Arcobaleno - Blogger Kihívás: Sárga

Fordul a kocka! - Egy nap

Kedves Olvasó!

Ez volt a kihívás számomra legnehezebb része, nem tudok a saját életemre vonatkoztatva írni, nagyon nehéz megmutatnom, hogy mi van a valóságban, így ez a bejegyzés is alaposan elkanyarodott és nem is vagyok elégedett vele, de tudom, hogy ettől már csak rosszabb lenne, úgyhogy hadd szóljon.

Niki




     A hajnal hamar rám talált. Éjfélkor tudtam csak elaludni, de a nap első sugaraival én is felébredtem. Az első éjszaka sosem könnyű. főleg ha az ember lába könnyen megremeg egy-egy termetesebb pók látványától.
     Nem terítettem magam alá matracot, a harmatos fűben ültem le a reggeli jógához, nem törődve azzal, hogy nyakig vizes leszek. Jól esett elnyújtózni a természetben az utána következő forró zuhanyra gondolva. Tudtam, hogy ide kell menekülnöm, messze a civilizációtól és mindenkitől, akit ismerek. A csend átjárt és ahogy az egész testem átfeszült egyre nehezebben tartottam magam, de nem adtam fel és lassan, de éreztem, hogy kezdek megnyugodni.
     Már épp végeztem volna, mikor ajtócsapódást hallottam. Nagy lendülettel fordultam az utca felé. Egyenesen egymás szemeibe néztünk, düh áramlott végig a testem minden apró porcikáján. Pont miatta kellett eljönnöm, mégis képes volt még ott is megtalálni. Megráztam a fejem, de gondolkodás nélkül belépett a kiskapun. Akkor indultam el én is felé. Szó nélkül magához ölelt és kénytelen voltam viszonozni a gesztust. Nem mondhattam a szemébe, hogy előle menekülök.
– Hogy találtál rám?
     – Becsekkoltál Facebookon. Miért nem vetted fel a telefont? – indult el a terasz felé. – Szükségem van rád, most.
Vettem egy mély levegőt és erőt véve magamon megráztam a fejem.
     – Nekem arra van szükségem, hogy távol maradjak mindenkitől. És a problémáiktól is. Sajnálom.
     A hátára tettem a kezem és finoman megfordítottam, egyenesen a kapu felé. Muszáj volt minél előbb megszabadulnom tőle, ha nem akarok teljesen megőrülni. Egy pillanatra talán elkalandoztak a szemeim és az ajkain kötöttek ki, de pontosan jól tudtam, mekkora kárt tenne bennem. Tudtam, hogy bántana és tudtam, hogy sosem fog viszontszeretni.
     Ellenállt nekem, karon ragadott és ismét előttem állt. Hátráltam egy lépést, de még mindig közel álltunk egymáshoz.
     – Niki, komolyan, szükségem van rád. Barátok vagyunk nem?
     Bólintottam egyet és a következő pillanatban már a konyhapulton ülve találtam magam, szorgosan bólogatva. Fel s alá járkált előttem, tördelve a kezeit, arra várva, hogy majd én megadom a választ. Belefáradtam abba, hogy csak ezért volt rám szüksége. Sokáig magam sem értettem, miért vagyok ott neki mindig, mikor szüksége van rám, aztán rájöttem, hogy nekem ez sosem arról szólt, amiről neki. Kérdő szempárok vártak a szavaimra. Lecsúsztam a konyhapultról és most én közelítettem. Dühös voltam és belefásult a fennálló helyzetbe, elvesztettem a kontrollt.


     – Tudod mit? Ennyit én is megérdemlek.
     Szájon csókoltam őt, mielőtt még egy szót is szólhatott volna. Meglepődött szemekkel nézett rám, de nem akartam, hogy bármit is mondjon.
     – Most pedig menj el.
     Hátat fordítottam neki, nem akartam látni többet.
     – Niki…
     – Majd még beszélünk. – az ajtóhoz mentem és kinyitottam neki. Lehajtott fejjel ballagott ki, de jól esett bevágni mögötte a régi fadarabot.

     Megrémítettem és üzenetekkel kezdett bombázni. Megijedt, hogy talán beleszerettem vagy többet akarok tőle és igen, addig a reggelig talán én is azt hittem. De valójában csak szükségem volt, hogy visszavegyek valamit abból a sok mindenből, amit elvett tőlem. Megint lélegző embernek akartam érezni magam, tomboló adrenalinnal a véremben, szükségem volt az érintésre és a figyelemre. Azonban nem mondhattam el neki.
     Ledobtam a telefonom az ágyra és hagytam, hogy csipogja ki magát nyugodtan. Futócipőt húztam és a házhoz közeli dombon indultam útnak, teljes erőmből rohantam, ameddig már egyáltalán nem kaptam levegőt. A dombtetőre felérve sajgott mindenem és a térdemre támaszkodva lihegtem, de még így is rengeteg vér szaladt az arcomba. Hosszú percekig kapkodtam még levegőért, míg ismét visszaállt a normális kerékvágásba.
     Közelebb sétáltam a kitaposott földúthoz, hogy láthassam a kilátást, amit addig takart előlem az erdő. Egy ismeretlent pillantottam meg, aki mosolyogva pillantott hátra rám.
     – Hello?!

     – Hello. – mosolyogtam vissza rá.

Képek forrása: Giphy

Megjegyzések