2017. január 27., péntek

Shades of Cool - Nyolcadik rész


            Mikor még másnap délben sem hívott vissza, már tudtam, hogy vége, tényleg, úgy istenigazából. Egyedül ültem a tengerparton, már majdnem vége volt a szezonnak és alig lehetett látni néhány embert. Az éjszaka sem aludtam, csak gondolkoztam, gondolkoztam, gondolkoztam. Mi miért történt, ki a hibás, hogy lesz megint minden normális? Kérdések zuhataga hullott rám, amikkel nem tudtam mit kezdeni.
            Abba akartam hagyni. Azon kaptam magam, hogy elindulok visszafelé, egy fodrászszalon után kutatva. Köröztem párat az utcákon, mire találtam valamit, ami kívülről szimpatikusnak tűnt. A fodrász azt mondta, hogy nem feltétlenül jó ötlet a kiszőkített hajam azonnal sötétbarnára festeni, de nem érdekelt. Frufrut is vágattam, szinte felismerhetetlenné váltam még önmagam számára is. Volt a változásban valami érzés, amitől hirtelen sokkal jobban éreztem magam.
            Otthon azonban nem tartott sokáig a megvásárolt jókedvem. El kellett terelnem a figyelmem, nem akartam beszélni a szakításunkkal Rich-csel és a viszonyomról senki sem tudott. Kénytelen voltam összeszedni magam és nem mutatni, mennyire letört vagyok. Új ruhákat vettem magamnak, olyanokat, amiket egyébként le se vettem volna a polcról. Még a szüleim is észrevették, hogy lassan tényleg teljesen felismerhetetlenné válok. Vörös rúzst kentem magamra és műszempillákat tetettem fel, egyszer még bronzos barnára is fújattam magam.
            De ez már nem volt elég egy idő után. Felforgattam a lakást is, egyik hétvégén a konyhaszekrényt festettem át elemenként az erkélyen, másikon a hálót rendeztem át teljesen, hogy még véletlenül se emlékeztessen semmi se Richardra. Éjszakánként álomba sírtam magam azt kérdezgetve, hogy mi a fenéért művelte ezt velem, de nem értettem. Telt az idő és hiába vártam, hogy jobb legyen, mintha csak nehezebb lett volna. Senki nem értette körülöttem, hogy mi történt velem hirtelen, hiszen az első szakításunk után Rich-csel olyan volt, mintha semmi sem történt volna. Sőt, egy idő után már magam sem értettem, hogy miért nem beszélek róla senkinek sem, hogy miért várok rá belül még mindig, mikor még egy telefonhívásra se méltatott, elfordította a fejét az utcán, ha észrevett. Ő volt, minden, amit valaha is akartam és pont ezért tűnt képtelenségnek elengedni magam mellől, hiába tudtam, hogy sosem lesz az enyém.
            Úgy teltek a hónapok, hogy csak azt vettem észre, ahogy egyre inkább sodródok az árral és az ébren töltött éjszakák után már a kávé sem segít felébredni. Egy elmosódott üvegen keresztül bámultam ki a világra, ami ment tovább, ahogy annak a rendje. Én viszont egyre kevésbé tudtam tartani a lépést. Nem számoltam tovább, mióta vagyok egyedül, lassan már nem is gondolkodtam, sose voltam otthon, csak aludni jártam haza. Sok időt töltöttem a szüleimnél és a barátaimnál, sokszor éjszakára is ők szállásoltak el, hogy ne legyek egyedül. Már nem csak a külsőm, de a belsőm sem volt a régi, az igazi. Minden sokkal kékesebb árnyalatúvá vált, mintha lassan belefulladnék a saját szomorúságom tengerébe.
            Már kitavaszodott és mindent beborítottak a tulipánok, de már ez sem tudott izgatni. Imádtam azokat a virágokat és évről évre tele pakoltam velük mindent, most még ahhoz se volt kedvem. Akkor jöttem rá, hogy idén még egy csokrot sem vettem belőlük, mikor már szinte sehol sem lehetett találni belőlük. Bánhattam már akkor, hogy a nagy szomorúságom miatt még a kedvenc virágaimmal is elfelejtettem körbevenni magam, vége volt a szezonnak és még lehangoltabb lettem – még ezt is elvette tőlem.



            Egy szerda éjszaka kopogtak az ajtómon, már elmúlt éjfél is, kicsit meg is rémültem, mert már épp elaludtam volna. Azt hittem, valami álomfoszlány volt a kopogás, de mikor másodjára erősebben dörömböltek, harmadjára pedig már kiabáltak is, megdobbant a szívem. Felismertem a hangját, biztos voltam benne, hogy ő áll az ajtó előtt. Lerúgtam magamról a takarót és kiiszkoltam az ajtó elé, de ott megálltam. Eltelt több, mint fél év, éjfél van és akár aludhatnék is. Vagy itt lehetne egy fiú fent, nálam. Vacilláltam, hogy ajtót nyissak-e, hiába verte meg ütemesen bizonyos időközönként újra meg újra az ajtót. Lépteket hallottam, amik egyre távolodtak és a torkomban dobogó szívem átvette az irányítást. Nagy hévvel nyitottam ki a bejárati ajtót és utána szóltam.
            – Richard?
            Ennyire telt tőlem.  Visszanézett  a lépcsőfordulóból és egy csokor tulipánt szorongatott a kezében, amit túl későn rejtett el a háta mögé. Felsétált a lépcsőn és megállt előttem, de nem szólt egy szót sem. Még levegőt se mertem venni, de így is éreztem ismét az őt körülvevő parfümfelhőt, amit imádtam. Hátráltam néhány lépést és beengedtem a lakásba. Ahogy bezártam az ajtót volt pár másodpercem összeszedni magam és nem úgy viselkedni, ahogy szerettem volna.
            – Mit akarsz itt az éjszaka közepén?
            Dühös akartam lenni, de csak fáradtnak hatott az egész.
            – Ezt neked hoztam. Bocsánatot akarok tőled kérni, amiért nem mentem utánad.
            A kezembe nyomta a virágot, ami friss volt és illatos. Inkább a színes csokrot néztem, ahogy elvegyül egymással a fehér és a piros, minthogy ránézzek és rájöjjön, hogy már nem is haragszom rá. Sürgősen vázát kezdtem keresni, amihez a konyhába kellett mennem, így hát követett.
            – Alaposan megváltozott minden, mióta utoljára voltam itt.
            Gyilkos pillantást vetettem rá, minden miattad volt, hát nem látod? Vizet engedtem a vázába és elhessegettem a gondolatot, hogy amíg ő az újrafestett konyhabútort nézi, addig ne borítsam rá a váza tartalmát. És mégis haragudtam rá, mert annyi fájdalmat okozott. Olyan könnyen véget vethetett volna neki.
            – Sok minden történt, mióta a feleséged választottad.
            Most ő nem tudott rám nézni.
            – Téged választottalak. Mindig.
            Felnevettem, ami alaposan összezavarta őt is, engem is. Egy pillanatra azt hittem, hogy már teljesen megőrültem, úgy csapongtak a gondolataim és az iránta érzett érzelmeim is.
            – Azért fordítottad el a fejed az utcán, ha megláttál?
            Nem válaszolt. Éreztem, ahogy a fejembe fut a vér és nem tudtam befogni a szám. Ráborítottam az összes sérelmem, amit elszenvedtem azalatt az idő alatt, amióta ismertük egymást. Végighallgatott, de egyetlen szót sem szólt, mintha kívülről bámulta volna, ahogy szinte megőrülök a fájdalomtól és üvöltözök vele, amiért ezt tette velem. Nem akartam előtte sírni, de hiába vágtam hozzá egy tányért, elkapta és még azt sem törhettem össze. Összetörtem hát én, a konyha padlóján, a mosogatónak dőlve.
            – Menj el, Richard.
Letérdelt hozzám és ellöktem magamtól, de nem érdekelte.
            – Ma aláírtam a válási papírokat, Penny. Sajnálom, hogy ennyi fájdalmat okoztam, de azt hittem, így majd könnyebb lesz.
            Szipogtam, de a keserves sírás, ami úgy tűnt, sose fog abbamaradni, hirtelen lecsendesült. A fejemben újra meg újra ismétlődtek a mondatai.
            – És most mit vársz tőlem?
            – Újra akarom kezdeni veled. Most már rendesen.
            Az arca vészesen közel került az enyémhez és ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy az igazat mondja. Letörölt egy könnycseppet az arcomról, hagytam.
            – Miért kellett ilyen sokáig várni és bántani?
            – Sose voltál itthon. Sehol se találtalak. A munkahelyedre meg mégse mehettem be ezzel.
            – De…

És akkor nem várt tovább, hanem megcsókolt és tudtam, hogy eddig tartott a haragom és akármit is csinált velem, nem számít, mert engem választott. Nem csak egy fellángolás voltunk, hanem szerelem. Még ha a furcsább fajtából is.
Képek forrása: WeHeartIt

2017. január 20., péntek

Shades of Cool - Hetedik rész

Hónapokig találkozgattunk a legkülönfélébb helyeken és időpontokban. Szerencsém volt, az unalmas óráimat munkával töltöttem ki és ezért előléptettek. Bátran hazudhattam onnantól, hogy üzleti útra megyek vagy sokáig kell bennmaradnom.
Többször is szakítani akartam az ifjabb Richcsel, de sarokba lettem szorítva. Richard valamilyen elmebeteg gondolatánál fogva úgy döntött, hogy ő és én addig működhetünk titokban, míg a fia boldogan éli az életét a mi kis hazugságunkban. Sokszor kitaláltam, hogy véget vetek az egésznek, mert úgysem fog elhagyni és legalább egyel kevesebb titkom lesz, de mégsem vitt rá a lélek. Sem Rich, sem a saját szívemet nem akartam összetörni egy újabb szakítással, ami fájdalmasabb lett volna még az előzőnél is.
A magasabb pozícióval a fizetésem is rögtön tekintélyesebb lett. Richard egy kicsit kisegített, és meg tudtuk venni a mi kis közös kuckónkat, ahol bármikor elbújhattunk, ha ahhoz volt kedvünk. A lányokkal közös albérletben mindig volt valaki, nem hozhattam fel oda, hotel szobák látványa egy idő után rosszullétet váltottak ki belőlem. A város szélén, távol mindenkitől azonban pont jó helyen voltunk.
A lakásavatás egy szép, nagy üveg pezsgő és két fő jelenlétében történt meg, ugyanarra a dalra táncolt velem, amire a legelső alkalommal is, úgy körbeforgatott, hogy valósággal beleszédültem. Arra kértem, hogy költözzön ő is hozzám és gondolkodás nélkül rábólintott. Tudtam, hogy hazudik, tudtam, hogy játszik, de túl szép volt az ábránd, hogy ne engedjem magam egy kicsit képzelődni azon, milyen lenne az életünk kettesben. Túl szép, túl jó, túlságosan szürreális.
Hajnalban már rég kihűlt az oldalán az ágy, egészen hozzászoktam, hogy rég eltűnik mellőlem, mire felébredek. Hagyott egy kis üzenetet, amitől máris jobb kedvem lett, tudta, hogy tegye a helyzetet kevésbé elkeserítővé, mint az valójában volt.

Mikor a tükörbe néztem, csak egy nagy lila foltot láttam a nyakamon, semmi mást. Végiggondoltam, hogy mi vár aznap rám: munka, aztán Rich és én találkozunk az újdonsült barátainkkal, akiket utáltam, de kellettek a látszat kedvéért és aztán kitudja, le fogom-e tudni vakarni magamról estére. Nem láthatja meg a lila foltot, sosem tudnám kimagyarázni, hogy került pont a nyakamra egy ajak alakú sebesülés. Sok réteg sminket kentem rá, szinte kaparni lehetett volna róla az alapozót és púdert, de még mindig átsejlett a lenyomat, amit Richard hagyott rajtam.
Azt kívántam, bárcsak többet hordanék sálat, de nem volt jobb megoldás, ha feltűnő, ha nem, valamivel el kell takarnom. Sorra jöttek a jobbnál jobb indokok, új megjelenés, hideg van, most találtam a szekrényben. A biztonság kedvéért a hajam is jól a nyakamba fésültem és kényszeredetten simítottam vissza, valahányszor elkóricált néhány szál.

Rich meg akart csókolni, de csak egy szerencsétlen arcra puszi lett az egészből.
            – Szia, hiányoztál.
            – Te is nekem. – nem, nem hiányoztál. Kicsit sem.
Elbeszéltünk egymás mellett, csak beszéltünk, de nem beszélgettünk. Olyan volt a kapcsolatunk, mintha egy félig döglött hal vergődne a bokáig érő vízben, a fürdőkádban. Láttam rajta, hogy történt valami, mégse kérdeztem rá. Minden második gondolatom az volt, hogy ne vegye észre a lila foltot a nyakamon.
Nagyon hosszúnak tűnt a délután, a fejem is alig mertem mozdítani, ahogy a barátainkkal ültünk. Nagyot sóhajtottam, mikor végre már csak ketten maradtunk a kávézóban. Rám nézett, de nem szólt. Visszahúztam az asztalról a kezem, mikor utána akart nyúlni, mielőtt gondolkodhattam volna. Lehajtotta a fejét, láttam a szemem sarkából.
            – Penny.
Kirázott a hideg, rá néztem, féltem, mit fog mondani.
            – Igen, Rich?
            – Azt hiszem, ideje, hogy hagyjalak elmenni.
Kapnom kellett a levegő után. Értetlenül néztem rá. Lehúzta a sálat a nyakamról és megsimogatta a lenyomatot, amit az apja hagyott rajtam.
            – Nem kényszeríthetlek, hogy szeress engem, akármennyire is szeretlek. Én mindent megtettem érted, Penny, mégse volt elég.
És akkor elszégyelltem magam, de alaposan. Motyogtam egy sajnálomot, de már a cuccaimért nyúltam. Még odahajoltam hozzá és nyomtam egy puszit a fejére, mielőtt elindultam volna.
            – Penny? – visszafordultam. – Én is találkoztam valakivel.
Megálltam, szólásra nyitottam a szám, aztán meggondoltam magam. Elmosolyodtam és bólintottam egyet. Ő is így tett, bár kevésbé volt őszinte, mint én. Nála maradt a sálam.


Nem sok pénzem maradt a lakásvásárlás után, úgyhogy beugrottam anyámékhoz kölcsönkérni. Azt mondtam, hogy üzleti útra megyek, viszont a lakásba még kéne ez-az. Hívtam Richardot, de nem vette fel. Hagytam neki üzenetrögzítőn üzenetet, hogy muszáj elmennem egy kicsit, de jöjjön velem és beszéljük meg hogyan tovább. Meg akartam mondani neki, hogy nem vagyok hajlandó folytatni tovább így. Vagy váljon el, vagy fejezzük be. Túl sokáig hazudoztam és okoztam szenvedést a szeretteimnek. Felszabadultnak éreztem magam, képesnek arra, hogy megváltsam a világot (és megszerezzem magamnak, és csakis magamnak Richardot). Összepakoltam és autóba ültem, a tengerpart felé vettem az irányt. Közben pedig végig azt reméltem, hogy utánam fog jönni, vagy legalább visszahív.
Képek forrása: WeHeartIt

2017. január 13., péntek

Shades of Cool - Hatodik rész

A harmadik nap reggelén rám nézett, mikor felébredtem arra, hogy telefonál és egyszerűen tudtam, hogy vissza kell mennünk. Akkor gondoltam bele először igazán, hogy most mit fog csinálni. Nem ígért nekem semmit, nem mondta, hogy mostantól együtt leszünk vagy, hogy elhagyja a feleségét. Egyszerűen csak jól érezte magát velem, elérte nálam, hogy véglegesen és örökre elvarázsoljon, a lehető legnagyobb titokban.

Ő mindenkit értesített arról, hogy el kellett ugrania egy barátjához sürgősen, én azonban senkinek sem szóltam arról, hogy eltűnök. Egy gyors email a munkahelyemre, hogy halálos beteg vagyok, képtelen vagyok bemenni és már ki is kapcsoltam a telefonom.
Anyámékhoz mentem először, úgy gondoltam, ők aggódtak értem a leginkább. Nem szóltam, hogy jövök, időre volt szükségem, hogy jó alibit találjak az eltűnésemre. Még sohasem csináltam azelőtt ilyet, az a típus voltam, aki minden nap beszélt a szüleivel, mindig tudták, hogy járok, és mit csinálok. Láttam magam előtt anyám megrettent arcát, ahogy arra vár, hogy végre felhívjam.
Beléptem az ajtójukon és két kar záródott körém, aggódó pillantások vetültek rám, kérdések záporoztak. Miért tűntem el? Miért szakítottam? Mi történik? Egyikre se tudtam a választ. Időt kértem, hogy elrendezhessem magamban a dolgokat és megértették. Megbíztak bennem, nekem pedig muszáj volt kihasználnom. Tudtam, hogy még akarok Richardból, sokkal többet, nem csak egy hosszúhétvégét.

Telefonon beszéltünk, annyit mondott, hogy be kell fejeznünk, sőt, el se lett volna szabad kezdenünk, sajnálja, nem szabad tudnia róla senkinek, és a többi. A szokásos nóta, amit már nagyon untam, mikor ő is ugyanannyira akart engem, mint én őt. Nem akartam rajta csüngeni, hagytam, hogy menjen, ha menni akar. Belül meghaltam közben, minden egyes átkozott másodpercben csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mit csinálhat, eszébe jutok-e és fel fog-e hívni.
Ő nem tette, az ifjabbik Rich viszont egy hónap után egyre gyakrabban. Túl voltunk a karácsonyon és a szilveszteren, nem maradt semmi más, csak a szürke téli idő és a magány, amire ő ítélt. Sokat dolgoztam, sokszor egészen későn indultam haza és Rich ott várt a parkolóban. Azt hiszem, kicsit az agyára ment a szakításunk, nem akartam tőle már semmit sem, néha még arra is képes voltam, hogy buszra szálljak a kényelmes autózás helyett és fél órát fagyoskodjam, csak elkerüljem őt.
Más napokon feladtam és beszéltem vele néhány szót, vagy többet.
            – Szia Penny.
Felsóhajtottam, tudta, hogy nem akarom, hogy itt legyen.
            – Jöttem haza munkából és láttam a kocsidat. Pont akkor jöttél, tényleg. Még mindig nem értem, miért haragszol ennyire rám.
„Mert te nem az apád vagy”, visszhangzott a fejemben újra meg újra.
            – Nem haragszom rád, már milliószor elmondtam. Ez… Csak… Nem úgy működött, ahogy kellett volna. Muszáj nekünk kísértenünk egymást?
            – Most majd más lesz.
Rám villantotta a tekintetét, nem tudtam nem rá nézni. Bűntudatom volt, egyedül éreztem magam, látszott rajtam a szomorúság. Közelebb lépett és finoman megcsókolt, aztán várta a válaszom.
            – Hallottad már, hogy nem szabad kiásni a döglött kutyát a kert végéből, mert nem fog feléledni?
Megrázta a fejét.
            – Élve ástuk el a kutyát.



Richcsel az elejétől kezdtünk mindent, mintha akkor ismernénk meg egymást. Adni akartam neki egy esélyt, de közben tudtam, hogy így majd újra körbetáncolhatom Richardot, hogy az agyára menjek és megőrjítsem. Kevesebb időt töltöttünk náluk, mint azelőtt, gyakran volt programunk, már amikor éppen úgy akartam, hogy legyen időm rá. Még mindig nem kívántam az egészet a hátam közepére sem és mégis újra ugyanabban a sötét gödörben találtam magam, ahonnan épp az imént másztam ki. Már több, mint másfél hónap is eltelt, mikor az első reggel, amit újra náluk töltöttem, nagyon korán kitámolyogtam a konyhába és magabiztos kézzel a polcon találtam a kedvenc teám. Kinyílt az ajtó, láttam, hogy ő az, így direkt még jobban nyújtózkodtam felfelé, hogy kivillanjon a fenekem Rich pólójából. Nagyot nyelt erre, kelletlen jó reggelt hangzott a konyhában. Nekem viszont jó kedvem volt.
            – Neked is jó reggelt.
            – Hogy-hogy ilyen korán?
Megdörzsölte a szemeit, még nagyon álmos volt. A vízforraló jelzett, beledobtam a poharamba a filtert lekönyököltem elé a pultra amíg vártam, hogy kiázzon. Közel volt hozzám, de nem túl közel. Megbámult, le se tagadhatta volna és istenem, annyira élveztem.
            – Kérsz valamit?
            – Van kávé?
Ő is tudta jól, hogy nincs, csak ketten voltunk még ébren.
            – Csinálok máris.
Szólt, hogy hagyjam, majd ő, de intettem, hogy maradjon csak. Pörögtem, forogtam a konyhában, mosolyogtam rá, végig engem figyelt. Kávéillat lengett körül minket, csészébe töltöttem neki és elé tettem, majd újra a pulton könyököltem előtte. Nem törődött vele, hogy még tűz forró, belekortyolt.
            – Finom?
            – Finom.
Letette a csészét és kinyújtotta felém a kezét, hozzáért az arcomhoz, majd az ajkaimhoz. Becsuktam a szemem, olyan régóta vártam már egy újabb érintésre, hogy szinte már beleőrültem.  Megkerültem a minket elválasztó kis szigetet, közben megfogta a kezem erősen, majd magához rántott, ahogy a bárszéken ült. Úgy mosolyogtam, mint már nagyon régen nem.
            – Hiányoztál.
Szóhoz már nem jutottam, a nyakamra tapasztotta az ajkait és úgy haladt felfelé, a számhoz. Egy pillanatra rám nézett, mikor felsóhajtottam és elégedetten mosolygott ő is.
            – Te is hiányzol.
            – Nem szabadott volna visszajönnöd.
            – Mégis itt vagyok.
            – Ez a baj. Nagy baj.
Sokáig nem engedett el, amit egy percig sem bántam. Azt is elfelejtettem, hol vagyunk. Lépések közelítettek, visszasiettem a teámhoz, tisztes távolságból kortyolgattam, mikor Rich belépett és ránk mosolygott.
            – Jó reggelt, micsoda meglepetés.

Mikor hátat fordított egy pillanatra, Richard és én cinkos mosollyal néztünk egymással, még ha bűntudat is vegyült ebbe. Megkötöttük a  néma szerződésünket.
Képek forrása: WeHeartIt, Giphy


2017. január 6., péntek

Shades of Cool - Ötödik rész

Let me put on a show for you, daddy, let me put on a show

            – Öltözz fel.
Bólintottam egyet. Nem vette le a ruhámat rajtam tartó kezeit rólam egészen addig, míg vissza nem bújtam a pántokba. A derekamról azonnal hiányzott a meleg keze. Segített összeszedni a dolgaimat, amik össze-vissza hevertek a földön. Siettem, teljesen belevörösödtem a helyzetbe. Mit is képzeltem, mikor megmondta, hogy neki a családja az első, én is előbb választottam volna az évekig jól működő házasságom, mint egy fellángolást. Irigylésre méltóan tökéletesek voltak együtt, ami mindenki szívét azonnal összetörte volna, nem még az enyémet.
Az ajtóból visszafordultam, hogy elköszönjek, de ott állt mögöttem és követett.
            – Ne mondj semmit.
Finoman megtaszított kifelé és szinte kiestem az ajtón, ahogy fél lábon támaszkodtam meg. Utánam kapott, visszarántott a lábaimra és szó nélkül mentem tovább. Megállt és kívülről fordította rá a bejárati ajtó zárát. Hazavisz.

Egyre gyorsabban hajtottunk az utcán és úgy tűnt, kerülőt teszünk. Mégsem mertem megszólalni, annyira zavarban voltam. Még ezután is képes rá, hogy kérdés nélkül hazavigyen. A rádióhoz nyúltam és bekapcsoltam, hogy enyhítsem a köztünk lévő elviselhetetlen feszültséget. Csak arra tudtam gondolni,  hogy soha többé nem fogom látni, legfeljebb pillanatokra. Köszönünk egymásnak és úgy teszünk, mintha félig idegenek lennénk. Pedig szinte még bele sem kóstolhattam igazán abba, amire már olyan régóta vágytam.
            – Erről nem beszélhetsz senkinek.
Olyan ridegséggel mondta, hogy szinte fel tudtam volna tőle robbanni. Miért kér állandóan arra, hogy ne mondjam el senkinek? Ha egyszer megígértem, hogy nem fogom, akkor nem fogom.
            – Nem kell újra meg újra megígértetned. Felfogtam, döntöttél, rendben van. Nem vagyok hülye.
            – Tudom, hogy nem vagy az.
Kihajtott a sztrádára és fogalmam sem volt, hová tartunk éppen. Égig emelt szemöldökökkel pislogtam rá. Mire végre megszólaltam volna, elhallgatatott.
            – A következő napra gondoltam, mikor azt mondtam, hogy nem beszélhetsz róla senkinek. Kiruccanunk Nevadába.
***

Richard egyik barátjának volt egy lakása Las Vegasban, ott szálltunk meg. Csendben tettük meg a három órás utat, fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Nem értettem, mit csinál, mit csinálunk. Talán még ő sem igazán. Össze voltam zavarodva, még ha el is értem, amit akartam. Amikor hátrahagytuk a várost és felfogtam, hogy tényleg megtesszük, abba beleszédültem. Rá fognak jönni, meg fogják tudni és el fogják mondani mindenkinek, ez volt az egyetlen dolog, ami időről időre felmerült bennem és kavarogni kezdett az érzéstől a gyomrom. Mi van akkor, ha épp hibát követünk el?



Selyemtakaróba bugyolálva ébredtem fel, egyedül. Még csukott szemmel próbáltam megtalálni őt az oldalamon, de üres volt az ágy. Megdörzsöltem a szemeim, a sötétítőfüggöny szabadon hagyott egy kis részt, ahol besütött a Nap. Nagyon reméltem, hogy nem hagyott egyedül egy idegen házában, miután megbánta amit tettünk és nem kell egyedül hazajutnom, mikor még arra sem emlékeztem, hogy a ruháim hol maradtak. A paplant tekertem magam köré, úgy kóvályogtam ki a nappaliba, hátha ott lesz.
Kint állt az erkélyen és dohányzott. Sosem láttam azelőtt cigarettával a szájában. Nem tudtam eldönteni, hogy jól áll-e neki, de egészen biztosan sokkal öregebbnek nézett ki úgy, mint addig láttam. Ez kicsit meg is rémisztett. Aztán észrevette, hogy a tolóajtó előtt állok és őt figyelem, felém fordult és elnevette magát úgy, hogy a szeme körül mosolyogtak a ráncok. Egy pillanatig azt hittem, hogy ott fogok elolvadni és úgy kell majd összekaparni.
            – Mi az? – kérdeztem az üvegajtón keresztül.
            – Semmi, semmi. Csak olyan szép vagy.
Eldobta a csikket és besétált hozzám a melegbe. Átölelte a derekam, rám nézett és elvesztem.

Sosem jártam azelőtt kaszinóban. Amikor ezt elmondtam Richnek, azonnal megragadott és elvitt a legközelebbibe, mert hát mit csinálhattunk volna a Bűnös Városban, ha nem kaszinózunk? Nem mintha már nem lettünk volna eléggé bűnösek amúgy is.

Jól ismerte a várost, az fel sem merült bennem, hogy eltévedhetünk a forgatagban. Senki sem ismert minket, biztonságban voltunk. Egy percre sem engedte el a kezemet, szorosan fogott, esélyt sem adott rá, hogy elkeveredhessek mellőle. Nem hagyott időt szinte még arra sem, hogy levegőt vegyek, egyik kalandból rángatott a másikba, mindent meg akart mutatni és meg is mutatott. Mindenhová el akart vinni és én mentem vele és oda is elvitt, ahová ő soha nem tette volna be önszántából a lábát, mert túl öregnek gondolta magát hozzá, mégis megtette, értem. Szabadok voltunk és boldogok, még azt is elfelejtettem, hogy egyszer majd haza kell mennünk, hogy nem maradhatunk örökké így.


Képek forrása: Giphy, WeHeartIt

2017. január 3., kedd

TAG - Social media könyvekként

Kedves olvasó!

A kövekező tag lényege, hogy mindegyik social media platformhoz választani kell egy megfelelő könyvet. 
Boldog új évet kívánok, remélem jól alakul az előtted álló év.

Niki


1. Twitter - A legrövidebb kedvenc könyved.
Marie-Aude Murail – Oh, boy! Vékonyka kis könyv, nagyon sok humor, viszont nem könnyű témák. Bármikor megér egy délutánt, gyorsan kiolvasható, de szerintem nyomot hagy.


2. Facebook - Egy könyv, amit mindenki rád akart tukmálni.
Kettő is van, A szürke ötven árnyalata és az Alkonyat. Az első olvasását néhány oldal után feladtam, komolyan nem értem, hogy miért lett ekörül ekkora hype, addig a második első részét kiolvastam, bár annyira nem tetszett, hogy rávegyem magam a folytatásra. Bella személyisége borzasztóan irritált, pedig egyébként lett volna fantázia az egészben.


3. Tumblr - Egy könyv, amit még azelőtt olvastál, hogy menő lett.
Most mondanám, hogy Hommonnay Gergely – Puszi, Erzsi, de mint mindannyian tudjuk, nem volt olyan, hogy Erzsébet Fenevadova ne lett volna menő. Ezért is rendeltem meg, amint lehetett előrendelésben, le ne maradjak az elnök asszony könyvéről. Nagyon humoros, én odavoltam érte.


4. Myspace - Egy könyv, amire nem emlékszel, tetszett-e vagy sem.
Oravecz Nóra – Összekötve. Végigolvastam, nem emlékszem, hogy szenvedtem volna közben az unalomtól, de nem nagyon izgatott a folytatás, nem gondolkodtam el rajta, nem tudnám azt mondani, hogy tetszett, de azt sem, hogy igen. Nem tudom, kicsit olyan semmilyen volt.


5. Youtube - Egy könyv, amit remélsz, hogy meg fognak filmesíteni egyszer.
John Green – Alaska nyomában. Tudom, hogy úgy volt, hogy filmre viszik és borzasztóan vártam is, aztán azt olvastam, hogy mégsem. Nagyon remélem, hogy azért valamikor még viszontláthatjuk filmvásznon is ezt a könyvet mert írott formában nagyon tetszett.

6. Instagram - Egy könyv, aminek annyira szép a borítója, hogy muszáj volt felraknod Instagram-ra.
John Green – Hull a hó. Ezt a könyvet fotóztam utoljára.


7. Goodreads: Egy könyv, amit mindenkinek ajánlanál.
Benjamin Alire Sáenz – Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában, minden különösebb ok nélkül. Nem rég olvastam, nagyon megérintett, talán mert csak a borítója tetszett meg és nem gondoltam, hogy ilyen típusú olvasmány lesz.

Képek forrása: Google