2017. szeptember 29., péntek

Tumblr projekt - 10 things I hate about you

Kedves Olvasó!

   Itt a következő része a Tumblr projektnek, kivételesen most az eredeti jelenettel a filmből.
   Sokat gondolkoztam, hogy melyik filmet vagy sorozatot válasszam, aztán emlékeim szerint ezt, a 10 dolog amit utálok benned című kilencvenes évekbeli könnyű romantikus vígjátékot láttam a legtöbbször (és persze ez egy újabb jó indok volt, hogy ezredjére is megnézzem a filmet). Heath Ledger és Julia Stiles is nagyon jól játszanak és még engem is képesek megmosolyogtatni.
  A filmből a hintás jelenetet választottam, mert egyrészt az egyik kedvenc részem ahogy Kat kiengedi magából az őrültet aztán Patrick ahelyett, hogy kihasználná ezt, vigyáz a lányra, másrészt pedig nekem nagyon adta magát, hogy fantasy-vá alakítsam a műfajt, egy kicsit színesebbé téve a romantikusokból álló kínálatomat. Nem vagyok gyakorlott és fantasy-t nem könnyű írni, de próbáltam kihozni a magamból a legtöbbet és jól megírni ezt az egy jelenetet, remélem tetszeni fog!

Niki






„Take your favorite movie scene and change the genre.”
Azaz:
„Fogd a kedvenc filmjeleneted és változtasd meg a műfaját”.

     Kisétáltak a teraszról egyenesen az utca másik oldalára, de Patrick érezte, hogy egyre nehezebben tartja a lányt. A frisslevegő enyhített bár a varázspor hatásán, de minél távolabb kerültek a boszorkány konyhájától, annál könnyebben ürült ki méreg. Nagyon erős erő vette őket körül, magán is kezdte érezni a hatását, hiába, hogy még időben felismerte, hogy varázsport tart a kezében és nem nyelte le.
     Végre átküzdötték magukat a boszorkány territóriumának határain, innen már azt gondolta, nem lesz olyan nehéz dolguk. Még érezte a nő erejének mágnesként vonzó hatását, azonban nem tudta, hogy jutnak keresztül az Mágneshegyen. Teljesen másik irányból jutottak ide és a lány is el volt varázsolva.
     Kat viszont nem hagyott neki sok gondolkodási időt, sem választást, elkezdett mászni felfelé, hiába esett a térdeire és szédült a méregtől. Patrick utána kapott és felnyalábolta, úgy folytatták az utat felfelé. A természet lassacskán virágba borult és a fű sem tűnt olyan fakónak, mint a domb aljában. Az éjszaka legsötétebb szakában is jól látszott a Természet Tündérének átható ereje. Jó irányban jártak.
     Egy virágokkal borított hintát pillantott meg, amit két kis manó őrzött a lábainál. Úgy tűnt, mintha csukva lenne a szemük, de nem lehetett benne biztos, annyira sötét volt .Annyira megörült, hogy egy pillanatra már nem is tartotta annyira szorosan a lány és ismét elkezdett lecsúszni az oldalánál. Gyorsan ragadta meg újra és sietett a segítség felé.
         – Miért csinálod ezt?
     – Mondtam már neked. Talán van benned fantázia.
     Fizettek nekik azért, hogy megtalálják az ékkövet, de úgy gondolta, nagy áldozat lett volna otthagyni Katet a semmi közepén, olyan közel a segítséghez. Úgy érezte, már amúgy sincsenek távol a megoldástól.
     – Az sem érdekelne, ha soha többé nem ébrednék fel.
     Grimaszolni akart, de mosolyt erőltetett magára.
     – Biztos vagyok benne.
     Lépésekre voltak a manóktól, de azok még mindig mozdulatlanok maradtak. Talán túlságosan átitta a ruháikat a boszorkány varázsa, hogy nem merik felfedni előttünk magukat.
     – Miért?
     A két kezénél erősen fogta, el ne essen újra. Mikor közelebb húzta magához, szinte rongybabaként dőlt felé.
     – Mert akkor olyan lányokat kellene elvinnem magammal, akik tényleg kedvelnek.
     – Mintha tudnál találni olyat.
     Tekintete kezdett üressé válni, de a szavai még mindig olyan csípősek voltak, mint mindig. Képtelen volt nem vigyorogni rá.
     – Ó, hallottad, azt ott? – ismét előre dőlt, de tudta, hogy az ellenszernek lassan hatnia kell. Talán csak még több kellene belőle –Nincs szebb a vak gyűlöletnél.
     Megszédült.
     – Én csak… Hadd üljek le egy kicsit.
     – Rendben van. – vezette a hinta felé. – Úgy.
     Végre megpihenhettek a kezei és felemelhette őket. Lazán kapaszkodott a hintát tartó zsinórba, készen arra,  hogy elkapja, ha eldől. Vehetett egy mély levegőt, hiába tudta, hogy a java még csak most következik. Kat azonban máris hátradőlt és épp csak sikerült elkerülni, hogy leessen és visszaguruljon a domb aljába, le a boszorkányhoz. A lány felnevetett.
     Leült mellé, hogy megpihentesse a lábait.
     – Miért hagytad, hogy elkapjon?
     – Ki?
     – A boszorkány?
     – Utálom őt.
     Nem kellett mondania, tudta. Hallott már régebben is róla, hogy máskor is sikerült már megbabonáznia.
     – Hát, a tökéletes bosszút választottad, megittad a varázsszerét.
     A lány arcán méreg villant át, aztán Patrickra pillantva mégis megenyhült és elmosolyodott.
     – Jól van, tudod mit mondanak…
      Ő is a mosolygó lányra nézett.
     –  Nem. Mit mondanak?
     Akkor azonban egy pillanat alatt álomba szenderült a lány. Patrick felugrott, hogy felébressze. Ha egyszer elalszik, talán nem fog többé felébredni.
     – Ne, ne, ne. Kat, gyerünk, ébredj fel. Nézz rám!
     A karját rázta és az arcát simogatta, hátha az segít.
     – Hallgass rám, Kat. Nyisd ki a szemeid.
     Végre felébredt. Nem volt benne biztos, hogy sokáig képes lesz ébren tartani, de egyelőre sikerült. Tátott szájjal nézett rá hosszú percekig, nem tudták megszakítani a szemkontaktust. Aztán elemelte a fejét a zsinórtól és megszólalt.
     –  Hé. Van egy kis zöld a szemedben.
            Kat ezzel menthetetlenül megmosolyogtatta Patrickot, kedve lett volna szájon csókolni a lányt, ha mások lettek volna a körülmények. Mondjuk ha épp nem egyenesen a cipőjére hányja a lány a rózsaszín varázsszert, amit megivott. Megsimogatta a fejét és próbált örülni, hogy az ellenszer használt. Talán ha megvárják a reggelt, a manók is felkelnek. 



2017. szeptember 22., péntek

Versszekció - Vattacukor

Kedves Olvasó!

   Különleges bejegyzéssel érkezem ma a versszekcióhoz, ugyanis nem saját verset posztolok. Egyik közeli barátom most kezdett bele a versírásba és megkért, hogy olvassam el őket. Megengedte, hogy posztoljam őket abban a reményben, hogy kaphat néhány visszajelzést én pedig tovább színesíthetem a Friday Latte kínálatát.
   A következő pár hétben ezek a posztok heti váltásban fognak megjelenni a Tumblr projektemmel.
   Remélem tetszeni fog!

A sorozat többi verse ITTITT és ITT érhető el.

Niki





Sétálunk a csillagok között,
vattacukorban kérjük a csillagport,
semmi ne menjen kárba.
A kereszteződésekhez érve
nem tudjuk merre menjünk,
egyszer csak vége lesz.
A világegyetem szélén állunk,
és nem akarom elengedni a kezed.

Kép forrása: WeHeartIt

2017. szeptember 19., kedd

Storytime - Bréking! Pályázatot nyertem és magyarázat az írói nevemről

Kedves Olvasó!



   Hiába szeretném napok óta megírni ezt a cikket, valahogy nem találom a helyes szavakat, nehezen sikerül végre elmondani, hogy megtörtént és velem történt meg. A sikertelen Aranymosás után ismét próbát tettem egy Könyvmolyképzős pályázattal és most sikerült, bent vagyok és kiadják a novellám az Érints meg! antológiában.
   Borzasztóan boldog vagyok, ez lesz az első nyomtatásban megjelent írásom, ráadásul annál a kiadónál, ahol a kezdetektől fogva szerettem volna publikálni. Egy picit még mindig nem hiszem el, hogy megtörtént és felnőttem a feladathoz, mert bár nagyon hosszúnak tűnik az idáig vezető út, most mégsem érzem azt, hogy megérdemeltem a bekerülést. Nem azért, mert nem dolgoztam meg érte, nagyon sokat foglalkoztam azzal a novellával, (jóval többet, mint eddig bármivel, ami a blogra kikerült, shame on me) de jó perfekcionista létemre elégedetlen vagyok magammal, ami jelen pillanatban totális őrültség, mégis így van.



   Más részről pedig valahogy könnyebb volt elfogadni, hogy nem sikerült, könnyebb az elutasítást kezelni, mert ha fejlődni kell, azt elkönyveli az ember és továbblép, még ír, még tanul és várja a távoli jövőben a "csodát". Most azonban itt van és most, nem évek múlva. Hiába volt ez a vágyam, hiába álmodoztam erről, mégis iszonyúan megijesztenek az előttem álló dolgok. Úgy gondolom, senki előtt nem titok, hogy most majd jön a javítás, amit még sosem csináltam, még ismerkedem a Word korrektúra funkciójával is. Viszonylag kevesen tudják a környezetemben, hogy írok és most eléjük is ki kell állnom, amitől a hideg futkos a hátamon. Imádom, amit csinálok, ha új emberekkel találkozom, valahogy könnyen beszélek erről, de a hozzám közel állóaktól félek... Hiába, hogy eddig mindenki támogatott. Végül pedig úgy érzem, hogy 2017 Magyarországában provokatív lesz az írás és félek a kritikáktól, előre megremegnek a lábaim a gondolattól, hogy miket fogok én ezért kapni (nem hiába gondolkodtam el az elküldés előtt, hogy jó ötlet lesz-e ez).
   Végső soron nagyon boldog és hálás vagyok azért, mert kiválasztották a novellám, de álszentnek éreztem volna egy csupa boldog, ugrándozós bejegyzést írni erről a mérföldkőről. Viszont, hogy ne legyen ilyen negatív ennek az egésznek a kicsengése és mert megjelent az eredeti nevem is a már itt jól ismert mellett is, szeretném itt leírni a magyarázatot, hogy miért is lett író nevem és miért pont ezt választottam.


   Mikor először felötlött bennem az ötlet, hogy pályázzak az Aranymosásra, már tudtam, hogy nevet akarok változtatni. Nem tudom, hogy más is csinált-e ilyet, de a barátaimmal kiskamasz koromban gyakran ütöttük el azzal az időt, hogy rákerestünk a nevünkre. Élénken él bennem a csalódottság emléke, mikor soha semmit sem találtunk rólam. Aztán a Facebook csak megerősítette bennem, hogy az eredeti nevem elveszne a tömegben. Soha senki sem tudott megtalálni, bárki próbált bejelölni (szerencsére). Lényegében nem nagyon volt sok választásom.
   Sokáig őrlődtem azon is, hogy magyar vagy angol nevet válasszak, mert hát a külföldi írók állítólag népszerűbbek. Nem viccelek, hónapokig ötleteltem, míg feladtam és visszafordultam a gyökerekhez. Akkorra már a Történészfiú ötlete is megszületett, el is kezdtem kutatni és megtetszettek ezek a régies, bonyolult írású nevek (valamiért különösen szeretem az y-ra végződő neveket, szóval muszáj volt így választanom). Nagypapám nevét hát kombináltam egy kis extrával, megtartottam a dupla s-t a saját vezetéknevemből és megszületett a név, amit most is használok.
   Tudom, hogy sokan sok mindent gondolnak az írói nevekről, de én nem bántam meg sem azt, hogy lecseréltem a saját nevem, sem azt, hogy pont ezt választottam. Főleg, mikor néhanapján eszembe jut rákeresni a nevemre, én vagyok az első találat. Igazi csoda egy hozzám hasonlónak, akiből még legalább ezer másik szaladgál az országban.


Niki

Képek forrása: Aranymosás, WeHeartIt



2017. szeptember 15., péntek

Tumblr projekt - Mirror, mirror in my hands

Kedves Olvasó!

Egy nagyobb projekttel készültem most, mely egyfajta kihívás a képzelőerőnek és az írói határoknak. Ezen a Tumblr-ön egy-két sorban helyzeteket fogalmaznak meg, amiből kiindul a történet. Ezekből válogattam össze hatot teljesen random módon, ami megtetszett.
Barátnőm, Klaudia illusztrációi pedig még egy dimenziót adnak az élményhez, közös munkánk gyümölcsét láthatod és olvashatod most. Csekkoljátok őt Instagramon és Tumblr-ön.
A következő hat hétben ezek a projektek fognak megjelenni. Remélem tetszeni fog!


Niki





„Your grandmother just died and your family is going through some old boxes of hers. You find an old silver-backed hand mirror and discover you have no reflection in it.”

Azaz:

„A nagymamád most halt meg és a családoddal néhány régi dobozt néztek át. Találsz egy régi, ezüst hátú kézitükröt, és észreveszed, hogy nincs benne tükörképed.”


     Szörnyű érzés volt belépni az üres lakásba, szinte kongott a tér meleg, ám fáradt hangja nélkül. Még érintetlen volt minden, az ágyához sem nyúlt senki sem hozzá, ahol utoljára vett levegőt. Nehéz volt egy újabbat lépni a szobában, éreztem, hogy égnek a szemeim, ismét. Apa azonban nem mutatott magán semmit sem, mindenki megkapta a feladatát és elindultunk az öcsémmel a gardróbba, hogy kidobáljuk a nagyi ruháit. Megígérte nekem,  hogy az egyik gyönyörű hidzsábja az enyém lehet, azonban a erre már nem maradt sem ereje, sem ideje. Tudtam, hogy apám nem örülne neki, ha a fejemen látná a nagyi egyik ruhadarabját és valószínűleg el is venné tőlem, azonban mégis a ruhám alá csúsztattam és a derekamra kötöttem, hogy ne látszódjon, amíg Mustafa nem figyelt. Otthon majd jól elrejtem, hogy senki se találja meg. 
     A szekrény hátuljában találtam egy fadobozt, de nem akartam kinyitni az öcsém előtt. Különös érzésem volt megpillantva a ládikót, kirázott a hideg és libabőrös lettem. Sosem láttam még ezelőtt, tudtam, hogy különleges lehet, ha azelőtt még nem mutatta meg nekem. Közel álltunk egymáshoz, mindent megosztottunk egymással. Mustafát kiküldtem vízért, elfordítottam a miniatűr kulcsot és óvatosan felnyitottam a sötétbarna tetőt. Mindössze egy gyöngy nyakláncot és egy tükröt rejtett. Megsimogattam a gyöngyöt, nem gyakran láttam ilyesmit. Azután a tükröt vettem a kezembe, a hátoldala elképesztően finom mintákkal volt kidolgozva, vonal követett vonalat. Mustafa azonban megzavart. Gyors mozdulatokkal löktem vissza  a tükröt és zártam vissza a ládát, mielőtt megláthatta volna.
     – Mit találtál, Yamina?
     Zavaromban erőteljesebb voltam, mint szerettem volna lenni.
      Menj ki, nem hallod, hogy hív apánk? Siess már, na.
     Csúnya pillantást vetett rám a hangsúlyért, amit megütöttem, de azért ment, mert apánk szava szent. Én újra kezembe vettem a tükröt.
     Magam felé fordítottam, egy ilyen elegáns tükörben talán még a tükörképem is más lesz. Azonban semmit sem láttam ott. Összeráncoltam a szemöldököm, nem értettem, mi történik. Talán csak fólia védheti a tükör felületét, gondoltam, azonban mikor megpróbáltam megkaparni a körmömmel a szélét, az ujjaimban az áraméhoz hasonló csípés süvített végig, felszisszentem. Nem tudtam mit tehetnék, újra megérintettem, most azonban a közepén. A csípő érzés ellenére azonban nem tudtam elhúzni a kezem, valami elkezdett a tükör felé rángatni, míg már a könyököm se látszott és puffanásra ébredtem.
      Üdv itt, kisunokám.

     Döbbenet rajzolódott ki az arcomra, ahogy körülnéztem. Nem egy helyiségben voltunk, nem tudtam megmondani, hol kezdődik a nagy fehérség és hol végződik. Fogalmam sem volt, én honnan érkeztem, vagy miért látom őt ismét, mikor láttam az ágyában fekve, élettelenül. Magamhoz akartam ölelni, de csak a levegőt karoltam át. Nagyokat pislogtam, talán odaképzeltem őt, talán ezt az egészet elképzeltem. Akkor azonban ismét megjelent előttem. Becsuktam a szemem és megráztam a fejem, de még hallottam a szavait:
      Mondd ki a nevem, mikor a tükörbe nézel!
     A családom azonban cipőkopogással jelezte az érkezését és annyi időm maradt, hogy a ruhám alá rejtsem a fura tükröt.

     Otthon megvártam, míg mindenki elalszik és kiszöktem a hátsó udvarra, ahol senki sem láthatott. A nagyi tükre úgy tűnt, mintha furcsa fényben úszna. Félve pillantottam a tükörre, de ismét, hiába kerestem a tükörképem. Lecsaptam a fűbe, megijedtem. Elindultam vissza a ház felé, nem akartam teljesen megőrülni. Vagy legalábbis nem akartam tudni róla, ha teljesen megőrültem. A bejárati ajtó előtt állva azonban meggondoltam magam valamiért. Kíváncsi voltam, tudni akartam, mi történik a tükörrel. Meg akartam kérdezni a nagyit, hogy miért nem beszélt nekem erről eddig, ha ez valóságos. Visszaballagtam hát és leültem a fűbe annak ellenére, hogy egy, a bokrot közt mászkáló macska rám hozta a frászt még azelőtt, hogy ismét a kezembe vehettem volna az örökségem. Ökölbe szorítottam a kezem, vettem egy mély levegőt és megszólaltam.
      Samiyah, nagyi?

     Az arca színtisztán jelent meg előttem, mire majdcsak ismét kiejtettem a kezemből a tükröt. Remegve ejtettem ki ismét a nevét a számon, mikor elmosolyodott.
      Jó újra látni téged, kis unokám.
     A padlóra zuhanó állam és a könnyező szemeim furcsa összképet nyújthattak, nem kellett kérdeznem, magától is mesélt.
      Tudom, hogy ez most nagyon meglephetett, de a levélben elmagyaráztam mindent. Bízom benned kislányom, képes leszel betölteni a helyem. Bármikor szükséged van rám, csak vedd elő ezt a tükröt és láthatjuk egymást. Ugye megtaláltad a levelet?
     Megráztam a fejem, már pattantam is volna fel, hogy keressem, habár azt se tudtam, hol kezdhetném. Rám szólt, hogy várjak, így visszazuhantam a fenekemre.
      Csak nyisd ki a tükör hátulját.
     Bénáztam, mert túl szép volt a díszítés és pontos a munka, hogy az éjszaka sötétjében rájöjjek, mit is kellene pontosan tennem, a nagyi pedig már eltűnt. Letörtem a körmöm, majdnem megkarcoltam a bevonatot, de végül rájöttem, hol nyitódik és olvasni kezdtem.
     Hosszú, terjedelmes magyarázatot kaptam mindenre, a tükörre, a dobozkára, de az utolsó sor vált számomra igazán fontossá.

     „Védd a varázslatot és vigyázz a családra.”


2017. szeptember 12., kedd

TAG - The TV show tag

Kedves Olvasó!

A Blogger közösség csoporton végigsöpört ez a tag és képtelen voltam kihagyni, mert óriási sorozat fan vagyok. Próbáltam átgondolni az összes sorozatot, amit nézek és nem ugyanazokat említeni újra meg újra, hát ennyire sikerült. 

Niki




1. Melyik a kedvenc sorozatod?
Nem tudok egyet választani, most a két kedvencem a Sense 8 és a Teen wolf.

2. Kedvenc szereplő?
Stiles a Teen wolfból, azaz Dylan O’brien. Konkrétan miatta néztem végig nagyrészt a Teen wolfot és nagyon hiányzik most az utolsó évadból, nem az igazi Stiles nélkül az egész.

3. Kedvenc páros?
Nehéz döntés, mert szinte minden sorozatomban megvannak a kedvenceim. A Teen wolfból Stiles és Lydia, Sense 8-ből Will és Riley, az Arrowból Felicity és Oliver vagy az Affairből Cole és Allison.


4. Melyik az a sorozat, amelyiket nem sokan nézik, de te felfedezted?
The Affair. Soha senki se hallott még róla az ismerettségi körömben, én is egy WeHeartIt-es gifnek köszönhetően találtam rá, de nagyon szerettem főleg az első két évadot. Nem értem, miért nem híresebb, két Golden Globe-ot is elvitt az első évad… Dráma, borzasztóan izgalmas, sajnos a legutóbbi évad már nem nagyon értettem, hova szeretne menni, az utolsó rész rossz ízt hagyott a számban, furán lett vége, de még így is nagyon szeretem.

5. Melyik sorozatról beszélnek körülötted a legtöbbet az emberek?
Egyrészt a 13 reasons why, még azok a barátaim is megnézték, akik sosem sorozatoznak (de hasonlóan így van az AHS is). Másrészt a Trónok harca, szerintem nem kell magyarázni, miért.

6. Van olyan szereplő, aki inspirál? Ki az?
A 100-ból Clarke-ban szeretem nagyon, hogy akármi is történjen, mindig talpra áll.


7. Melyik szereplővel tudsz a legjobban azonosulni?
Teljesen mást akartam írni ide, aztán ahogy előrébb jutottam a Supergirl-lel, rájöttem, hogy Alex karaktere igencsak hasonló cipőben járt, mint én. Szóval vele tudok most azonosulni.

8. Melyik az a sorozat, amit bármikor el tudsz kezdeni nézni?
Így jártam anyátokkal. Bármikor, bármelyik évadból bármelyik részt szívesen megnézem, kivéve a legutolsó részt. Az azért nagy csalódás volt.

9. Melyik az a sorozat, amelyiktől kiráz a hideg?
American Horror Story. Az első évadot végigszenvedtem, a negyedik évadból láttam néhány részt, de amikor levágták Jessica Lange lábát, az betette a kaput nálam és azóta se vagyok hajlandó bele se nézni.

10. Melyik az a sorozat, amit még csak el sem kezdenél? Miért?
Pretty Little Liars, valószínűleg tökéletesen megőrülnék mert nem értem, mi történik. Barátaim nézik és állandóan kiakadnak rajta, szóval inkább bele sem kezdek.

11. Mit akarsz legközelebb elkezdeni?
A Breaking bad már nagyon régóta érdekel, mégsem láttam még sosem. A Vikingeket egy barátnőm ajánlotta, szóval abba is bele akarokmajd kezdeni.



12. Melyik szereplő lenne a legjobb barátod? Miért?
A Riverdale-ből talán Veronica, mert kicsit hasonlítok Bettyre.

13. Van olyan sorozat, ami eszedbe juttatja a nyarat? Ha igen, melyik?
Gilmore Girls. Egész nyáron reggelente ezt néztem reggeli közben, még mindig nem lehet megunni. Sosem láttam viszont még úgy „normálisan”, szóval majd szeretném ezt is megnézni egymás után az évadokat, szépen sorban.

14. Van-e olyan sorozat, amit abbahagytál? Miért?
Az AHS-t ugye, és a Netflixnek van egy Archer nevű rajzfilmsorozata. A Bojack Horseman miatt ajánlotta a Netflix, de talán három részt láttam belőle és annyira nem kötött le, annyira unszimpatikus volt az összes szereplő, hogy feladtam. A Mad men-be is belekezdtem és tetszett is, de valahogy mindig az utolsó a listámon és nem jutok vele tovább.

15. Jelenleg mit nézel?

Még pár rész van hátra a Teen Wolfból és a Supergirl második évadánál járok. A Trónok harcánál szintén a második évadnál vesztegelek. Egyébként a Stranger things, The 100, Arrow, Riverdale, 13 reasons why, Bojack Horseman, Orange is the new black, Sense 8 és The Affair visszatérésére várok, nagyrészük majd ősszel kezdődik el újra.



Képek forrása: WeHeartIt, Google


2017. szeptember 8., péntek

Versszekció - Verselemzés

Kedves Olvasó!

   Különleges bejegyzéssel érkezem ma a versszekcióhoz, ugyanis nem saját verset posztolok. Egyik közeli barátom most kezdett bele a versírásba és megkért, hogy olvassam el őket. Megengedte, hogy posztoljam őket abban a reményben, hogy kaphat néhány visszajelzést én pedig tovább színesíthetem a Friday Latte kínálatát.
   A következő pár hétben ezek a posztok heti váltásban fognak megjelenni a Tumblr projektemmel.
   Remélem tetszeni fog!



A sorozat többi verse ITT, ITT és ITT érhető el.

Niki




Azt kérdezted, figyelek-e eléggé,
Mire én bólogatva válaszoltam.
Folytattad a mondandód egy költőről, akit nem is ismerek,
De nem mertem bevallani,
Hogy fogalmam sincs a verseiben megjelenő
megszemélyesítéseinek formáiról.
Egyre csak a szemedben táncoló csillogást figyeltem,
A szád szélén megjelenő mosolygödröcskéket,
Egy-egy metafora magyarázásánál a homlokráncokat.
Éppen a rímelést ismertetted, mikor beszéded
abbamaradt, nem jött szó a szádra.
Értetlenül néztem rád, közelebb hajoltál, ismét 
kinyílt a szád.
Ebben a versben nem a rímelés a fontos,
hanem az érzések.
Az érzéseket már egy csókban képzeltem oda.

Kép forrása: WeHeartIt



2017. szeptember 5., kedd

Off topic augusztus - Elhagyom a várost....

1. We Heart It kedvenc
Szétnéztem itt is lakberendezés témában, szívlelgettem párat aztán belefájdult a lelkem a gondolatba, hogy egyrészt én sosem fogok tudni megkomponálni ilyen tökéletes otthonokat, másrészt meg úgyse fogok tudni aztán mindent a helyén tartani, úgyhogy hagytam az egészet a fenébe :D

2. Zene


A hónap nagy felfedezése, mikor már azt hittem, mindent láttam a Panic! At The Disco kínálatából, kiderül, hogy van ez a dal és klip és én még nem láttam. Nem baj, bepótoltam a lemaradást, nagyon sokszor megnéztem ezt a videót, kicsit nyálcsorgatva Brendon Urie miatt... Most komolyan, van olyan, aki nem olvad el tőle?

3. Könyv
Homonnay Gergely - Puszi, Erzsi!

Újraolvasás alatt van már ez a könyv, imádom minden betűjét, sokszor felnevetek hangosan rajta. #erzsitípusúember

4. Sorozat/Film

Supergirl

Bevallom, hallottam, hogy LGBT szál van a második évadban és azért kezdtem el nézni. Az eleje nem igazán tetszett, aztán a egy unalmas délutánon megnéztem egymás után egy csomó részt és végre berántott magával. Most fejeztem be az első évadot, de már kezdem is a következőt.

5. Twitter kedvenc

6. Meme
Komment nélkül.

7. Inspiráció

Szeptembertől kezdtem a bullet journalingot, meglátjuk milyen lesz.

8. Food porn

Kávé, kávé, kááávééé.
Ez tart életben mostanában, nagyon sokszor úgy érzem.

9. Írós/blogolós kedvenc
Kép helyett most inkább mesélnék.
A blogon majd csak november környékén lesz olvasható (igen, már jó előre felkészültem bejegyzésekből), de most belekezdtem egy olyan projekt lezárásába, ami már nagyon hosszú ideje kopogtatja a vállam várva arra, hogy publikálásra kerüljön és megnyugodjon a lelkem. Imádtam írni, imádom most átírni és nem, ha kisgyerekek fognak potyogni az égből, én akkor sem fogom szerkeszteni. Szóval ez most egy ilyen "igénytelen" munka lesz, de nagyon jól esik a saját kedvem szerint írni, mintha a fiókba menne. Romantikus sztori lesz, kicsit nyálas és kicsit túl sok, de isteni érzés biztonságos, jól ismert terepen mozogni végre, újra.

10. Sztori


Meglett az eredménye a kemény munkának tavasszal, elég jól sikerült az érettségim, hogy felvegyenek arra a szakra, amire első helyen felvételiztem, így mire ez a bejegyzés kikerül, már elhagytam a szülői fészket és az első, saját albérletem rendezem be. Remélem, hogy az új hely rengeteg inspirációforrást tartogat számomra és ismét sokat fogok tudni írni az egyetem mellett is, stay tuned!



Niki

2017. szeptember 1., péntek

Tumblr projekt - Meet me outside

Kedves Olvasó!

Egy nagyobb projekttel készültem most, mely egyfajta kihívás a képzelőerőnek és az írói határoknak. Ezen a  Tumblr-ön egy-két sorban helyzeteket fogalmaznak meg, amiből kiindul a történet. Ezekből válogattam össze néhányat teljesen random módon, ami megtetszett. A következő pár hétben ezek a projektek fognak megjelenni. 
Barátnőm, Klaudia illusztrációi pedig még egy dimenziót adnak az élményhez, közös munkánk gyümölcsét láthatod és olvashatod most. Csekkoljátok őt Instagramon és Tumblr-ön. Remélem tetszeni fog!

Niki



You wake up with no memory of the last year. Then you get a text from someone you don’t know that says “Meet me outside”.
Azaz:

Emlékek nélkül ébredsz fel a múlt évedről. Aztán kapsz egy üzenetet valakitől, akit nem ismersz, aki azt írja: „Találkozz velem odakint”

     A plafon fehér falának látványára, iszonyatos fejfájásra és a szokatlan tisztítószerszag illatára ébredtem. A telefonom szüntelenül rezgett a mellettem lévő éjjeli szekrényen, de nem tudtam arra koncentrálni. A göröngyös matrac nyomta a hátam, a kezemből kilógó cső megállította a mozdulatot. A torkomban dobogó szívem zaja minden mást elnyomott, ahogy feltoltam magam ülő helyzetbe, hogy szétnézhessek a kórteremben. Az ajtó előtt gyors léptekkel haladt el egy nővér, szinte ráordítottam, hogy várjon.
     – Felébredtél. – mosolygott rám kedvesen.
     – Hogy kerültem ide?
     Balesetem volt, de nyugodjak meg, ne tépjem ki magamból az infúziót, feküdjek vissza, a szüleim nem sokára itt lesznek. Azt mondta, maradjak nyugodt, miközben azt se tudtam, merre kapjak; a telefonom után, ami még mindig táncot járt a szekrényen, a ruhám után, amit legszívesebben azonnal lecseréltem volna a sajátomra, vagy ki az épületből a friss levegőre, hátha majd felébredek álmomból.
     „Találkozz velem odakint.” – állt az üzenetben, amit egy Pálma nevű lány írt. Nem válaszolt a kérdésre, hogy ki ő vagy honnan ismerjük egymást. „A főbejáratnál várok rád.”
     Eszem ágában sem volt először kimenni, sőt kiszökni. A szüleim amúgy is hamarosan itt lesznek, meg kell várnom őket. Biztos voltam benne, hogy valami hatalmas hülyeség miatt kerültem ide, habár az utolsó emlékem az volt, ahogy a karácsonyfát díszítjük szenteste.
     Úgy éreztem magam, mint aki már egy hete nem ivott vizet. Kibújtam a takaró alól és a felcsúszott kórházi hálóruhám alól kivillant a combom. Megdörzsöltem a szemem, de az még mindig ott volt. Apró fekete virágok, amik harisnyakötő módjára fonták körbe a vaskos jobb combom. Dörzsölni kezdtem, de a tinta nem kopott, nem kenődött el. Kapkodni kezdtem a levegőt és bele sem próbáltam gondolni, hogy kerültem ide. Kihúztam a kezemből a tűt, a papucsomba bújtattam a lábaim. Mikor egyetlen nővért sem láttam a folyosón rohanni kezdtem, ahogy csak a lábam bírta. Nem mintha túl gyorsabb lettem volna egy teknősbékánál, minden porcikám úgy érződött, mintha már ezer éve feküdtem volna egyhelyben.
     Már majdnem elszaladtam a lift mellett, mikor az kinyílt és kilépett belőle két ember. Azonnal megálltam, rájuk mosolyogtam, mikor furcsa pillantást vetettek rám és addig nyomkodtam a földszint gombját a fémdobozban, míg be nem záródott az ajtó.
     Kiléptem az önműködő ajtón és megcsapott a decemberi fagyasztó hideg. Szétnéztem, hogy kit is kellene keresnem. Pálma.
     Karok ölelték át a nyakam és teljesen lefagytam az erős öleléstől. Csak hollófekete hajat láttam és földig érő fekete szoknyát, semmi mást, meg a körülölelő testet, amit el akartam taszítani, de nem tudtam. Elengedett, de még mindig nagyon közel voltunk egymáshoz. A nagy barna szemei ismeretlenek voltak, ahogy az álla kerekded vonala is. Tettem hátra két lépést, kezdtem magamhoz térni a sokkból.
     – Ki vagy te?
     Felsóhajtott és a szoknyáját kezdte igazgatni. Immár elvesztettük a szemkontaktust.
     – Tényleg nem emlékszel rám? - megráztam a fejem. – Mi a mai dátum, Mira?
     – 2015. december, gondolom huszonnegyedike.
     Újabb sóhaj hagyta el a száját és a tekintete olyan borússá vált, hogy a félelemtől azonnal hevesebben kezdett dobogni a szívem.
     – Mennyi időre nem emlékszem?
     Nem válaszolt. Megkapaszkodott a szoknyájában és elkezdte felhúzni a fekete anyagot, míg a libabőrös bal combja láthatóvá nem vált, az ugyanolyan harisnyakötő tetoválásával, mint az enyém. Egy kezével még fogta a szoknyáját, mikor egy nagy lépéssel mellém lépve felhúzta a hálóingem, amit nem tudom miért, hagytam neki. Ott álltunk a decemberi zimankóban egy-egy szál semmiben, tanulmányozva a tetoválásunkat.
     – Ki. Vagy. Te?
     A hangom gyenge volt és megszeppent, bele se mertem gondolni, mennyi időről feledkezhettem el, ha egy idegennel van közös tetoválásom. Megrázta a fejét, mintha nem hinné el, pedig nekem kellene ezt csinálnom. Engem rángattak ki a kórház épülete elé, én nem tudom, hogy kerültem ide és legfőképp miért. A kezemet lengettem, a szavak nem jöttek mellé, annyira meg akartam egyszerre tudni mindent, hogy végül semmit se tudtam meg. A szüleim, az öcsém? Mit műveltem már megint, amivel ide sodortam magam?
     Az ajkai kifejezetten cserepesek voltak, karcolták az enyémeket. Egyetlen rövidke kis csók volt, aztán hátra lépett kettőt meghagyva köztünk a tisztes távolságot, hogy legyen terem meglepődni és sokkot kapni.
     A nővér karon ragadott, amint kilépett az ajtón és Pálma nem jött utánunk, csak intett egyet. Ki akartam kiáltani a nevét, de a suttogáson kívül nem jött ki más a torkomon.

     A vizsgálatok után, amivel minden porcikám kielemezték, maradt egy kis időm, míg a szüleim is be nem értek. Alaposan végigtanulmányoztam a rajtam végigfutó tinta vonalait, hátha elárulnak nekem valamit. Kerestem elrejtett betűket, jeleket, egy emléket, amit hozzá tudnék kötni, de azok vonalak maradtak, semmi más, csak vonalak. Eszembe jutott, hogy talán a szüleim még nem is tudnak róla, úgyhogy alaposan körbevettem magam a takaróval, nehogy bárhogy is kivillanhasson. Mindenre számítani akartam, de még azt sem tudtam, mire kell felkészülnöm.
     Nagy ölelések vettek körbe, mikor megérkezett a családom. Aggódó tekintetek jártak körbe, nem hitték el, hogy nem emlékszem. Pálmáról akartam kérdezni, de féltem, hogy talán nem is tudnak róla. Amint elmentek a szüleim írtam neki, hogy találkozni akarok vele, de nem válaszolt. Helyette Sziszkó esett be a látogatási idő vége előtt tíz perccel. Már messziről hallottam a hangját ahogy a nővérrel beszélt. Mosoly terült el a kopasz fején és nagy léptekkel közeledett felém. Már majdnem szájon is csókolt, el kellett hajolnom, hiába toltam el a mellkasát a kezemmel. Összehúzta a szemöldökét és vele együtt az orrát is, amitől megmosolyogtatóan furán nézett ki.
     – Szia, Szilveszter. – köszörültem meg a torkom.
     Téblábolt némán az ágyam felett egy ideig, aztán csak megtalálta a széket és leült mellém. Nem tudtam, mit mondhatnék. Az utolsó emlékem az volt, hogy már vagy fél éve nem is beszéltünk, annyira haragszik rám.
     – Aggódtam érted, mikor nem vetted fel a telefonod. Aztán a szüleid mondták…
     Belé fojtottam a szót.
     – Mióta beszélünk mi megint?
     Úgy tett, mintha meglepné, hogy nem emlékszem, de szörnyen hazudott. Valószínűleg már mindent tudott az anyámtól.
     Átfogta a két kezem, ami egyszerre volt nagyon ismerős, de nagyon fura is. Mikor legutoljára láttam, olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amit megbántam azóta. De ő hajthatatlan volt és pletykált rólam, mintha nem lettünk volna ott egymásnak évekig. Most mégis úgy fogta a kezem, mintha semmi sem történt volna, közben mégis Pálma járt az eszemben. Valami nagyon nagy hülyeséget csináltam abban az időben, amire nem emlékszem.
     Sziszkó készségesen kezdte el ecsetelni a csúnya múltat, ahogy kibékültünk és milyen boldogok voltunk együtt, habár egy szót sem ejtett a lányról, sem a tetoválásról. Oda se figyeltem igazán arra, amit mondott, csak arra tudtam gondolni, hogy felhúzzam-e a pizsamám és rákérdezzek, vagy reméljem, hátha válaszol Pálma. A telefonom azonban csendben feküdt az éjjeli szekrényen. Ő beszélt és beszélt, de legalább volt időm erőt gyűjteni. Már szólásra nyitottam a szám, mikor az ablakban megláttam a hollófekete haját. Nem tudom, hogy ismertem meg, de megráztam a fejem, nehogy bejöjjön. Ideje volt kitessékelni Sziszkót.
     – Megbeszélhetjük ezt máskor? Nagyon fáradt vagyok. – Nem hitte el nekem, amit mondtam. Ásítást színleltem, aztán megdörzsöltem a szemeim. – Kérlek. Adj egy kis időt… Feldolgozni.
     Csóválta a fejét, annyit hajtogatott, hogy jól van. Legszívesebben kilökdöstem volna a kórház bejáratáig.
     – Nem emlékszem rád, semmire.
     Erre felpattant, mielőtt még bármi mást is mondhattam volna.
     – Mira cica, én megértem. Holnap bejövök megint.
     Ismét megpróbált megcsókolni, de elfordítottam az arcom és egy puszi lett belőle az orcámon. Morgott valamit az orra alatt, de már nem értettem, mit. Fogtam a telefonom és már írtam is a következő üzenetet Pálmának. Reméltem, hogy még nem ment el.
     Nem válaszolt, így csak remélhettem, hogy visszajön hozzám.  Már majdnem elaludtam a képernyő bámulása közben, mikor az ajtó kinyílt és belépett rajta, maga után pillantva. A fekete haja a fenekét súrolta, nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak oda. A szégyen vörös takarója borította be az arcom. Nem lenne szabad így viselkednem.
     – Felébresztettelek? – kérdezte suttogva, mire csak egy fejrázással válaszoltam.
     Körbenézett a szobában, a kanapé másik oldalán hagyott ruháimon, amiket a szüleim elfelejtettek elrakni a szekrénybe és a hatalmas virágcsokron, amit az éjjeliszekrényemre tettek.
     – Itt egy szék, ülj le nyugodtan.
     Gyorsan bólintott és egy kicsit hátrébb tolta a széket, megtartva köztünk a három lépés távolságot.
     – Bocsi, de még sosem jártam ilyen elit szobákban. Vagyis inkább nem tudtam, hogy van ebben a kórházban ilyen. Mikor én jártam itt, legalább öt emberrel voltam összezárva és a nővérek se figyeltek minden pillanatban, mint téged. Mindig elfelejtem, hogy mennyire máshonnan jöttünk.
     Nem tudtam mit válaszolni. Kicsit már úgy éreztem, hogy csak a jelenlétével is túl sok információ dönt le a lábamról egyszerre. Újra meg újra felvillant előttem a tetoválás a lábán.
     – Sajnálom. – pillantott rám. – Még nem vagy hozzászokva, hogy sokat beszélek. Jobban érzed magad?
     Most én bólogattam.
     – Miért jöttél?
     Nem válaszolt azonnal, a telefonját kezdte nyomkodni. Majd meg őrültem a kíváncsiságtól, közben mégis éreztem, hogy miért jött. És, hogy köze van Sziszkóhoz.
     – Láttam, hogy törölték az összes képeink a profiljaidról és gondoltam…
     Én is a telefonom után kaptam. Senki sem tudta a jelszavaim, senkinek nem volt hozzáférése. A pánik gyorsan tört rám, amiért valaki végignézhette az összes személyes dolgom, a beszélgetéseim, amikről még én sem tudok és pont ezért is ijedtem meg még jobban: mi tette annyira fontossá, hogy én ne lássam őket?
     Nem kaptam emailt, hogy szokatlan helyről jelentkeztek volna be, a jelszavam sem változtatták meg, semmi nem utalt arra, hogy idegen tehette. Nem akartam, hogy a szüleim legyenek azok, de rajtuk kívül senki sem fért hozzá a telefonomhoz. Annyira tudtam, hogy Szilveszternek is köze van mindenhez, hiszen ő még emlékezhetett a telefonom kódjára.
     Még csak Pálma nevű ismerősöm se volt. Egyetlen bejegyzés se maradt sehol sem az utolsó egy évemről. Mint ahogy az emlékeim, azok is kitörlődtek.
     Rezgett a telefonom és felkérés érkezett Pálmától, így ismerősök lettünk. Kínos mosoly ült ki az arcomra és nagyon-nagyon szégyelltem magam.
     – Csak görgess lefelé. Megpróbálták feltörni a fiókjaimat, de nem sikerült nekik. Aztán megkért anyukád, hogy töröljem a  közös képeink, mint a barátainkat is.
     Felém nyújtotta a telefonját, de én eltoltam magamtól azt.
     – Nem akarom tudni.
     Bólintott és közelebb húzta magához az ölében szorongatott táskát.
     – Szeretnéd… Szeretnéd, hogy elmenjek?
     Megráztam a fejem és már éreztem, hogy alig tudom visszatartani a könnyeim. Vettem egy mély levegőt és elkezdtem görgetni lefelé. Ott voltunk mi ketten, egy levendulamező közepén, kézen fogva, aztán egy étteremben, aztán csókolózva, aztán a tetováló szalonban és így tovább, a lány minden egyes posztjában ott voltam én is, hiába törölték ki a kommentjeim, Pálma válaszai nekem ott voltak. Már akkor tudtam, hogy nem hazudik, mikor először megláttam, mégsem akartam még akkor sem elhinni és a könnyeim csak úgy potyogtak, mint a záporeső.
     Kellett egy kis idő, míg ismét össze tudtam magam szedni és megszólalni, hiába égetett belülről milliónyi kérdés, amire szerettem volna, ha válaszol.
     – Akkor én most… - elcsuklott a hangom, túl ijesztő volt ez a szó, hogy kimondjam. Nagy erőfeszítést kellett tennem, hogy tényleg ki tudtam mondani, egyes szám első személyben, úgy, hogy tényleg rólam van szó. – Leszbikus vagyok?
     Megrázta a fejét.
     – Azt mondtad, nem szereted a jelzőket, mert félrevezetik az embert.
     Felnevettem.
     – Ez úgy hangzik, mint én.
     – Igen, mivel te mondtad. – megmosolyogtattam. – Meglátod a jót mindenkiben, ahogy Szilveszterben, úgy bennem is. Legalábbis én így ismertelek meg.
     Megint elpirultam, annyira, hogy még válaszolni is elfelejtettem. Éreztem, hogy megint sírni fogok, mert akármennyire is utáltam magam a gondolatért, szégyelltem magam és szerettem volna elásni magam a föld alá, kísértett a gondolat, hogy milyen érzés lehetett őt megcsókolni. Próbáltam elhessegetni, amennyire tudtam, de újból és újból visszatért.
     – A tetoválás?
     Erre szinte felragyogott az arca. Csillogó szemekkel beszélt arról, hogy a születésnapján készítettük, én a nővére személyi igazolványával, mert még nem töltöttem be a tizennyolcat. Az én ötletem volt az egész, mondta, hogy legyen egyforma, mert annyira megtetszett a rávarrt minta. A szüleim utána két napra ki is raktak otthonról. Képeket kezdett mutogatni rólunk, arról az éjszakáról és én minden szavát elhittem, kérdés nélkül.
     Sokat beszélt, én sokat kérdeztem. Emlékeznem kellett volna rá, mert még sokkal régebben találkoztunk már egyszer, pont a Sziszkó miatt. Azonban minél jobban erőlködtem, annál kevesebb mindent tudtam elmondani a múltamról. Nagyokat sóhajtott, de türelmes volt.
     – Én várni fogok rád, Mira. Ha akarod, majd megismerjük egymást újra, vagyis majd te megismersz engem, én meg az új énedet, aztán alakul ahogy alakul. Ha te már nem szeretnél engem, akkor se fogok haragudni rád.
     – Nincs új énem! – csattantam fel.
     – Sose tudhatod. Talán elkezdtél beszélni spanyolul. Mintha akcentusod is lenne.
     – Nem is.
     Néhány másodperc komolyság után nagyon hangosan felnevettünk.
     – Amúgy csendben kellene lennünk, mert én beszöktem ide.
     Elkerekedett a szemem.
     – Nem engedtek be?
     – Meg se próbáltam hivatalosan bejönni.
     Elmosolyodtam. A közénk ékelődő csönd ismét visszaterelte a figyelmem a vele kapcsolatos gondolataimra, de muszáj volt tudnom. Remegni kezdtem a félelemtől és nem mertem megmozdulni, nehogy lássa rajta. Már megint csak suttogás jött ki a torkomon, ahogy  a nevén szólítottam, amire meglepődve, kérdőn válaszolt.
     – Mira?
     – Megtennéd, hogy… Úgy értem, arra gondoltam…
Már meg is bántam, hogy rávettem magam a kérdésre. Ez nem is én vagyok, gondoltam, hiszen át is verhetett. De miért tette volna? Nehéznek éreztem a szavakat és magamat is, már megint úgy kellett magamból kipréselni a szavakat.
     – Megcsókolnál?

     Nálam csak ő volt meglepettebb, hogy tényleg erre kértem, de aztán felállt a székéből ellökve magától a táskát, amit végig ölelgetett, felém hajolt és egy végtelen másodperc múlva az ajkaink összeértek. Habár nem emlékeztem arra, hogy mik voltunk mi egymásnak, de azt tudtam, hogy vonzódom a lányhoz, hogy hevesebben dobog a szívem és szeretném visszacsókolni. Még szégyelltem magam miatta, de éreztem valami különlegeset, amit nem lett volna szabad. És a legfontosabb, tudtam, hogy Sziszkó hazudik és ő mondja az igazat. De mit számított ez már akkor, ha ott voltunk egymásnak.