2016. november 25., péntek

Backstage - Történészfiú

Hogyan készült a Történészfiú?

            Nagyon érdekes és fontos kis novellasorozat ez nekem, mert a saját kis falumban játszódik, jól ismert helyszínekkel, még ha nem is voltam teljesen valósághű. Maga az alapgondolatot Édesapám adta, aki ismeretes a falu történelmében és a tőle hallott információkból emeltem ki részleteket és pakoltam össze a Vitályosy történelmet.


            A Vitályosy névvel már eleve utalni szerettem volna a viszályosságra, mind a család történetében, mind az Ati és Gréta közti kapcsolatban. Fun fact: egyébként a tikmony szó valójában létezik, tojást jelent és tényleg egy szakácskönyvben találtam, Radvánszky Béla írásában. (És nem, történelmileg egyáltalán nem voltam hiteles, kapcsolódási pontok a Radvánszky családdal maximum a véletlen művei)

            Azonban most mégsem elemezgetni szeretném a saját írásom. Számomra maga az írási folyamat volt nagyon érdekes élmény. Habár itt, a blogon még nem sok minden jelent meg tőlem, mégis ez volt az első olyan történetem az évek alatt, amely valós helyszíneken, valós személyek élete alapján vetettem papírra. Teljesen más élmény saját magunk által megalkotott karakterekről írni, kitalálni minden tulajdonságukat, „megismerni” őket, mint már valódi, emberi sorsok alapján dolgozni. Helyszíneknél talán könnyítés valamiről úgy írni, hogy már láttuk, tapintottuk, magunkba szívtuk a levegőjét, élmények kapcsolnak oda, viszont embereknél borzasztóan nehéz felkutatni a valóságot és hűnek maradni hozzá – ezért is döntöttem úgy végül, hogy megkreálom a saját bárói családomat, a történelmüket és csak inspirációként használom fel a megszerzett információkat.
Ahogy telik az idő, úgy merül feledésbe a múlt és akaratlanul is, de ferdülnek a tények. Az idősek egyre inkább másképp emlékeznek és mindenki mást tud, mint a pletyka, úgy ferdül az információ emberről emberre. Talán mert mindenki kicsit máshogy értelmezi, amit hall, mindenki hozzátesz valamit és a végére már teljesen más lesz a pletyka. Az interneten nem igazán találtam használható forrásokat. Édesapám és a barátai nagyon sokat meséltek, de rájuk mégsem mertem alapozni, pont a fentiek miatt (és a saját memóriámra sem, mert jegyzetelni bezzeg nem jegyzeteltem).


Radvánszky-kastély
Sajnos nincs olyan jó állapotban, mint ahogy az én képzeletemben megszületett és írtam róla.
De végső soron aztán mégse bánom, hogy így történt, mert maradhattam a megszokott, mindent magam által megalkotott világ biztonságánál. Őszintén csodálom azokat az embereket, akik képesek történelmileg hű regényeket írni. Mégis izgalmas élmény volt, és nagyon remélem, hogy ti, olvasók is legalább annyira élveztétek olvasni, mint amennyire én írni.
Sok újdonsággal készülök, remélem velem maradtok a továbbiakban is,


Niki

2016. november 18., péntek

A történészfiú - Hazatérés

Tizenkettedik rész


            Nem egészen egy hetet tudtunk együtt tölteni, mielőtt nekem haza kellett volna mennem. Délelőttönként, amíg én aludtam, ő szorgosan írt, intézkedett, vagy kutatott, ha még valamit tudni akart. Aztán délután eljött értem és vagy a tó partján lógattuk a lábunkat a hőség kellős közepén, vagy a hátsókertjük kis mennyországában tettünk úgy, mintha filmet néznénk, holott tíz percet se láttunk az egészből.
            Az utolsó előtti éjszakán már nem tudtam aludni. Megtörtént, beleőrültem, de már nem akartam hazamenni. Ott akartam maradni a világ végén, nézni, ahogy Ati megírja a könyvet, könyvtárba szaladgálni vele akár félóránként is, aztán együtt járni vele a kiadókat, ahogy a kezébe veszi azt a darab papírt, ami annyira fontos volt neki. Elmenni vele Erdélybe, látni rajta, hogy reagál, amikor megismeri a családot. Tudtam, hogy nem lehetséges és akárhogy ellenkeztem ellene, nem tudtam rá megoldást, hogy szakadhatnék ketté, folytathatnám a régi életem és maradhatnék vele, hogy belekezdjek egy újba.
            Kopogtattak az ablakomon egymás után kétszer, határozottan. Felhúztam a sötétítőt és ő nézett vissza rám. Kinyitottam résnyire, de máris beszélni kezdett.
            – Csukd vissza, van öt perced elkészülni.
            – Hova megyünk?
            Fújtatott egyet, forgatta a szemeit, nem akarta elárulni.
            – Akkor legalább azt mondd meg, hogy mit vegyek fel.
            – Teljesen mindegy.
            Mosolygott, de úgy tűnt, tényleg nem érdekli, mi lesz rajtam. Visszahúztam a sötétítőt és kivettem a szekrényből az első kezembe akadó farmert meg pólót. Lófarokba kötöttem a hajamat, a zsebembe dugtam a telefonom és már kint is voltam az ablakon.
            – Gyere már. – ragadott karon.
            Átmászott a kerítésen, ahol a biciklije állt és várta, hogy én is menjek utána.
            – Ki is hozhattam volna a kulcsot.
            Intett, hogy menjek. Nekiveselkedtem a kerítésnek, pont ahogy ő, a léceket összetartó vasdarabon egyensúlyozva, míg át nem tudtam lendíteni a lábam a másik oldalra, ahol Ati csak arra várt, hogy a kezébe huppanjak. Nem adtam meg neki az örömöt, hogy azt higgye, még a kerítést sem tudom megmászni, megkapaszkodtam a lécben és magam másztam le, bár közben azért fogott, félt, hogy képes lennék leesni.
            – Bekötöm a szemed.
            Egy kendőt vett elő a zsebéből és már el is indult felém a keze.
            – Mi? Nem. Felejtsd el, még a végén elrabolsz. Amúgy se szívesen ülök fel mögéd a biciklire, nem még bekötött szemmel.
            – Ne félj már ennyire, csak bízz meg bennem.
            – Oké, de ha eldőlsz, én esküszöm, megfojtalak.
            Bekötötte a szemem és egy meglepetéscsókkal meggyőződött róla, hogy nem látok semmit sem. Felültünk a biciklire és úgy kapaszkodtam belé, ahogy csak tudtam. Végtelennek tűnt az út, elvesztettem az idő és térérzékemet is. Hiába kérdezgettem egész úton Atit, hogy hova megyünk, Shrek szamarát játszva, az idegei kötélből voltak, nem mondta el.
            A felszállásnál és magánál az útnál csak a leszállás volt rosszabb. Nem szólt időben, hogy tegyem le a lábam, már éreztem, hogy dől alattam a bicikli, mikor gyorsan letettem a lábam és egy kar fogott meg, hogy ne essek el.
            Egyenletes, betonozott felületre értünk a vizes fűből, ami összevizezte a lábamat a szandálban. Szívmelengető érzés volt stabil talajon állni, még ha nem is láttam semmit sem. Bevettünk pár lépcsőfokot, majd résnyi helyen kellett átszuszakolni magam. Először azt hittem, nem is fog sikerülni, de csak átfurakodtam azon a kevés helyen is. Atinak valószínűleg nem okozott akkora problémát, mert azonnal jött utánam.

            Újabb séta után megálltunk, éreztem, hogy végre odaértünk. Nyikorgó hangot hallottam, ismerős illat csapott meg. Hallottam Ati cipőjének kopogását, ahogy közelít felém, majd megkerül. Még tennem kellett pár lépést előre és végre lekerült a kendő és újra láthattam mindent. A kastély könyvtára tele volt gyertyákkal, amik csak éppen meg tudták annyira világítani a hatalmas teret, hogy látni lehessen valamit. Átölelte a derekam és úgy suttogott.
            – Tetszik?
            – Még sosem láttam ilyen szépet.
            Imádtam a látványt, még soha senki nem tett ilyet értem azelőtt. Szembefordultam Atival és jó szorosan magamhoz öleltem, mire felröhögött pontosan olyan idétlenül, mint ahogy mindig.
            – Táncoljunk.
            – Még zene sincs. Hogy akarsz így?
            – Azt majd én megoldom. Csak egyet.
            Elhúzta bár a száját, de nem tudott nekem nemet mondani. Elindítottam a kedvenc dalom és megálltunk a terem közepén egymással szemben. Tettünk pár bátortalan lépést, de a nyár eleje óta a tánctudásunk egyértelműen nem fejlődött.
            – Vezess. – rám nézett és elmosolyodott. Úgy tűnt, ő is emlékezett, mikor a művelődési házban ő kért erre. – Tudom, hogy nem vagyok Marika néni, de…
            – Örülök, hogy nem vagy Marika néni. – szólt közbe.
            A vállára hajtottam a fejem, hogy megint magamba szívjam az illatát, amit már olyan jól ismertem.

Egész délután pakolnom kellett, hogy reggelre indulásra kész legyek. Úgy egyeztünk meg, hogy este még felmegyek hozzájuk, megnézünk egy filmet, aztán elbúcsúzunk. Mikor viszont kikísért a kapuhoz, már tudtam, hogy éjjel még el fog jönni.
            – Min gondolkozol?
            – Ati… Nem fog tetszeni, amit hallani fogsz.
            – Tudom, hogy elmész.
            Nagyot nyeltem.
            –Ez most más.


            Nézett rám a nagy, kerek szemeivel a szemüvege mögül, várta, hogy mit mondok. Mindennél jobban kikívánkozott belőlem, hogy megmondhassam neki, hogy becsaptam, hogy rám várnak otthon, még ha senki más sem tudhat róla. Felhívott délután Dani és már azt akarta tudni, hogy mikor tudok elszökni vele egy kicsit. Nem mondtam neki semmit, de tudtam, hogy folytatni fogjuk. Nem akartam hazudni Atinak.
            – Örülök, hogy ez az egész megtörtént. Tényleg. Hiányozni fogsz.
            Keserédes mosoly jelent meg az arcán, ahogy ő is megitta a poharából az utolsó korty boros kólát. Felállt, odalépett mellém és engem is felhúzott. Centiméterekre álltunk egymástól, éreztem a leheletét a bőrömön, ahogy beszélt hozzám.
            – Nekem is hiányozni fogsz.
            Majd’ megszakadt a szívem, ahogy magához ölelt. Mikor meglátta könnycseppeket az arcomon, letörölte őket a kezével.
            – Csak ne sírj, oké?
            Szipogtam, de azért bólogatni kezdtem.
            – Haza kell menned. – a hangom majdnem megint elcsuklott, fojtogattak a kimondatlan szavak, de hevesen küzdöttem ellenük. – Holnapután indultok Erdélybe, ki kell pihenned magad.
            – Addig maradok, amíg csak szeretnéd.
            Egy rövid ölelésre még magamhoz öleltem, de tudtam, hogy minél tovább marad, annál rosszabb lesz.
            – Még látjuk egymást, Történészfiú.
            – Még látjuk egymást. – ismételte meg a szavaim.
            Megcsókolt és elindult a biciklije felé. Kikísértem és elhajtott, de még hátranézett. Akkor láttam utoljára.


            Reggel tízre jött értem a szüleim. Anyám úgy ölelt magához, mintha legalább a halálból tértem volna vissza, pedig már akkora volt a pocakja a bébivel, hogy alig fért hozzám. A búcsúzkodást a nagyiékkal is próbáltam a lehető legrövidebbre fogni, mielőtt még túl érzelmesek lennék és az egész csak rosszabbá és fájdalmasabbá válna. Eléggé fájt már úgy is elengedni azt a nyarat.

            Mikor beszálltam az autóba és elindultunk láttam azokat a helyeket, ahova már emlékek kötöttek. A könyvtárt, a kastélyt, a falu végén a tavat és rájöttem, hogy már sosem leszek ugyanaz az ember, aki júniusban voltam. De nem is kell többé annak lennem. 


Vége

Képek forrása: WeHeartIt

2016. november 11., péntek

A történészfiú - Siker

Tizenegyedik rész


            Augusztus közepéig tartott, míg mindenkitől kapott Ati választ, akinek írt. Sorra jöttek a nemleges válaszok, akiknek fogalmuk sem volt arról, miről beszélünk. Egy ember volt, aki hallott a történetről, de köze nem volt a családhoz, ami még inkább elszomorította Atit. El akartam neki mondani, hogy én másokat is megkerestem, de feleslegesnek tűnt még jobban elkedvetleníteni, mert úgy látszott, igaza volt, mindenki sajnálta, de nem tudott segíteni.
            Még volt egy utolsó reményem. Egy tizenhárom éves kislány, akire már tényleg csak azért írtam rá, mert nem maradt más a sor végére, megígérte már hetekkel azelőtt, hogy megkérdezi a szüleit, aztán kiderül, van-e kapcsolat vagy sem.
            Ati időközben elkezdte írni a könyvét, úgy döntött, addig vár, míg el nem jut a könyvben addig, amíg az első kérdőjeles eseményig el nem jut, ha addig senki sem jelentkezik, a fantáziájára hagyatkozik és úgy írja meg, ahogy neki jól esik, legyen ami legyen. Azt azért megígértettem vele, hogy Blanka kalandjait alaposan kivesézi, hogy ha már megveszem a könyvet, legalább az a rész izgalmas legyen.
            Azon a délutánon írt vissza, mikor újabb filmezős estét beszéltünk meg a hátsókertjük kis mennyországában. A lány azt írta, hogy a szülei szerint ők Géza leszármazottai, nem is titkolták sohasem, csak lassan feledésbe merül az egész. Addigra már bejelöltek a szülei is, így a csekély mobilnetem arra ment el, hogy velük beszélgettem a családról és próbáltam visszaemlékezni az összes tényre, amit Ati egytől-egyig részletesen elmondott nekem, akár többször is, én mégse figyeltem oda. Ami azt illeti, elég meggyőzőek voltak, még valami iratot is küldtek nekem, amit nem tudtam elolvasni a cirádás betűk miatt, de úgy döntöttem, nincs okom nem hinni nekik.
            Úgy terveztem, hogy előbb megnézzük a filmet és csak aztán mondom el neki, ki akartam élvezni az utolsó nyugodt pillanatokat, mielőtt teljesen bezsong a hírtől és többé meg sem lehet állítani. Sokkal korábban megérkeztem hozzájuk, mint más filmnézős estéken, a nagymamája beengedett és a tőlem telhető leghalkabban surrantam be a szobájába. Elmélyülten írt, csak arra figyelt fel, hogy bezártam magam mögött az ajtót.
            – Már ennyi az idő? – tette le a tollat az asztalra.
            – Nem, korábban jöttem.
            Várta, hogy folytassam, de nem akartam. Még küzdöttem magam ellen, hogy elmondjam neki és lássam, ahogy az örömben úszkálva elfeledkezik rólam, fogja magát, elutazik Erdélybe amint lehet és megint egyedül maradok, az ocsmány sárga falak közt arra gondolva, hogy milyen jó lenne most vele lenni. De ő csak várt és nézett, én meg nem tudtam befogni a szám.


            – Ati… Elloptam a jegyzetfüzeted, megkerestem az erdélyi lehetséges rokonokat, és azt hiszem megtaláltam a rokonokat. Még valami iratot is küldtek, majd te megnézed rendesen, én egy szót se értettem belőle. Ne, ülj szépen vissza. – mutattam a székre, ahonnan csak egy másodperce állt fel. – Azt mondták, hogy szívesen találkoznának veled, mert örülnek, hogy vannak, akiket még érdekli egy ilyen régi család története.
            – Tényleg?
            Visszaült a székbe, és bólogatni kezdtem. Az arcát kezdte dörzsölni, minta egy álomból akarna felébredni. Végre elmosolyodott, ismét felpattant és olyan szorosan ölelt meg a kis csontos karjaival, hogy azt hittem pár pillanatra, hogy meg fog fojtani.
            – Kapcsold be a gépedet és megmutatom. – bújtam ki a fojtogatásból. – Amúgy is, miért nem a gépeden írsz, sokkal könnyebb lenne utólag az egészet kezelned.
            – Ezt most nem hallottam meg. – nevetett.
            Leültettem vissza a székbe, mielőtt még elájul nekem az örömtől és összetöri a szemüvegét vagy valami mást és engedtem, hogy végigolvassa mindkét beszélgetést a lánnyal és az apukájával is. Az asztalra támaszkodva néztem hol a monitort, hol az arcát várva a reakcióra. Mire elért a fura iratig, már jobban csillogott a szeme, mint azelőtt valaha. Sorról sorra haladt, ő vette a fáradtságot kibogarászni a betűket. Egyszer csak valami megrántott és az ölében találtam magam, kikerekedett szemekkel bámulva rá.
            – Köszönöm.
            A hangjában szinte hallani lehetett, ahogy végigcsöpög a hangszálain a hála, amitől egy pillanatra még én is jó embernek éreztem magam.
            – Ez volt a minimum az egész nyári szórakoztatásomért.
            Mosolyogva bólintott egyet.
            – Emlékszel mit mondtam, mit jelent a neved?
            – Gyöngy, vagy valami ilyesmi. A Margitból származik. Látod, hogy figyeltem?
            – Azt hittem, mindig figyeltél. – oldalra kellett pillantanom, de ő csak mosolygott tovább. – Te vagy az én igazgyöngyöm.
            És akkor nem várt tovább, egyszerűen csak megcsókolt, gondolkodás nélkül. Átölelte a derekam, nem engedett lecsúszni. Akkora pillangók repkedtek a gyomromban, mint azelőtt még sohasem.
            Zavaromban felnevettem, mert valahol mélyen már vártam arra a pillanatra, mégis meglepetésként ért.
            – Tudom, hogy el fogsz menni a nyár végén, hogy semmi közös nincs bennünk és semmi értelme sincs, de nem érdekel, komolyan nem.
            Néztünk egymásra, belezavarodva a helyzetbe és meg akartam szólalni, mondani akartam neki valamit, de hirtelen kiürült az agyam és még azt is nehezemre esett felfogni, amit ő mondott nekem. A világ végéből valahogy a világ közepe lett, és még észre sem vettem, hogy megtörtént.
            A kezem után nyúlt, a kis puha, szintén csontos kezei átölelték az enyémet, amire mindketten idétlenül elkezdtünk vigyorogni a boldogságtól. Újra meg újra visszhangzottak a fejemben a szavai, őt nem érdekli.
            – Engem sem. – válaszoltam megkésve, és újra megcsókolt.


Képek forrása: WeHeartIt

2016. november 4., péntek

A történészfiú - Várakozás

Tizedik rész


            A magasra felfuttatott rózsabokrok falként takarták el a szemeim elől addig a titkos kis mennyországot. A fal mögött volt egy fapad, puha szivaccsal beborítva, elé meg lepakolta Ati a vásznat. A hosszú telek végét szintén egy-egy rózsabokor választotta el, egy folyosót hagyva az újnak, ahol volt még egy hinta, ugyanolyan mintájú huzattal beborítva, mint a pad, és a kis veteményes, ami már termésre állt.
            Elkezdődött a film és amint megettük a szendvicseket, Ati beszaladt az innivalókért, amit fent hagytunk. Fészkelődött mellettem egy darabig, aztán hozott egy tál sós perecet, hogy legyen mit rágcsálnunk. A felénél bement takarókért, mert biztosan fázom, aztán tíz perc múlva hozott magának is egyet, mert ő is fázik.
            – Ennyire unalmas a film?
            – Nem, tetszik. Mondtam, hogy fáztam.
            Nem tudott hazudni, a mosoly az arcán elárulta őt.
            – Nézzünk akkor valami másat, válassz te. Mondtam, hogy nem fog tetszeni, amit én választok.
            – Ha én választok te alszol el, nézzük most már végig.
          Olyan édesen mosolygott, hogy muszáj volt megölelnem, nem bírtam magammal. Lelakatoltam magam mellé a padra, hogy ne rohangáljon ki-be, és a kis vékony kezével ő is átölelt. Nézhettem volna nyugodtan a filmet, ha a szomszéd néni nem leselkedett volna folyamatosan át a kerítésen ránk.
            – Ati, a néni minket néz. – rám nézett, aztán körbe, de ő nem vette észre. – A szőlőbokor között, ahol még nem takar a rózsa. Én félek attól a nénitől.
            Kinevetett, talán még akkor se látta a nénit, aki addigra már észrevette, hogy észrevettük őt.
            – Az a néni nagyon rendes, minden nyáron kapunk tőle egy csomó epret. Semmi ijesztő sincs benne.    
            – Nekem meg nem hoztál az eperből, jól van. És én még képes voltam neked sütit sütni.
            A térdeire fektettem a fejem, hogy szembenézhessünk egymással. A takaróm majdnem lecsúszott, mindketten utána kaptunk, de ő gyorsabb volt, betakargatott vele, ezzel is húzva az időt, hogy ne kelljen megszólalnia. A film csak háttérzaj volt, egyikünk se figyelt rá, egymásra bámultunk.
            – Te magad mondtad el, hogy a nagyid sütötte, mert te nem tudsz.
            – Shh, az nem számít.
            Megsimogatta a hajam, amibe akaratom ellenére beleborzongtam.
            – Az volt életem legfinomabb sütije, de senkinek se mondd el.
          Suttogott, amire felnevettem. Hirtelen pillantott fel, egyenesen arrafelé, ahol a néni leskelődött azelőtt. Én is odanéztem, de már nem láttam semmit. A hónom alá nyúlt és felnyalábolt, felültetett az ölébe.
            – Oké, a néni tényleg leskelődik.
            Értetlenül néztem rá.
            – És az miért jobb, ha az öledben ülve lát, mintha fekve?
            Megdörzsölte a homlokát, ő se tudta valószínűleg a kézenfekvő választ. Visszacsúsztam a helyemre, de azért a karjának dőltem.
            – Úgy nem láttad tőlem a filmet.
            – Nem mintha láttunk volna belőle akármit is.


            Már megint nagyon késő volt, nem engedett el egyedül az én történészfiúm. Annyira azért nem bántam, legalább volt társaságom addig a tíz percig, amíg az ő házuktól eljutottunk a miénkig. Körbeforgatott lefelé az úton, mint a film végén a táncjelenetben a főszereplőt, míg teljesen el nem szédültem és meg nem kellett állnunk. Hangosan nevettünk, felébresztettük a már régen alvó környéket. Én még mindig görnyedtem a nevetéstől, mikor ő már összeszedte magát, a derekamnál fogva cipelt tovább, hogy ne jöjjenek ki a házakból kiabálni velünk, amiért megzavartuk a világvége barátságos éjszakai hangulatát. Belebokszoltam a kezébe, ahogy leértünk az utca végére és elengedett.
            – Nézzenek oda, még a végén kiderül, hogy nem is vagy ropiból.
        – Néha még mindig nem értem, hogy miért töltöm az időm veled, mikor nálad önbizalom rombolóbb embert még nem látott a világ. Nem értem.
            – Először is: köszönöm a bókot. Másodszor pedig, tudom, hogy a lelked mélyén szeretsz.
            Magabiztosan mosolyogtam rá, amire csak megrázta a fejét, de azért ő is mosolygott.

            A kapunkban álltunk meg. A konyhában még égett a villany, biztos voltam benne, hogy a nagyi a konyhaasztaltól leskelődött.
            – Akkor bemegyek.
            Egy lépést tettem hátrafelé, közelítve a házunkhoz.
            – Oké. Nekem is haza kéne mennem.
            – Akkor szia.
          Elmosolyodtam, zsebre dugott kézzel ő is hátrált, de csak kicsiket.
            – Holnap is feljöhetnél.
            – De csak ha te választasz filmet.
          Megrázta ismét a fejét, de aztán bólintott egyet, hogy rendben van. Vártam, hogy elinduljon, de csak állt ott, mintha még várna valamire.
            – Menj már. – mutattam az utcájuk felé.
            – Megyek már. Nem mondtad, hogy már ennyire unod a fejemet.
       Meg kellett dörzsölnöm a kezemmel az arcomat, ahogy néztem rá, már félig bent az udvarunkon. Odamentem hozzá, gyorsan megöleltem, aztán meglöktem célirányosan.
            – Jó éjt Ati, hiányozni fogsz holnapig.
            – Jó éjt. – nevetett ismét fel.


Bár Ati nem tudott róla, én lefényképeztem a listáját azokkal a nevekkel, amin még a kizártak is szerepeltek. Még volt annyi mobilnetem, hogy a neten keressek egy-egy ígéretesnek tűnő embert és leírjam nekik nagyjából azt, amit Ati is írt volna. Nagyon későn aludtam el, de tenni akartam az ügy érdekében valamit, mert tényleg fontos volt neki. El se tudtam képzelni, milyen szomorú lett volna, ha az a sok munkája az utód keresése után a semmibe vész. Biztos voltam benne, hogy így már meglesz. Csak várnunk kellett.


Képek forrása: WeHeartIt