy inkább nem történt.
            Azt mondtam a nagyinak, hogy egy városi barátnőm hallotta, hogy itt vagyok, felhívott telefonon és megkérdezte, hogy nem-e mennék be hozzá, ha már ilyen közel vagyunk. Meglepődtem, de minden kérdés nélkül elengedett, mintha elfelejtette volna az összes húzásom, amit vele vagy anyával műveltem. Talán már kicsit szenilis volt szegény.
            Pénteken délután buszra ültem és három átszállás után megérkeztem a megyeszékhelyre. A buszom egy félórát késett, a rám váró kék autóból hangosan dudált Dani, mikor meglátott, utált várni, mindegy miről volt szó. Csak egy puszit nyomtam az arcára a jelenlévő barátai miatt, aztán elindultunk az éjszakába.


            Jól éreztem magam, jó érzés volt végre ismert arcokat látni magam körül, ismerős helyzetekbe keveredni, ismerős témákról beszélgetni. Visszacsöppentem a régi életembe, de korántsem voltam olyan boldog, mint gondoltam, hogy leszek. Meg tudott volna ölni a kíváncsiság, hogy vajon mi történik a römi esten, amit hihetetlenül szégyelltem, még magam előtt is. Ott ültem egy elég hangulatos bár közepén a nagyváros szívében, de csak arra a kis mocskos falura tudtam gondolni a csontos, paradicsomfejűvel, míg Dani elégszer meg nem fordult a pultnál és elég részeg lettem ahhoz, hogy már semmi se érdekeljen, csak táncoljak vele.
            Másnap reggel egy ismeretlen szobában ébredtem fel. Dani ott feküdt mellettem, nézte, ahogy alszom.
            – Hol vagyunk? Mennyi az idő?
            – Jó reggelt.
            Jót mosolygott rajtam, de azért látszott rajta, hogy ő is másnapos. Valami barátjánál voltunk, és már elmúlt reggel kilenc. Nekem még éjjel kilencre vissza kellett volna érnem, ami nyomasztó tényként nehezedett rám. Dani parfümje ott volt mindenütt, nem kockáztathattam meg, hogy lebukok, muszáj volt lezuhanyoznom, csak utána tudtunk elindulni. A falu határáig vittek be, addig szinte nem is szóltunk egymáshoz. Hivatalosan még nem tudtam, hogy mi lett az ügyének a vége, de ő meg láthatóan nem akart az egész előzetes – letartóztatás – felfüggesztett dologról beszélni. Ráhagytam, már úgy is alig tudtam, mit gondoljak, csak egy aszpirint és egy hatalmas üveg vizet akartam.


            Azt hittem, hogy sose fogok hazaérni. Egy kis faluban nincsenek nagy távolságok, maximum húsz perc alatt az egyik végéből a másik végébe el lehetett érni gyalog, de ez most mégis többnek tűnt. A napszemüveget, ahogy csak tudtam, az arcomba toltam, hogy ne lássák a fáradt szemeim és a tőlem telhető leggyorsabban mentem – körülbelül egy csiga sebességével. Valahogy még akkor is azt reméltem, hogy szembe fog jönni Ati és lerángathatom a biciklijéről, hogy beszéljük meg, mert ez így nem jó, de nem jött. Otthon a nagyszüleim ebédeltek, de semmi kedvem nem volt leülni még enni is velük, pedig éhes voltam.
            – Később elmagyarázom. – intettem és bevágtam magam mögött az ocsmány sárga szoba ajtaját.

            A sztori az volt, hogy előbb lekéstem a buszomat, aztán lemerült a telefonom és nem tudtam a telefonszámukat fejből, ezért a barátnőmnél aludtam és nagyon sokáig fennmaradtunk. Másnap a barátnőm apukája olyan rendes volt, hogy elhozott a falu határáig és onnan besétáltam. Valószínűleg egy szavamat se hitték el, de megadtam nekik Laura számát, aki tanúsította, hogy minden úgy történt, ahogy meséltem, úgyhogy különösebben nem tudtak belekötni, még képeket is mutattam nekik a telefonomon, hogy miket csináltunk.

            A következő héten megint átaludtam, mikor reggel nálunk járt Ati, aztán a péntek elmaradt, mert valami vendégeik voltak. Kezdtem beleőrülni a dologba, egyrészt, mert egyedül már nem engedtek el, viszont a nagyi meg a nagypapi meg nem voltak hajlandóak kimozdulni. Egész nap csak feküdtem az ágyban és nyomogattam a tv-t egyik teleshopról a másikra, aztán délután egyik szappanoperáról a másikra. A hét közepén adtam fel teljesen, mikor már pontosan egy hónapja nem láttam. Idegesített, hogy érdekel és idegesített, hogy őt nem. Elkértem a nagyi telefonját, aztán este tíz után, mikor a nagyszüleim már aludtak meghúztam a hűtőben a pálinkásüveget és felhívtam.
            Sokáig csörgött, már majdnem letettem, mikor felvette.
            – Halló? – szólt bele bizonytalanul.
            Akkor persze már rájöttem, hogy egyszerűbb lett volna nem éjjel hívni egy számára teljesen ismeretlen számról, de már mindegy volt.
            – Szia Ati, Gréta vagyok.
            – Szia.
            Az alkohol már tombolt az ereimben, ami egyet jelentett azzal, hogy elkezdtek ömleni belőlem a szavak. Át se gondoltam, mit beszélek, csak mondtam, ami először eszembe jutott, míg ki nem fulladtam. Elmondtam neki, hogy nem értettem, hogy miért nem találkoztunk rögtön a kiállítás után, ha reggel még beszélni akart velem, hogy miért került ennyi ideig, hogy még akkor is ezen agyaltam, amikor elszöktem Danival, pedig élveznem kellett volna, hogy megszabadultam egy estére a haláltanyától. Hibáztatni kezdtem, amiért most nem engednek ki egyedül még a könyvtárba se, pedig ott volt egyedül internet és olyan jól kitaláltam az egész könyves, „megjött a kedvem olvasni” fedősztorit. És ő egyszerűen csak hallgatott, míg be nem fejeztem.
            – Odamegyek, gyere ki.
            Nem várta meg a választ, letette a telefont. Tizenöt perc múlva mindketten pizsamában ültünk az ablakpárkányomon.
            – Részeg vagy. – mosolygott rám.
            Ő az egyik, én a másik oldalt dőltem neki az ablaknak, egyenesen a szemembe nézett.
            – Csak egy kicsit.  – mutattam a kezemmel is. – Várj.

            Akkor már nem tudtam reálisan felmérni, hogy mennyire fog feltűnni a nagypapinak, hogy mennyi hiányzik az üvegből. Kivittem neki és mikor már ő is jól érezte magát, beszélni kezdtünk.


2016. október 14., péntek

A történészfiú - Kiállítás

Hetedik rész


            Már messziről látszott, hogy sokan vannak bent, de a külső világítás sokkal jobban tetszett. Kívülről is hasonló díszítést kapott a kastély, mint belül és olyan kis lámpák voltak a földön, amik megvilágították a bejárathoz vezető utat, egészen hollywoodi hatást kölcsönözve a világ végén.
            – Anna ott fog állni valahol az új festmény környékén, csak nézzük meg majd alaposan és csodálkozzunk rajta, hogy milyen szép lett.
            – Oké. – bólogattam, mert nem akartam, hogy haragudjon ránk, igazán nem tehettünk róla. – Tiszta őrület, nem?
            – Mi?
            – Hát, ez az egész.
            Körbemutattam a kastélyra meg a kiállításra, de leginkább a még mindig a derekamon lévő kezére próbáltam utalni.
            – Az.  vigyorgott.

Bent valószínűleg már bőven felnőtteknek néztek minket, mert a talpig pingvinbe öltözött pincérek minket is megkínáltak egy pohár pezsgővel, amit meglepődve, de annál boldogabban vettünk el. Atihoz folyamatosan odajöttek emberek, akiknek sorra bemutatott, aztán muszáj volt pár szót váltania velük.
            – Kit látnak szemeim, az én kis egykori tanítványom. – jött oda egy bőven a negyvenes éveiben járó nő, a még tőle is öregebb férjével.
            – Kati néni, csókolom.
            Ati úgy mosolygott, mint aki a valami világsztárral találkozott volna.
            – Jól megnőttél, mióta utoljára láttalak.
            – Hát igen. Ő itt Gréta.
Felém mutatott, amitől két szempár kezdett azonnal kutatni. Kezet fogtunk és próbáltam a tőlem telhető leginkább mosolyogva, elrejtve az unalmat és kissé ijedtséget is.
            – Én voltam felsőben Ati magyartanára. – magyarázta a titulusát. – Nagyon csinos barátnőd van, Atikám.
            Értetlenül néztem rá, de ő csendben maradt.
            – Igazából csak barátok vagyunk.
            – Ó, azért attól még nagyon csinos vagy. – mosolygott rám pontosan úgy, mint rá Ati.
            – Hát, köszönöm.
            Alig vártam, hogy elmenjenek és végre kettesben maradjunk azzal az idióta Történészfiúval, aki olyan boldogan elcseverészett bárkivel. Rengeteget tudtak beszélni, amibe még engem is bevontak, kénytelen voltam odafigyelni. Csak akkor indultak el, mikor már láthatóan elkezdtek készülni a bemutató megnyitásához. Alig vártam, hogy eltűnjenek és elkezdhessek beszélni.
            – Annyi idegen van itt, hogy el se hiszem. – előzött meg Ati.
            – Vedd le a kezed a derekamról. Nem akarom még egyszer én bejelenteni, hogy nem vagyok a barátnőd. Az a nő majdnem megölt a szemével.
            Ha valaki látott minket, igazán aranyosan nézhettünk ki, ahogy odahajoltam a füléhez, hogy a többiek ne hallják amit mondok.
            – Bocs, rajtad felejtettem a kezem.
            Nem nézett rám, a színpadszerűséget fürkészte, ahogy felállították a mikrofont, de legalább a keze eltűnt a hátamról.
            – Az nem úgy van, hogy rajtad felejtettem a szemem?
            – Improvizáltam. – mosolygott, még mindig előre nézve.

            Három beszédet kellett végighallgatnunk, a polgármesterét, a művelődési ház vezetőjét meg persze a festőjét, aki kiállított. Rájöttem, hogy nagyon rosszul választottam cipőt, mert a fehér magassarkúmban pokoli volt egy helyben állni, míg mindenki idézeteket meg verseket olvasott fel, amire senki se volt kíváncsi.
            Az emberkínzás végén mindenki elindult megnézni a festményeket és a hömpölygő tömeggel mi is sodródtunk. Atit nem igazán zavarta az egész, ment előre, de én csak totyogtam utána, mint valami sebesült kiskacsa a tizenkét centis magassarkújában. Vonakodtam, de aztán a keze után nyúltam és megszorítottam, kapaszkodnom kellett bele.
            Fura pillantást vetett rám, de nem akartam és nem is tudtam elkezdeni ott magyarázkodni. Lassan eloszlott a tömeg a termekben és mi kint maradtunk a folyosón, ahol valamelyest csend volt. Kihúztam a kezem az övéből, várta, hogy megszólaljak.
            – Csak nem akartam elveszni a tömegben. Hova menjünk először?
            – Kezdjük a végén, addigra lemegy a tömeg az új képnél és nyugodtan megnézhetjük… - közelebb hajolt hozzám. – még egyszer.
            – Shh, még meghallják. – vettem komolyan a dolgot. – Akkor kezdjük a végéről.

Másodjára már koránt sem volt olyan érdekes az egész, mint először. A korhűen hagyott szobákat bezárták, a képeket meg már láttam, nem tartott sokáig, míg elkezdtem panaszkodni, hogy unatkozom és fáj a lábam. Leültünk a teremben, ahol a megnyitó zajlott és egy ideig jól el is beszélgettünk, aztán meglátott valamit az egyik ablaknál és fel kellett ismét állnom, hogy odamenjek vele.
            – Azt beszélik, hogy a Vitályosiak szelleme még ma is visszajár ide, nem tudtak belenyugodni, hogy elvesztették a vagyont. Voltak, akik állítólag le is fényképezték őket a bejáratnál, az oszlopok előtt. Blankát szokták látni legtöbbször, a szobájában valaki mindig kopogtat az ablakon. Azt hittem, azt hallom, de nem látok semmit.
            A hideg rázott, ahogy beszélt, de közbe se lehetett szólni, annyira gyorsan próbált rám zúdítani minél több információt. Nem mintha hittem volna szellemekben vagy hasonlókban, de a tóba ugrálás meg gyilkolászás után bármi halálra rémisztett, amit róluk mesélt.
            – Most ezt direkt csinálod, ugye?
            Nem szólt semmit, csak megkopogtatta az ablakot.
            – Most csendben maradok. – mondtam leginkább magamnak.
            Elléptem az ablak mellől, meg se álltam addig, míg már biztos nem voltam benne, hogy nem vagyok elég messze ahhoz, hogy ne láthassak ki rajta rendesen. Mármint a szoba másik végéig. Ati megrázta a fejét, de azért követett.
            – Tudod, hogy csak hülyéskedek.
            – Az a baj, hogy igen. Menjünk inkább ki. Utállak.
            Elindultam kifelé meg se várva a választ, alig vártam, hogy megcsapjon egy kis friss levegő. Tudtam, hogy jött ő is utánam, de nem akartam hátra nézni. Legalább a bejárati ajtó nyitva volt, így azzal nem kellett szenvednem. Megálltam a lépcsők közepén és kiléptem a cipőmből.
            – Hideg van. – dörzsöltem meg a karom. Egy-két esőcsepp már koppant is a betonon.

            Egy szót sem szólt, csak újra megölelt és kirázott a hideg. Nézett rám a csendben, csak bentről szűrődött ki a zene és tudtam, hogy semmi jót nem jelentenek a gyomromban játszadozó pillangók. Tudtam, hogy mi fog következni, már pontosan jól tudtam. Az arca egyre közelebb került az enyémhez, egyre nehezebben vettem a levegőt és tudtam, hogy ez lesz életem egyik legnagyobb hibája. Tudtam, hogy hibázok, de kész voltam elkövetni a hibát.


Képek forrása: WeHeartIt

2016. október 7., péntek

A történészfiú - A kastély

Hatodik rész


            A kastély lenyűgöző volt. A nyolc hálószobából csak kettőt hagytak meg eredeti, érintetlen állapotában, a többi helyén már kiállítás volt. Tökéletes állapotban volt minden, az ablakokon hibátlanul mutatott a felkent festék a kereten, gondosan beágyazott ágyak, Blanka hajdani hálóban a fésülködőasztalon még ott volt a fésűje, mintha csak egy percre tette volna le. Nem volt annyi időm szétnézni, mint amennyit szerettem volna, mert Ati csak mondta és mondta, húzott egyik szobából a másikba és féltem lemaradni tőle.
            A szobák után a könyvtárba vitt, ahol aztán tényleg nem lehetett befogni a száját.
           – Károly toldatta hozzá a kastélyhoz ezt az egészet. Először még egy tánctermet is akart, de az már túl nagy kiadás lett volna. Ezért lett alul egy hatalmas tér az estélyeknek, a galérián meg itt vannak a könyvei. Gyere fel velem!
            Felmentünk, de közben alul lázasan zajlottak az előkészületek. Asztalokat díszítettek a hatalmas tér egyik oldalán, masnikat kötöttek fel a belső kertre nyíló ajtóra, a galéria korlátján már elegánsan terült végig a vörös bársonyanyag.
            Belegondoltam, hogy egyrészt milyen lenne itt keringőzni valakivel, tetőtől talpig azokba az ősrégi ruhákba öltözve, csak visszafogott fények közt, másrészt milyen lenne egyáltalán tudni keringőzni, nem csak lépegetni jobbra-balra, remélve, hogy nem taposom meg a másikat.
            – Nézd azt a könyvet. – mutatott az üvegszekrényre tapadva egy ezerévesnek tűnő darabra. – Az egy valódi bőrkötéses kódex. Kézzel írták, valamikor a középkorban, hatalmas cirádás betűk vannak benne meg kis piktogramok.
            – Hogy micsoda? – bámultam rá.
            – Azok a kis rajzok, tudod.
            Kiröhögött ismét. Valaki hátulról megölelte a vállam és majdnem kiugrott a szívem a helyéről.
            – Kit látnak szemeim.
          Anna észrevett valami kis hibát a dekoráción és végre elengedte a vállam, hogy megigazíthassa.
            – Azt hittem, nem érsz rá, Ati. Erre még egy plusz kis dolgos kezet is hoztál. Segítetek papírvirágokat csinálni?
            – Hát persze. – sóhajtottam fel.


            Három órán keresztül hajtogattunk pici papírvirágokat, hogy összeragasszuk őket egy naggyá. A ragasztó csak félig-meddig fogta össze a papírt, úgyhogy még valami lomtárban talált drótot is kötözgetnünk kellett köréjük, aztán felrakták a nagy masni közepére az ajtóhoz. Öten vagy hatan dolgoztunk rajta egyszerre, de az egész csak olyan volt, mintha sose akarna elkészülni. Mikor összeállt, meg már nem volt szívem otthagyni anélkül, hogy megnézném a tisztes helyén, még ha már bőven el is múlt vacsoraidő és a nagyi valószínűleg kezdte azt hinni, hogy eltűntem. A fehér virágok a vörös bársony előtt csodásan mutatott, még teremben lévő csillárnál is jobban tetszett, pedig az is elfogadtam volna.
            – Ugye holnap ti is itt lesztek? – jött oda Anna még éppen azelőtt, hogy hazaindultunk volna.
            – Gréti?
            – Én semmiről sem tudok.
            – Holnap lesz a kiállítás megnyitója. Egyenesen Pestről hozták a képeket, azt reméljük, hogy nagyon sokan el fognak jönni.
            – A képek tetszettek, nem?
            Anna elképedve nézett Atira.
            – Te megmutattad neki?
            Csak egy simlis mosoly volt a válasz, mire Anna rám nézett. Megszeppentem, aztán bólogatni kezdtem. Kezdett vörösödni a feje, ami sejtette, hogy nem nagyon örül a dolognak.
            – Azok közt a képek közt vannak olyanok, amiket kifejezetten erre a bemutatóra festett a művészúr. Még senki sem látta őket, tudod, azért ajándékozza nekünk, mert ide vezetnek a gyökerei.
            – Nekünk igazából mennünk kéne, elég késő van. És amúgy is csak két ember látta, nem fogunk róla fecsegni.
            Kézen fogott és már húzott is maga után, mint egy zsák krumplit.
            – Így engedjelek be a könyvtárba…
            – Jó éjt. – szóltam még utána, de csak a homlokát dörzsölgette szegény.
            Meg sem álltunk a kijáratig, ahol már csak a belülről kiszűrődő fény világított valamennyire. Egészen besötétedett már. Valamilyen érthetetlen okból a lépcső közepén állt meg, de sokkal jobban idegesített, hogy még mindig fogja a kezemet. Felemeltem a sajátommal együtt az övét is, hogy ráirányítsam a figyelmét. Kérdően néztem rá, de nem szóltam semmit, kíváncsi voltam, mit fog mondani.
            – Bocs, valahogy ki kellett jönnünk, mielőtt még nagyon kiakad. Fontos neki ez az este.
            – Oké, persze. – mosolyodtam el.


            A nagyi persze nem örült, hogy nem értem haza időben, de legalább büszke volt rám, amiért tovább gyarapítottam a családom jó hírét és segítőkész voltam (bár a kiállításos részről inkább nem szóltam). A kiállításra is elengedett, igaz, hogy egy félórás beszéddel, hogy érjek haza időben és ne keveredjek el Atitól, mert még a végén nem fogok hazatalálni.
            Fél órás késésben voltam, mert a fehér ruhám még meg kellett vasalni aztán keresni hozzá egy stólát. Nehéz döntés volt, mert nem divatbemutatóra készültem, mégse állíthattam oda akárhogy. Ati szintén késett, egyszerre idegesített, hogy még mindig nem vagyok kész és hogy még ő se ért oda. Már háromnegyed órája elkezdődött a megnyitó, mikor csengettek és tudtam, hogy ő az. Gyorsan fejeztem be a készülődést és mire kimentem a ocsmány sárga szobából ő már nyugodtan, jókedvűen beszélgetett a nagypapival. Öltöny volt rajta és hagyományos, normálisan megkötött nyakkendő, ami úgy meglepett, hogy meg kellett állnom az ajtóban.
            – Hűha.
            Csak ennyit mondott, mikor meglátott. Csend lett, ami egy idő után már kezdett kínos lenni, muszáj volt mondanom valamit.
            – Hűha, csak nem találtál egy normális nyakkendőt? – röhögtem magamon.
            Ők már nem találták annyira viccesnek, végigsimított a fekete anyagon és bólintott egyet.
            – Szép vagy.
            –Ugye milyen csinos?
            – Kis hercegnő.
            Ömlöttek a szavak a nagyszüleimből, nehogy reagálhassak.           
            – Köszönöm. – néztem rájuk csúnyán egy szolid mosoly után. – Mennünk kéne, késésben vagyunk, nem?
            – Egy órával korábbat mondtam, hogy időben elkészülj, bocsi. Ráérünk.
            És akkor újra elképedtem, nem tudom, hogy attól-e, hogy végre valahonnan nem fogok elkésni, vagy, hogy ilyen könnyedén át lettem vágva, jól felidegesítve, pedig nyugodtan készülhettem volna.

            Ati nagypapája kocsival vitt el minket a kastélyig. Ati megkért, hogy várjak, aztán kipattant és kinyitotta nekem az ajtót, amitől valamiért ott helyben el akartam olvadni, de nem tehettem, be kellett mennünk. Még integettünk egyet és megvártuk, míg az autó eltűnik a távolban.
            – Mehetünk?
            – Igen, menjünk. – mondtam és átölelte a derekam.


Képek forrása: WeHeartIt