2017. július 28., péntek

Arcobaleno- Blogger kihívás: Zöld

A Nagy Találkozás - Különös éjszaka

Kedves Olvasó!

Még a bejegyzés elején szeretnélek megkérni titeket, hogy olvassátok el Naomi interjúját az Anchor blogon, ha érdekel, IDE kattintva érhetitek el a cikket.
A kihívás ezen része volt nekem a legkönnyebb, nem volt nehéz kitalálni, melyik szereplőm szeretne meglincselni és melyik ölelne meg. A karakterek a Történészfiú és a Shades of Cool sorozatokból érkeztek.

Niki



     Dörömbölés hallatszott az ajtómon. Elmúlt már este tizenegy óra is, el sem tudtam képzelni, ki lehet az. Azt hittem, talán a szüleim vagy valamelyik szomszéd lehet az, ezért a láncot gondolkodás nélkül elhúztam és szélesre tártam az ajtót. Bár ne tettem volna!
     Szőke lány állt az ajtómban és azonnal kiabálni kezdett.
     – Mégis hogy képzelted, hogy így félbehagyod? Neked senki sem mondta még, hogy a románcnak mindig happy end a vége? Ati azóta még felhívni sem volt hajlandó.
     Döbbenten álltam egy ideig, aztán berántottam ajtón belülre, hogy ne hallják a szomszédok. Vetettem rá egy alaposabb pillantást, de nem voltam biztos benne, hogy jól látok vagy nem éppen álmodok.
     – Gréta?
     Bólintott. Legalább már nem kiabált.
     – Főzök egy teát, gyere utánam.
     – Nem kell a teád. Folytatnod kell, nem teheted ezt velem. – könyörgőn nézett rám a szemeivel. Rávágtam, hogy rendben van, csak hogy észhez térhessek egy kicsit.
     – Hogy találtál meg? Vagy inkább, honnan jöttél?
     Összeráncolta a homlokát, nem értette a kérdést.
     – Ezt meg mégis hogy érted?
     Megrántottam a vállam.
     – Te az én karakterem vagy. Neked nem lenne szabad… - de nem fejeztem be, közbeszólt.
     – Vissza kell csinálnod az egészet, nem engedheted, hogy ismét Dani mellett kössek ki. Maga vagy az ördög, rávettél, hogy beleszeressek aztán elszakítottál tőle.
     Leültettem az asztalhoz és elétettem a csészét a forró itallal. Lehetséges, hogy a kezem pont a nyugtató teakeverékemen akadt meg, talán…
     Belekortyoltam a teámba és próbáltam átgondolni, mi is történik, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy tudatosuljon bennem, Gréta hús-vér alakban ül előttem.
     – Én már befejeztem azt a sorozatot. Lezártam a blog azon szakaszát. Most már a te dolgod, hogy kezedbe vedd a sorsod.
     Felhorkant.
     – A telefonomból eltűnt a telefonszáma. Képtelen vagyok online megtalálni, pedig már az egyetemek oldalait is végigböngésztem. Nélküled nem fog sikerülni.
     Felsóhajtottam, azonban válaszra már nem volt időm, mert ismét megszólalt a csengőm. Otthagytam a konyhában és megkértem, hogy maradjon is ott. A szomszédaim nem fogadták volna tárt karokkal a lányt, aki felébresztette őket.
     Az ajtóban azonban egy vöröshajú, szemüveges fiú állt és tátva maradt a szám.
     – Te vagy az? Te vagy az író?
     Zavartan bólintottam.
     – Attila, ha jól gondolom. Adj egy pillanatot és máris bejöhetsz.
     Furcsán nézett rám, de úgy tűnt, megvárja, míg beengedem. Úgy döntöttem, nem engedem őket találkozni. Visszamentem a konyhába és kérlelni kezdtem a lányt, hogy jöjjön velem.
     – Itt van valaki, akivel nem találkozhatsz. Negyed óra és folytatjuk, megígérem, hogy írok folytatást. Gyere velem, hozhatod a teádat is.
     Makacsul rázta a fejét.
     – Egyrészt én voltam itt előbb, másrészt nem csodálnám, ha meglincselne valamelyik szereplőd. Biztos mindenkivel azt csinálod, mint velünk is. – akkor megállt egy pillanatra. – Ugye Ati jött el hozzád?
     Felcsillant a szeme és azonnal átjárta az izgatottság. Képtelen voltam hazudni neki.
     – Nem találkozhattok, mert lehet, hogy akkor én is bekerülök a történetbe. Jössz, vagy inkább azt akarod, hogy belülről irányítsam az eseményeket.
     A választ azonban nem vártam meg, karon ragadtam és rázártam a háló ajtaját.
     Ati a telefonjába merült a várakozás közben. Legalább ő türelmesebb és nyugodtabb jellem volt.
     – Úgy sajnálom, gyere be, főzök egy teát. – Egy nyugtató teát, neked is, mielőtt még bármi olyan történne, aminek nem leszek az ura, gondoltam.
     – Segítened kell, elveszítettem Gréta számát. Mióta kisétált a faluból képtelen vagyok elérni, a nagyszüleihez se jött azóta. Mondd, hogy te tudsz ilyeneket is.
     Megcsóváltam a fejem. Ki gondolta volna, hogy ekkora bajt okozok, ha nem zárom le teljesen a cselekményt.
     – Kitalálok valamit, rendben?
     Újabb csészét vettem elő és színültig töltöttem. Gréta meghallhatta a csörömpölést, mert kiabálni kezdett.
     – Ati, Ati! Itt vagyok, hallasz engem?
     Pánikba estem és elkezdtem fecsegni.
     – Ezek a szomszédok borzasztóak, még az éjszaka kellős közepén se tudnak csendben maradni, nem igaz? Vonattal jöttél fel? Áh, várj, már biztos egyetemista vagy. – bólintott, de nem hagytam szóhoz jutni. – Finom a tea? Nekem ez a kedvencem. Remélem, jól megy az életed, mióta befejeztem a történeted, igazán nem akartam semmi rosszat se nektek. Kiadták a könyved? Biztosan kiadták, tehetségesnek teremtettelek meg.
     A csengő azonban ismét megszólalt.
     – Menned kell, majd holnap megkeressük egymást és mindent tisztázunk, rendben? Gyere, viheted a teát is.
     Gyorsan beszéltem és nem kérdezgetett, fogta a cuccát és azzal az ígérettel lépett ki az ajtón, hogy holnap délután ismét felkeres. Penny és Richard már türelmetlenül vártak rám. Ölelésbe fogtak és szóhoz sem jutottam.


     – Foglaljatok helyet a konyhában, tea is van, szolgáljátok ki magatokat. Azonnal jövök. – nem mintha nekik szükségük lett volna rá, hiszen láttam a karikagyűrűt csillogni Penny ujján, de mivel engem már nem tudott megnyugtatni, azt akartam, hogy a körülöttem lévők azok legyenek. Vissza kellett mennem Grétához.
     – Miért jött? Engem keresett? Niki, szólalj már meg!
     Leültettem az ágyam szélére és próbáltam a tőlem telhető legnyugodtabbnak mutatkozni.

     – Megírom a folytatást, de addig nem találkozhattok egymással. Adnod kell nekem néhány hetet és minden ismét a helyére fog kerülni. – hevesen bólogatott és rávettem, hogy igya a teát. Ha elég erősre főztem, talán sikerül kiütni vele. – Most pedig gyere, szeretnélek bemutatni valakiknek.
     Gréta nehezen hitte el, hogy tényleg van, akinek happy endet szántam, de aztán mégis sikerült beszélgetésbe elegyednünk. Richard meglepetésútra vitte Penny-t Hawaii-ra és ott mondták ki a boldogító igent. Nászútjukon vannak most, úgy kerültek ide.
     Már búcsúzkodtunk volna, mikor éjfélt ütött az óra. Köd vett körül minket és egy szempillantás múlva egyedül álltam a konyhában, mintha ott se lett volna semmi. Azonnal a csészékre pillantottam. Öt darab volt ott, pont, ahogy hagytuk. Talán mégsem őrültem meg.

     Megdörzsöltem a szemem és letettem róla, hogy megértsem, mi történt. Korán kellett kelnem, folytatni kellett az én Törénészfiúm történetét.


Képek forrása: Giphy

2017. július 21., péntek

Arcobaleno - Blogger Kihívás: Sárga

Fordul a kocka! - Egy nap

Kedves Olvasó!

Ez volt a kihívás számomra legnehezebb része, nem tudok a saját életemre vonatkoztatva írni, nagyon nehéz megmutatnom, hogy mi van a valóságban, így ez a bejegyzés is alaposan elkanyarodott és nem is vagyok elégedett vele, de tudom, hogy ettől már csak rosszabb lenne, úgyhogy hadd szóljon.

Niki




     A hajnal hamar rám talált. Éjfélkor tudtam csak elaludni, de a nap első sugaraival én is felébredtem. Az első éjszaka sosem könnyű. főleg ha az ember lába könnyen megremeg egy-egy termetesebb pók látványától.
     Nem terítettem magam alá matracot, a harmatos fűben ültem le a reggeli jógához, nem törődve azzal, hogy nyakig vizes leszek. Jól esett elnyújtózni a természetben az utána következő forró zuhanyra gondolva. Tudtam, hogy ide kell menekülnöm, messze a civilizációtól és mindenkitől, akit ismerek. A csend átjárt és ahogy az egész testem átfeszült egyre nehezebben tartottam magam, de nem adtam fel és lassan, de éreztem, hogy kezdek megnyugodni.
     Már épp végeztem volna, mikor ajtócsapódást hallottam. Nagy lendülettel fordultam az utca felé. Egyenesen egymás szemeibe néztünk, düh áramlott végig a testem minden apró porcikáján. Pont miatta kellett eljönnöm, mégis képes volt még ott is megtalálni. Megráztam a fejem, de gondolkodás nélkül belépett a kiskapun. Akkor indultam el én is felé. Szó nélkül magához ölelt és kénytelen voltam viszonozni a gesztust. Nem mondhattam a szemébe, hogy előle menekülök.
– Hogy találtál rám?
     – Becsekkoltál Facebookon. Miért nem vetted fel a telefont? – indult el a terasz felé. – Szükségem van rád, most.
Vettem egy mély levegőt és erőt véve magamon megráztam a fejem.
     – Nekem arra van szükségem, hogy távol maradjak mindenkitől. És a problémáiktól is. Sajnálom.
     A hátára tettem a kezem és finoman megfordítottam, egyenesen a kapu felé. Muszáj volt minél előbb megszabadulnom tőle, ha nem akarok teljesen megőrülni. Egy pillanatra talán elkalandoztak a szemeim és az ajkain kötöttek ki, de pontosan jól tudtam, mekkora kárt tenne bennem. Tudtam, hogy bántana és tudtam, hogy sosem fog viszontszeretni.
     Ellenállt nekem, karon ragadott és ismét előttem állt. Hátráltam egy lépést, de még mindig közel álltunk egymáshoz.
     – Niki, komolyan, szükségem van rád. Barátok vagyunk nem?
     Bólintottam egyet és a következő pillanatban már a konyhapulton ülve találtam magam, szorgosan bólogatva. Fel s alá járkált előttem, tördelve a kezeit, arra várva, hogy majd én megadom a választ. Belefáradtam abba, hogy csak ezért volt rám szüksége. Sokáig magam sem értettem, miért vagyok ott neki mindig, mikor szüksége van rám, aztán rájöttem, hogy nekem ez sosem arról szólt, amiről neki. Kérdő szempárok vártak a szavaimra. Lecsúsztam a konyhapultról és most én közelítettem. Dühös voltam és belefásult a fennálló helyzetbe, elvesztettem a kontrollt.


     – Tudod mit? Ennyit én is megérdemlek.
     Szájon csókoltam őt, mielőtt még egy szót is szólhatott volna. Meglepődött szemekkel nézett rám, de nem akartam, hogy bármit is mondjon.
     – Most pedig menj el.
     Hátat fordítottam neki, nem akartam látni többet.
     – Niki…
     – Majd még beszélünk. – az ajtóhoz mentem és kinyitottam neki. Lehajtott fejjel ballagott ki, de jól esett bevágni mögötte a régi fadarabot.

     Megrémítettem és üzenetekkel kezdett bombázni. Megijedt, hogy talán beleszerettem vagy többet akarok tőle és igen, addig a reggelig talán én is azt hittem. De valójában csak szükségem volt, hogy visszavegyek valamit abból a sok mindenből, amit elvett tőlem. Megint lélegző embernek akartam érezni magam, tomboló adrenalinnal a véremben, szükségem volt az érintésre és a figyelemre. Azonban nem mondhattam el neki.
     Ledobtam a telefonom az ágyra és hagytam, hogy csipogja ki magát nyugodtan. Futócipőt húztam és a házhoz közeli dombon indultam útnak, teljes erőmből rohantam, ameddig már egyáltalán nem kaptam levegőt. A dombtetőre felérve sajgott mindenem és a térdemre támaszkodva lihegtem, de még így is rengeteg vér szaladt az arcomba. Hosszú percekig kapkodtam még levegőért, míg ismét visszaállt a normális kerékvágásba.
     Közelebb sétáltam a kitaposott földúthoz, hogy láthassam a kilátást, amit addig takart előlem az erdő. Egy ismeretlent pillantottam meg, aki mosolyogva pillantott hátra rám.
     – Hello?!

     – Hello. – mosolyogtam vissza rá.

Képek forrása: Giphy

2017. július 18., kedd

Storytime - Hogyan kapcsolom ki az agyam

Kedves Olvasó!

    Először is szeretném leszögezni, hogy ezek csak az én személyes tapasztaltaim, azonban szeretném őket megosztani, hátha más is van hasonló helyzetben és talál egy-két hasznos infót.
   Az utóbbi időben rengeteg stressz ért az életem minden területéről, akár a tanulás részéről, akár a blog körüli dolgok miatt, mert rengeteg ötletem volt, de semmi idő megvalósításra és magánéletben is. Egyre feszültebb lettem és mivel amúgy is hajlamos vagyok szorongásra csak egyre nehezebb lett minden. A véghajrában amúgy is szeretek még egy kicsit hajtani magam és kihozni minden helyzetből a legtöbbet, még egy oldallal többet írni, még egy tételt megtanulni, még egy órát fent maradni és dolgozni valamin ahelyett, hogy normálisan kipihenném magam. Nem először hajtottam magam a kimerülésig és éreztem már, hogy közeleg ismét a mélypont, azonban 2-3 hétnyire voltak már csak az érettségi vizsgáim, azaz még nem dobhattam el mindent, hogy napokat aludjak át, hogy ismét normálisnak érezzem magam. Muszáj volt keresnem valami megoldást, amivel kicsit lazítani tudok.


   Először is ezt a zenét találtam, amelyet a Marconi Union a British Academy of Sound Therapy-val közösen készített, mely állításuk szerint 65%-kal csökkenti az általános szorongást és 35%-kal a nyugalmi pulzusszámot. Vezetés közben nem is ajánlott hallgatni, mert altató hatása van.
   Azt nem tudom megmondani, hogy ezek a számok mennyire tesznek eleget a valóságnak, azonban a pulzusszámom érezhetően képes csökkenteni, ami nagyon-nagyon meglepett. Ha nagyon ideges vagyok vagy elkap a szorongás tudom, hogy ehhez a dalhoz kell nyúlnom és segít egy kicsit megnyugodni, egy próbát úgy gondolom mindenképp megér. 

   Ennyi azonban nem tudta megoldani az összes problémát, ami az elmémben kezdett halmozódni és elmérgesíteni egymást. Tudtam, hogy a testmozgás oldja a stresszt, azonban sosem találtam olyan mozgásformát, amit szívesen végeztem volna, plusz nem vett el az életemből 1-1,5 órát, ami a legnagyobb hajtás közepette nagyon sokat számított. 
   Véletlenül futottam bele egy jógás cikkbe a neten és az első dolgom volt, hogy rákeressek a Youtube-on kezdőknek való jógaórára. Boho Beautiful csatornáját dobta ki elsőnek és amint kipróbáltam a lentebb látható videót tudtam, hogy jó helyen járok. Mindössze 20 percet igényel az életemből, nem kell túlságosan nagy erőfeszítéseket megtennem, ami után meg sem akarok mozdulni már aznap, viszont átmozgat és megkívánja tőlem a koncentrációt a testemre és egy kényelmes erőfeszítést, ami még jól esik. 

   Nem teljesen edzetlenül kezdtem bele a jógába, de már 1-2 hét után éreztem, hogy egyrészt sokkal rugalmasabb lettem, sokkal többre vagyok képes, mint az elején (ami meglepően nagy sikerélmény volt, jó buzdítás a folytatásra) másrészt pedig arra 20 percre teljesen el tudtam szakadni az iskola, blog és minden mástól. Ellazultak az izmaim és ellazult az elmém is, a jóga és pilates videókhoz még angoltudásra sincs igazából szükség, bár a gyakorlatok helyes elvégzésében azért jó segítség. 
   Rengetegféle videót találni a csatornán erősítéstől fogyásig vagy akár stresszre és szorongásra is. 

   Illetve találni jó néhány irányított meditációt is, melyek 10-15 percesek és nekem nagyon sokat segítettek helyesebb irányba terelni a gondolataim. Ez is szintén egy olyan dolog, ami eltereli a figyelmet és maximális odafigyelést igényel, nem hagy visszakalandozni a kínzó gondolatokhoz, amik elől menekülnék. Angol tudás itt viszont nagyon fontos, de biztos vagyok benne, hogy magyarul is találni hasonlókat, én csak szeretek a jól bevált dolgokhoz ragaszkodni.

   Nincs mindennap időm mindegyikre és nem is érzem szükségét, de a jógát próbálom a lehető legtöbbször beiktatni, ha csak az ötperces hátfájásra való videót is és fenntartani a rendszert. A meditáció és a nyugtató zene pedig ott van, ha érzem, hogy kezdenek összecsapni a hullámok. 

   Koránt sem gondolom, hogy ezek a probléma megoldásai lennének, mert nem magát a problémáim rakják helyre, azonban egyfajta "fájdalomcsillapítóként" kiválóan működnek, segítenek, hogy koncentrálni tudjak és minden úgy menjen, ahogy szeretném. Külső segítség, hogy kicsit jobban érezzem magam és képes legyek dolgozni azokon a dolgokon, amiket a jövőmben látni szeretnék. 
   Nagyon fontosnak érzem még, hogy nekem is be kellett látni, hogy a megfelelő mennyiségű alvás , vízbevitel és étkezés nélkül nem működik semmi sem, a maximumot csak akkor tudom kihozni magamból, ha test és az agy is képes koncentrálni és nem a kávé tart ébren vagy az éhség foglal le. Vagy, hogy miért rontottam el hat éve május 22-ét. Apróságok, amik fontosak.

   Ha hozzám hasonló helyzetben vagy, csak adj magadnak egy kis időt a kikapcsolódásra, saját magadra és a pihenésre, figyelj oda a tested jelzéseire meg minden ilyen nagy gondolat, amit már milliószor elismételtek. Sajnos egy bizonyos pont után már akármennyire hajtjuk magunk nem vagyunk képesek olyan szintű munkát végezni, mint szeretnénk vagy kellene, nekem is be kellett látnom, hogy meg kell találni az egyensúlyt, még ha nem is egyszerű. 

   Írói válságban is könnyebb visszakerülni arra a bizonyos lóra, ha minden egyéb szükségletünk rendben van és nem másfelé jár az eszünk, személy szerint sokkal inkább képes vagyok írni, ha a testem már fáradt, sötét van, csend körülöttem(!), nyugodt és biztonságos hely, ahol megszülhetem a következő történetem. De ez már önismeret kérdése.

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést, találkozunk jövőhéten!


Niki   

2017. július 14., péntek

Arcobaleno - Blogger Kihívás: Piros

A múltból a jövőbe – Davidson néni bűvös naplója

Kedves Olvasó!

Habár nem ezzel a projekttel szerettem volna kezdeni, amikor megláttam a http://lilileone.blogspot.hu – n  ezt a kihívást, azonnal tudtam, hogy nekem találták ki, hiszen szivárvány és nagyon jó feladatok vannak benne. Az első feladat a piros színében a legelső írásunk újraalkotása. Őszinte leszek, sokat gondolkodtam, hogy hajlandó vagyok-e ország-világ elé tárni a 10 évesen írt első könyvem részletét, de mindenki elkezdi valahol és én nem is akárhol kezdtem. Fantasyt írtam legelőször, ami most már elég távol áll hozzám és nem volt egyszerű újra megírni, de tessék, itt  az eredeti, szerkesztetlen első „művem” részlete egyenesen 2009-ből. Sem a helyesírási hibákhoz, sem az akkor még egy jegyzetbe írt fura tördeléshez sem értem hozzá. Azután pedig az új verzió.



Hello! A nevem Nicole Watson, egy 21 éves belevaló lány vagyok, mindemellett egy Bigville városi lakás büszke tulajdonosa is. Illetve csak a harmadtulajdonosa, ugyanis 3 barátnőmmel uralom a mi kis birodalmunk.
Na de elég ennyi a mostani életemről, ami igazán érdekes az sokkal korábbi időkre nyúlik vissza. Akkoriban még nem itt éltem, és egész kicsi lány is voltam, mindössze 10 éves. Egy Morning nevezetű utcában laktam a szüleimmel. Két szomszédunk volt, ahogy ez általában lenni szokott, kivéve persze, ha az ember épp egy utca szélén él. Az egyik Mr. Thomas volt a másik szomszédi posztot pedig egy kedves öreg hölgy, Mrs. Davidson birtokolta. Mr. Thomasról nem sokat mondhatok, nem úgy Mrs. Davidsonról.
Alapjában véve egy tipikus öreg néni volt, a maga furcsaságaival, amiket akár egyszerű bogaraként is jellemezhetnénk, hacsak? Hacsak nem lettek volna annyira idegenek ezek a bogarak. Minden idősebb embernek vannak egyedi szokásai, és általában az embereknek, az ő viselke
dése azonban egészen különös volt. Éjszakánként szeretett furcsákat tenni, aminek nem volt nehéz a szemtanúja lenni. A szobám ablaka épp a kertjére nézett. Így eshetett, hogy épp a 10.születésnapomon, egész pontosan a születésnapomon éjjelén felfedeztem valami egészen különöset.
Valahogy nem tudtam elaludni,és felültem az ablakba nézni a baglyokat(ugyan is nagyon szerettem őket),mikor láttam bemenni az öreg nőt a házába.Azt hittem,hogy csak élelmet visz a baglyoknak,de nem jött ki.Viszont kijött egy csinos,magas,20-22 év körüli díva.És ette a baglyokat.Aztán mikor elfogyott a madaraknak szánt kajája,leült a fa melletti padra,és eltűnt.Ekkor még azt hittem,csak szemem káprázott...A második alkalom rögtön a következő nap volt.Épp hintáztam kint a nyári melegben(mert nyáron van a születésnapom),amikor a néni átszólt:
-Niky,de jó,hogy látlak!Kérlek gyere át egy percre!
És én átrohantam.
Ekkor beszélni kezdett Elizabeth néni:
-Niky,hallottam,születésnapod van,és gondoltam megajándékozlak valamivel!
Jaj,nemkellett volna! -de nem tudtam befejezni, mert Davidson néni a szavamba vágva folytatta.
-Tessék,a tied!Ebből a naplóból addig nem fogy ki a lap,és a benne lévő tollából addig ki nem fogy a tinta,míg meg nem halsz!Nagyon vigyázz rá!Senki se olvashat bele!És itt ez a lakat,-nyomott kezembe egy lakatot-most mondj egy varázsszót,vagy mondatot,s az a mondat vagy szó nyitja ki a lakatot és a kulcs.A kulcs pedig csak a te ujjaiddal nyitja a naplót!Tehát,mi legyen a naplód nyitó szava vagy mondata?-kérdezte.
Ugye milyen különös?Persze már akkor gondoltam,hogy itt nem stimmel valami.De akkor még sikerült elhitetnem magammal,hogy ez egy nagy hülyeség.Na és még el kellett döntenem,mivel nyissa a naplót.1 percig ha gondolkoztam,eldöntettem,mi nyitja a naplóm,s válaszoltam:
-Boszorkány!
-Jó,akkor hintázz addig,amíg megcsinálom,hogy boszorkány legyen a naplód nyitószava.-válaszolt kedves hangon Elizabeth néni.És én visszaültem a hintába.De 2 perc után képtelen voltam a hintázásra figyelni.De mért is?Elizabeth néni háza miatt.Azaz a puffogás,csattogás,és lila füst miatt,ami az ablakon át hallatszott,látszott.Ekkor kezdtem elhinni,nem hazudik Elizabeth.
5 perc múlva visszatért a furcsa hölgy,kezében a naplóval,s megszólalt:
-Niky,gyere csak,készen vagyunk!-szólt nagymamis,selymes hangon.
Amint kimondta,készen vagyunk,megszűntek a hangok,eltűnt a füst.De ekkor ezt észre se vettem,csak válaszoltam:
-Köszönöm Elizabeth néni!Ön a legkedvesebb hölgy egész Bigvilleben!
-Oh,Niky,kérlek tegeződjünk,nem vagyok én még olyan öreg,hogy néninek szólítsanak!Most élem a fiatal koromat!Még csak 21.évemet járom!-És elnevette magát.Én is nevettem volna,ha az éjszaka nem láttam volna furcsaságokat.De csak kelletett válaszolni!
-Jó Elizabeth néni- ja,Elizabeth!
-Na most pedig menj,és senki se tudhat a naplóról!Menj csak,édesanyád már biztosan keres!
-Szia Elizabeth!És köszönöm az ajándékot!
Este,mikor megvacsoráztam,és már aludnom kellett volna,megkerestem az olvasólámpámat,és ki akartam nyitni a naplót jelszó nélkül.Nem tudtam.Persze előtte a kulccsal kinyitottam.Ott aztán mondtam:
-Boszorkány lenne Elizabeth?Boszorkány!-és kinyílt a napló.Aranysárga fény,s engem már egy fénysugár vett körül.Bezártam a naplót villámgyorsan.Utána nem nyitottam ki.Eldöntettem,beszélek holnap Elizabeth-tel,és megkérem,hogy csináljon valamit,hogy 2-en maradhassunk a lakásunkban.Felment szobájába,és alig telt el egy kis idő,anya hívott a mobilomon,hogy apával el kell menniük valami messzi rokonomhoz,Elizabeth fog hozzánk költözni,míg ők haza nem érnek.Holnapig biztos,hogy nem látjuk egymást.
Olyan boldog voltam,de mai napig nem tudom mitől.De mindegy is.A délután biztos voltam benne,hogy a hölggyel együtt kinyitom a naplót.
Délután 3 óra volt,a szobámban voltunk,és én szenvedés nélkül,a boszorkány szóval kinyitottam a naplót.Mikor kinyitottam,megint elkezdődött:aranysárga fény,s elkezdtem szédülni.Nemsokára egy hatalmas könyvön álltam,Elizabeth-tel.Ekkor már sejtettem,nem lesz egy átlagos délutánom...
Akkor nagyon megijedtem,mikor a saját naplóm megszólalt,és nem hozzám, szólt.Így kezdte:
-Üdv a boszorkánynapló útbaigazításában!Elizabeth,hogy is hívják ezt a gyereket?
-Nicole,Natalie,Nicole!
-Ja,na szóval akkor:Üdv a boszorkánynapló útbaigazításában Nicole.Nem tudom,hogy tudod-e,ahogy ez a napló a tiéd lett,így lettél boszorkánytanonc.Remélem jól fogod magad érezni!

***



     Már kisgyerekként is sokat álmodoztam arról, hogy milyen lehet különlegesnek lenni, mint mindegyik más kislány, aki királylány, tündér és varázsló akart lenni. Az istenháta mögötti kis városban, ahol éltünk, nem különböztem senkitől, a kertváros szürke filtere a nyári szünetre is rátette a kezét. Nem voltam túl népszerű gyerek, Bigville elit kölykei nem könnyen fogadtak be maguk közé egy hozzám hasonló álmodozó kislányt. De így se voltam magányos. Az egyik szomszéd néni, Mrs. Davidson legalább annyira magányos volt, mint én és hamar egymásra találtunk. Volt egy hatalmas diófa a hátsókertünkben, alatta meg egy hinta, ahol védve voltam a hőségben a napsütéstől, de mégis hallgathattam a madarak csicsergését a fejem felett, amit annyira imádtam. A néninek volt egy nagy kertje, ami folyton tele volt ültetve így szinte folyamatosan ott motoszkált, aztán ha ráunt, áthívott magához.
     Akkor még fel sem tűnt, milyen bogaras néniről volt szó, sokkal inkább egy mesevilágként láttam a házát. A rengeteg gyertya, amiket rendszerint csonkig égetett és tucat számra hozta az újakat, a régimódi fából készült csillár, az üvegfestékkel betapasztott ablakok és a konyha, ahol akkora asztal állt középen, hogy egy két méteres ember is kényelmesen ráfeküdhetett volna. Néha játszottam a nappali sarkában álló kis szentély szobraival, amik mindenféle fura lényeket ábrázoltak.
     Egy hasonló délelőtt kezdete volt a tizedik születésnapom is, amit majdnem egyedül töltöttem az elfoglalt szüleim miatt, ha Mrs. Davidson nem invitál át magához. Segítettem neki átültetni néhány virágot, amik már kinőtték a régi cserepet, aztán tízóraiztunk és a hátsó kertben lévő padon ültünk. Lekötötte a figyelmem a néni fekete macskája, aki már fél órája küzdött egy verébért, de valahányszor eltévesztette az ugrást és üres szájjal szelte át a levegőt.
     – Mindjárt jövök, te csak maradj itt, rendben?
     Bólintottam, és a külsejéhez, ráncos arcához képest elég gyorsan és könnyedén szaladt be a házba és jött vissza. Akkor tűnt fel ez először, talán mert azelőtt sose hagyott magamra. Egy kicsi, lila csomaggal a kezében tért vissza és éreztem, hogy megtudta, milyen nap is van ma. Azonban elvonta a figyelmem a tény, hogy lila füstöt láttam elpárologni a néni mögött. Megállt előttem és én is felálltam.
     – Boldog születésnapot, Nicky, remélem tetszeni fog, amit készítettem számodra.
     A kezembe nyomta az ajándékot és nem tudtam, mit mondhatnék. Ami azt illeti, ez gyakran megesett velem, de most különösen szótlanná váltam a nehéz csomaggal kezemben.
     – Köszönöm szépen, igazán nem kellett volna – hebegtem el végül.
     – Bontsd ki bátran, bontsd már ki!
     Visszaheveredett a padra és én is így tettem, az ölembe fektettem a súlyt és úgy csomagoltam ki a papírból. A fekete bőrön és a rozsdás vaszáron is meglátszott már az idő vasfoga. Mikor kinyitottam, egy nagy tucat sárga, de még üres lap fogadott. Megvárta, míg áttanulmányozok minden apró részletet és visszazárom a könyvet.
     – Köszönöm, nagyon tetszik.
     Bólintott.
     – Válassz egy jelszót, amivel majd kinyithatod. Rajtad kívül senki se tudja majd kinyitni.
     Furcsa nézés ült ki az arcomra, mire kacsintott egyet. Szinte úgy éreztem, mintha belemásznának az agyamba és kimondatnák velem a szót.
     – Legyen… Legyen bo… Boszorkány?
     Most azonban már tényleg nem mondhattam azt, hogy csak az elmém játszott velem játékot, mintha egy nagy, lila porral töltött lufi robbant volna fel abban a pillanatban és mindenem összekente. Széles mozdulatokkal töröltem le először a könyvről, aztán a kezeimről a lilaságot.
     – Itt vannak a kulcsok, erre is szükséged lesz, hogy ki tudd nyitni. Most pedig menj, írj bele valami szépet!
     Egy kicsit rémült voltam és nem értettem, még mindig szállt a ruhámból a por, de azért azt tettem amit mondott. A szobámat kulcsra zártam és úgy kezdtem el ismét vizsgálni a naplót. Először csak kívülről, de teljesen normálisnak tűnt. Nem volt nyoma lufiknak, elektromos kütyüknek de még varázslatnak sem. Feladtam hát és rájöttem, hogy itt az ideje kinyitni. Tettem néhány próbát csak a kulccsal, aztán a jelszóval is, hiába tudtam, nem fog működni. Túl kíváncsi gyerek voltam ahhoz, hogy ne teszteljem le az összes lehetséges opciót.
     Akkor végre rászántam magam, hogy tényleg kinyissam a naplót. Leterítettem az ágyamra egy régi pólót, arra tettem a naplót, hátha ismét tűzijáték keretében összeken mindent a kis könyv, aztán elfordítottam a kulcsot és kimondtam a jelszót.
     Aranysárga fény vett körbe és szédülni kezdtem, annyira, hogy már azt sem tudtam, hol vagyok. A kezem a napló után nyúlt volna, hogy bezárjam azt, de már nem találtam meg. Hirtelen egy hatalmas könyv lapjain állva találtam magam, szemben az idős nénivel.
     – Mrs. Davidson?
     – Szólíts csak Elizabeth-nek. Natalie, ha megkérhetlek?
     Jobbra pillantott és én is így tettem. A megdöbbenéstől szó szerint tátva maradt a szám. A napló lapjaiból egy csinos nő alakja emelkedett ki.
     – Üdvözöllek a boszorkánytanoncok első osztályában, kedves… - Elizabeth-re pillantott – Hogy is hívják ezt a gyereket?
     – Nicole, Natalie, Nicole!
     Nagyot sóhajtott a nő, mielőtt folytatta volna.
     – Szóval, üdvözöllek, Nicole. Ezen napló tulajdonosaként a boszorkányiskola részévé váltál, én leszek a segítőd az utadon. Kezdjük is az őseid feltérképezésével, remélem jól fogod magad érezni.



Őszinte leszek, borzasztóan nehéz feladat volt számomra, hogy új formába öntsem, mégis meghagyjam a cselekményszál lényegét még csak egy ilyen rövid részletnél is, de remélem, azért élvezhető volt. Jövőhét pénteken érkezem a második résszel, a sárga színében.


Niki

Képek forrása: WeHeartIt, Tumblr

2017. július 9., vasárnap

Gondolatok a Pride-ról...

Kedves Olvasó!

Nem akartam ma posztolni, nem terveztem, hogy írok erről a témáról, azonban annyi kommentet olvastam mostanában a Pride-dal kapcsolatban, hogy nem tudok csendben maradni. Tudom, hogy nagyon sokan nem hajlandóak meghallgatni semmilyen magyarázatot sem, vannak megrögzött gyűlölködők és azok, akik elfogadnak mindent, ameddig az számukra is teljesen kényelmes, de nem nyugszik meg addig a lelkiismeretem, míg le nem írom ezeket a sorokat. Vágjunk is bele, kérlek hagyj egy kommentet a bejegyzés után és beszéljünk ezekről közösen, mert fontos téma!

Niki




   Először is, rengeteg cikk jelent meg az interneten, mivel a Pride hónapja van és tegnap volt a Budapest Pride. A komment szekciót tudom, hogy kár elolvasni, de néha mégsem bírom ki, ahol sorban ugyanazok a típusú megjegyzések születnek: intézzék négy fal között, miért nincs hetero pride és miért nem olvadnak be inkább a tömegbe? Válaszok, amiket nem akarnak meghallgatni, de igenis léteznek.
   Az LMBT+ közösség a hetero közönséggel szemben nagyon sok jogtól meg van fosztva. Nem köthetnek hivatalosan házasságot, nem fogadhatnak közösen örökbe gyermeket. De nem kell még idáig sem elmenni, elég csak a rosszalló pillantásokra gondolni, mikor két férfi az utcán megfogja egymás kezét, neadjisten' elcsattan egy csók, bár nem fog, mert az esetek nagy részében túlságosan félnek ezek a párok. Egy hetero párt sosem fog azért lehurrogásokat, rosszalló pillantásokat kapni, amiért egy LMBT+ pár igen. Nem szeretnék más cikkeket ismételni, ITT nagyon jól összefoglalták ezt a dolgot, viszont azt szeretném mindenképp elmondani, hogy pontosan ezért nincs és sosem lesz szükség hetero pridera. A melegeknek (egyszerűsítsünk és használjuk ezt a szót) rengeteg negatív kritikát kell végighallgatniuk a saját identitásuk miatt, ezért van szükség rá, hogy előbújjanak és büszkék legyenek arra, akik ők. Miért ítélnénk el valakit azért, mert büszke arra, aki, hogy ha állítólag annyira elfogadóak vagyunk? Hiszen mindenki szeretne magabiztos és büszke lenni arra az emberre, akivé vált a nap végén. Senkinek sincs joga megfosztani ettől az érzéstől senkit sem, legyen akármilyen szexuális orientációja. Mindenkinek jóleső érzés megfognia a párja kezét az utcán, jelezve a többieknek, hogy a másik ember hozzá tartozik. A melegek azonban meg lettek ettől fosztva és legalább azon az egy napon, hadd legyenek büszkék. Majd ha mindenkit azonos jogok illetnek meg, akkor már nem lesz szükség pridera. Majd ha a transzszexuális embereknek nem kell szégyenkezniük azon, hogy melyik mosdót szeretnék használni és nem kell senkinek sem coming outolni, akkor már nem lesz szükség pridera. De addig, igen is hallatni kell a másik oldalról is.


  Végtelenül elszomorít, hogy az általános utálat még most sem csillapodik és sokan még mindig az LMBT+ emberekben találják meg a közös ellenséget és legszívesebben a Taigetoszról dobálnák le őket. Sokszor azt látom, hogy igazából fogalmuk sincs, miről beszélnek, csak társaságban is jó nagy egyetértésben lemocskosbuzizni  (én kérek elnézést) azokat, akik nem teljesen férnek bele a normálisnak meghatározott keretbe. Mások mocskolásával könnyű elfedni azt, hogy ők sem férnek bele ebbe a dobozba, sőt, szerintem senki sem. De ahogy én látom, főleg vidéken még nagyon ragaszkodnak a "régi értékekhez". Szégyennek számít nem heteronak lenni, szégyennek számít a családnak és a meleg embernek is, egy olyan dolog ez, amin meg kell próbálni változtatni, bár nyilvánvalóan senki sem tudja eldönteni, hogy kihez vonzódik vagy kibe szeret bele. A Pride pontosan ezen próbál változtatni. 
   Úgy gondolom, hogy soha senkit nem ért még sérelem azért, mert meglátott egy hetero párt kézen fogva az utcán. Soha egyetlen meleg kisgyerek sem változott meg attól, hogy hetero párt látott csókolózni az utcán. Soha senkit nem foglalkoztatott, hogy miért van annyi hetero pár a tv-ben, a könyvekben és szinte semmennyi sem az LMBT+ közösségből. Még sohasem hallottam lemocskosheterózni LMBT+ embert azért, mert egy férfi és egy nő átölelték egymást. Senkit se érdekelne, ha a hetero párok kivonulnának az utcára hirdetni a szerelmüket, hiszen amúgy is azt csinálnak, amit csak akarnak, ez azonban nem igaz a melegekre.


   Nagyon sok érvet fel lehetne hozni, hogy miért van erre az egész parádéra szükség, de én nem látok egyet se, ami bárki életét is sértené, őt bántaná. Ez nem valami ellen, hanem valami közös ügyért jött létre, nem úgy, mint például az ellentüntetők... Szeretnék egy olyan világban élni, ahol az emberek hajlandóak elfogadni, ha nem mindenki pontosan ugyanolyan, mint ők, ahol hajlandóságot mutatunk az elfogadásra és elutasítjuk a gyűlöletet. Máshol már látunk erre példát, egyre többet, csak nyitni kéne egy picit.
   Akik pedig a magamutogatást nem értik, csak annyit tudok mondani, hogy nem véletlenül lett az LGBT+ közösség jelképe a szivárvány. Rengetegféle ember tartozik ide és mind másképp fejezik ki önmaguk, de nyilván sokkal kisebb réteg az, aki nagyon kirikít a tömegből. De pontosan ők keltik fel a figyelmet és ők kerülnek be a hírekbe is. Komolyan, hát min háborodnának fel az emberek, ha egy békésen, színes zászlókkal vonuló tömeget mutogatnának a tv-ben? Ugyan már. (És persze a különböző fesztiválokról ne is beszéljünk, ahol ugyanez teljesen elfogadott, hiszen az egy fesztivál, ez meg egy parádé)
   Végül pedig itt hagyom az egyik nagy kedvencem egyik dalát, aki egy a kevesek közül, aki bátran felvállalja az identitását. Ez a dal se bántott még meg senkit sem, nem igaz?





Képek forrása: Google

2017. július 7., péntek

Bellyache


     Annie szerette újra és újra elmondani, mennyire irigyli a néhány centi hosszú, sötét hajam, amivel percek alatt kész vagyok, míg az ő hosszú haját egy órába is bele kerül megszárítani. Untam őt hallgatni, túl sokat kellett volna várnom rá.
     – Még bedobom a mosást, mielőtt elindulunk.
     – Bailey, mindjárt éjfél, a szomszédok meg fognak ölni, ha megint felkelted őket.
     Meghúztam a vállamat. Kit érdekelnek azok a semmirekellők, holnap tiszta ruhára lesz szükségem.
     – Várj már, csak nézd meg, hogy egyforma-e a két tusvonalam és mehetünk is.
     Farkasszemet néztünk egymással. Az egyik oldal lefelé ívelt és kiemelte az amúgy is szomorkás szeme vonalát. A másik egészen jó irányba haladt, felfelé kanyarodott, igaz, hogy a szemráncába gyűrődött a fekete vonal.
     – Tökéletesen egyformák. De akkor is beindítom a mosást.
     Ahogy lemásztunk a lépcsőház omladozó lépcsőin nem is volt olyan szörnyű a kiszűrődő hang. Talán az alattunk lakó hallotta, de más nem.
     – Siessünk már, megint mi vagyunk késésben.
     Utáltam, hogy mindig ezt csinálta. Kár idegeskedni azon, hogy nem érünk oda valahova időben, ha már úgyse fogunk. Nyugodtan tettem egyik lábam a másik után, ez amúgy is az ő estéje volt.
     Zoe és Dave már az asztalnál vártak ránk. Az étel már kihűlt és megmerevedett, tudniuk kellett volna, hogy el fogunk késni. Megvoltak a magunk rituáléi, mi elkéstünk, az étel kihűlt, megbeszéltük a részleteket az esti programról aztán felöltöztünk és a furgonnal indultunk neki a rablásnak. Ez volt az utolsó, nagy, közös kalandunk.
     Dave választotta ki a következő bankot és tervezte meg minden apró részletét az akciónak. A pénzt mindig ötfele osztottuk: két részét Dave, egy-egy részt pedig mi kaptunk, legalábbis így tudták a többiek. Könnyen meggyőzhető fiúcska volt, nem kellett sokat gondolkoznia, ha hozzásimultak a melleim és a boci szemekkel győzködtem, hogy szükségem van a pénzre az egyetem miatt. Reggelre azt hiszem, mindig megbánta a döntését, de addigra már a szavát adta nekem.


     Az úton még egyszer átismételtük a forgatókönyvet.
     – Nem hibázhatunk többet, megértettétek? A múltkor majdnem elkaptak minket, nem akarom megismételni. – szúrós tekintettel pillantott rám. – Rád értem, Bailey.
     – Nem csináltam semmi rosszat.
– Ne ölj meg senkit, ha nem muszáj. Nem akarjuk felhívni még ennél is jobban a figyelmet. Pénzre van szükségünk, nem gyilkolni megyünk.
     Úgy rágta számba a szavakat, mintha magamtól nem tudnám. Nem hibáztam a legutolsó alkalommal sem, szükséges volt, amit tettem, még ha ők nem is látják be.
     A munkánk tiszta volt és gyors. A riasztó rendszer kikapcsolt, a zárakat Dave óriási informatikai tudása meseszerűen kinyitotta és szinte jöttünk és már mentünk is. A lehető legnagyobb mennyiségű pénzt gyűjtöttük össze, mielőtt újra visszakapcsolt volna a rendszer és távoztunk, még épp időben. A furgon hátuljában a lányokkal megszámoltuk a pénzt. Sokszor kétszer is megtettük a biztonság kedvéért, mire hazaértünk. Százháromezer dollár. A fegyver szorosan simult a hátamhoz. Megvártam a megfelelő alkalmat, mire szembe kerültünk egymással. A pénzre gondoltam és arra, hogy valamelyikünk előbb-utóbb úgyis végezni fog a többiekkel. Előrántottam a fegyvert, nem is igazán céloztam. Először Zoéra mértem három lövést, mire Annie felsikoltott.
     – Sajnálom, valakinek lépnie kellett. Nem én akartam így végezni.
     Aztán őt is lelőttem. Vér kenődött végig a furgon oldalán. Hirtelen megálltunk, de még nem érkezhettünk meg. Kicsapódott az ajtó és Dave gyors mozdulatokkal mászott be hozzánk. Arcán egyszerre látszott megdöbbenés és rettegés, ahogy rászegeztem a fegyvert.
     – Maradj ott.
     – Mit műveltél? Bai… Ők a barátaink. A barátaink voltak!
     Odarohant Zoe élettelen testéhez, de addigra már rég halott volt. Jó munkát végeztem, nem szenvedett sokáig. Kérdő tekintettel pillantott rám, szembenézett a pisztoly csövével.


     – Tovább kell mennünk. Az úton majd megbeszéljük. – még mindig csak bámult rám, kiabálnom kellett, hogy elég hatásos legyek. – Most!
     Különösen lassan haladtunk az üres utcákon, mintha dugóban lennénk. Elfáradtam a hosszú munka alatt, nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani megszerezni a pénzt. Beszéltem, hogy ne lankadjon a figyelmem.
     – Tiéd lehet a pénz fele. Az összesé, mert tudom hol tartják a többit. Velem jöhetsz Alaszkába.
     Megrázta a fejét és mintha nem jó felé kanyarodott volna a kereszteződésben. A sötétben elvesztettem a tájékozódási képességemet.
     – Túl messzire mentünk. Te mentél túl messzire, Bailey.
     Akkor rájöttem. Az rendőrség már csak két utcányira volt tőlünk. Megpróbált átverni, amivel elveszítette a bizalmam. Felé fordítottam a fegyvert és céloztam. Bailey, Bailey, ismételgette meggyőzésként, de túlságosan nagy veszélybe sodort. Becsuktam a szemem és meghúztam a ravaszt. Vér fröccsent a kezemre, hallottam a szuszogását, tudtam, hogy még életben van, de már nem sokáig. Amíg még a lába nyomta a gázpedált az anyósülésről elmanővereztem az út széléig és kilöktem a furgonból. Hassal érkezett, de akkor már nem nyögött fel, halott volt. Átmásztam a sebváltón és őrült tempóval hagytam ott a helyszínt.
     A lakásunkhoz érve felrohantam a lépcsőn és kicsaptam az ajtót. Nem érdekelt, hogy a szomszéd nő látta, ahogy berohanok a lakásba, első volt, hogy kivegyem a szekrény legfelső polcáról az aktatáskát, amiben Annie a pénzét dugta el. Nem volt túl okos húzás tőle, de legalább nem kellett sokáig keresgélnem. Nem törődtem azzal, hogy visszazárjam a lakásunkat, soha nem fogok már oda visszatérni. Leejtettem az autóm kulcsát a lépcsőn lefelé menet, az meg az emelet alján állt meg, mire kinézett az alsó szomszédom az ajtón. Kirepült néhány százdolláros a táskából, de nem szedtem össze. Az számított, hogy eljussak az autómig és elinduljak Alaszkába. A fejemben már készen állt a kerülőkkel tarkított útvonal.
     Gyorsan hajtottam, de nem túl gyorsan, odafigyeltem a sebességkorlátozásokra. Még mindig üresek voltak az utak, nem követett senki. Tudtam, hogy ügyesen csináltam, nem fognak rájönni. Vettem egy kávét a benzinkúton és tovább hajtottam. Miért öltem mega a barátaim? Bizsergett a gyomrom, mintha valami rossz érzés járt volna át, de megtörtént ez egyáltalán? Nem, nem az én hibám, hogy így történt. Hol jár az eszem? Talán az árokban, ahol Dave-et hagytam.
     Nyomomba szegődött egy rendőrautó és követett egy ideig. Továbbra is nyugodt tempóban autóztam tovább, nem akartam megkockáztatni, hogy ok nélkül megállítsanak. Az utat azonban két másik kocsi keresztezte és nem volt hova menekülni; meg kellett állnom. Kiszálltam és szembenéztem a sorsommal. A rendőrök arcába nevettem.
     – Letartóztatom többszöri bankrablás és sorozatgyilkosság megalapozott gyanújával…


Ihlette: Billie Eilish - Bellyache



>>[“Bellyache” is] flat-out a song about murder. We have a bunch of songs like that: crazy stories about these fictional [situations]. We like to write about stuff we’re going through and things that people relate to, but it’s also really fun to put on a character and act a certain way. That character [in the song] isn’t me—but it also is. The song is really about doing terrible things and not really knowing [why]. We have this whole idea about it—like, you’re doing these terrible things and then you’re like, “Wait, what am I doing? Why did I just do that? Where is my mind? Maybe it’s in the gutter!”<<
Forrás:


>>„Az épelméjűség mint álarc” egy először 1941-ben kiadott könyv, amely a 20. század pszichopátiára utaló legbefolyásosabb klinikai leírása. Cleckley úgy határozza meg a pszichopátiás beteget, mint a normális ember tökéletes másolatát, amely egy az épelméjűséget tükröző álarccal rejti el belső emberi hiányosságait. Bár őszinte, intelligens és sokszor jó társaságnak is bizonyul, ez mind felületes, ugyanis a pszichopata ember nem képes őszinte érzelmeket érezni. Ez egy fajta védekező mechanizmusa a pszichopatának, amellyel akár 100 százalékos életet tud élni anélkül, hogy bárki gyanítaná mit rejt az álarca.
Jellemzők
Ezek 3 kivételével a pszichopátia Cleckley által meghatározott jellemzői:
    •    Felületes báj, amit fel is használ ahhoz, hogy elérje céljait
    •    Okszerűtlen gondolkodás
    •    Idegeskedés hiánya
    •    Megbízhatatlanság
    •    Őszinteség hiánya
    •    A megbánás és szégyenérzet hiánya
    •    A szociális normák szándékos megszegése
    •    Gyenge ítélőképesség és a saját hibáiból való tanulás hiánya
    •    Kóros egoizmus
    •    Öngyilkos szándékok, bár ritkán valósítja meg
    •    Empátia teljes hiánya
    •    Személytelen, unalmas szexuális élet
    •    Felelőtlenség

Megjegyzés: egyes szakemberek szerint, ha ebből 3 jellemző illik egy egyénre, az pszichopatának nevezhető.<<
Forrás:

2017. július 4., kedd

Storytime - Időhiány, író válság, halogatás vagy csak lustaság?

Kedves Olvasó!

Elmélkedés az írásról, főként más íróknak, de mindenkinek


    Az utóbbi időben, vagy jó néhány hónapban iszonyatosan szenvedtem, mert nem úgy ment az írás, ahogyan én azt szerettem volna. Három éve lassan, hogy folyamatosan írok, szinte megállás nélkül egy kis szünetet kivéve, mostanában azonban képtelen voltam leülni a billentyűzet vagy a papír elé, vagy ha mégis, csak bámultam az üres vászonra. A  blog kezdetén még tudtam tartani az ütemet és nagyon sok bejegyzésem volt már hetekre előre beidőzítve, tudtam jól, hogy közeledik az érettségi és lélegzetvételnyi időm nem lesz, kellenek az előre kész posztok. Aztán jött az író válság. 
    Rengeteg ötletem volt, de nem tudtam, hogy vethetném őket papírra. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, aztán jött az előző Story Time-os történet is, egyre inkább éreztem, hogy nem azon az úton haladok, amin szeretnék. Egyre inkább úgy éreztem, hogy amit leírok az kevés és/vagy ez több is lehetne ennél. Tudtam, hogy kell egy kis szünet tanulni, pihenni, keresni más lehetőségeket és bújni az írástechnikai oldalakat és könyveket, hogy fejlődhessek.
    Azonban mostanában már hiába bármi, mintha képtelen lennék rávenni magam, hogy ismét írjak. Még mindig vannak ötleteim, tudom, hogy szeretném őket megvalósítani, zúgnak a fejemben a párbeszédek és monológok, mégse nyitom meg azt a Word fájlt. Egy része a dolognak az, hogy iszonyatosan maximalista vagyok és akármennyire is küzdök ellene, az egyik legnagyobb félelmem, hogy valami tökéletlent adok ki a kezemből, ami minden egyes alkalommal megtörténik, hiszen egy írás sose lesz tökéletes. Mindig marad benne egy elírás, egy rossz dialógus vagy valahol félrecsúszik az egész és nem jön úgy át, ahogy szeretném. Az őrületbe tud kergetni a félelem,  hogy valami szörnyűséget adok ki a kezemből és még fel sem tűnik, hogy mennyire rossz az, amit írok, de hülyeség az egész, hiszen vannak a fiókomban olyan írásaim, amiket nem lehet alulmúlni, dolgozom rajta.
Másrészt viszont az a típusú emberek közé tartozom, akik mindent az utolsó pillanatra hagynak, kivárják a legutolsó pillanatot, képes vagyok a legapróbb részletekkel is nagyon sokat bíbelődni egy félkész írással is, nem számít, hogy egy órám van befejezni. Ami azt illeti, határidők nélkül nem is nagyon tudok működni, mert abban mi izgalom van? A barátaim nélkül nem is tudom, született volna-e háromnál több poszt, mert az mindig adott egy kis motivációt, hogy várták a következő részt, hogy lebétázhassák. Szeretem írni, amit írok, de lusta vagyok és halogatok.


    És hogy lustaság-e? Ó, igen. "Írói válság, amikor a képzeletbeli barátaid nem beszélnek veled". Jelen esetben azonban azt hiszem, már túl vagyok ezen a ponton, csak a hajtóerő hiányzik, ami rávenne a munkára. Minél többet írok, annál melósabb az egész és nem panaszként mondom, de istenem, olyan lusta vagyok! Ha élvezhetővé szeretném tenni az olvasónak is az írásom, az mindig rengeteg munkát és odafigyelést megkíván, utánajárást, előkészítést, ami ráadásul nem mindig kifizetődő. Említettem már, hogy én is pályáztam az Aranymosásra. Nagyon sokáig tartott annak a regénynek a megírása, aztán háromszor is végigrágtam magam rajta és átírtam, szerkesztettem, mert éreztem, hogy valami végig nem stimmel, valami hiányzik de akármennyi időt is töltöttem el vele, maradt bennem egy erős hiányérzet és be is igazolódott a megérzésem, mert nem válogattak be. Addigra már nem voltam sem csalódott, sem dühös, mert habár megszerettem a karaktereim, ugyanaz a pluszt hiányolom belőle, amit az összes többiből is. Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mi az, talán a szenvedély, vagy valami hasonló, de azt hiszem, tudok még fejlődni és nem ez volt az utolsó Aranymosásom. Feltéve, hogy leküzdöm tunyaságom.
    Mert tetszik vagy sem, egy idő után hiába kúráltam ki az írói blokkot és hiába szabadítottam fel egy kis időt a blogra, a maximalizmus, halogatás és lustaság kombinációja szívesen mondatta azt a fejemben, hogy az ihlethiány az én nagy bajom és azzal kell kezdenem valamit. Nyilván, mikor rákényszerültem, hogy leüljek írni és a szoros határidő is a nyakamon lógott kiderült, hogy gyönyörűen tudok hazudni magamnak, de azért mégiscsak dühös is vagyok magamra, mert lenne mit megírnom, van mondanivalóm.
    De mi a tanulsága végül is ennek a litániának? Egyrészt ne légy egyszerre író, halogató, lusta és maximalista, mert biztos szenvedés lesz a vége. Másrészt pedig ha írói válságba kerültünk és nem látszik a kiút, próbáljunk meg a probléma mögé nézni és megtalálni a gyökerét, miért nem ülünk le írni vagy miért rémülünk meg az üres fehér papír látványától? (Utóbbira bevált módszerem, hogy a Wordben valami színes képet állítok be színes betűtípussal és máris kevésbé tűnik hivatalosnak és véresen komolynak az előttem lévő képernyő. Egy szerző interjújában olvastam még valahol, de akármennyire is szégyellem, már nem emlékszem biztosan, ki volt az). Végül, hogy ha esetleg egy nem író olvasóm is végigrágta volna magát a szövegen, akkor üzenem nektek: írni korántsem olyan egyszerű, mint kívülről tűnik!

Niki

Képek forrása: Google