2018. február 16., péntek

Scars - Sebhelyek [15. fejezet]

Előző részek:

Az átkozott hibák



 Cameron Timothy Foxot három teljes napig senki nem látta. Eltűnt és egyetlen kósza információt sem lehetett róla hallani, bárkit kérdeztem. A hétvégét a boltban töltöttem, minden apró szegletet karácsonyivá varázsoltam, számoltam vissza a napokat az év legszebb ünnepéig. A karácsony gondolata tartott vissza attól, hogy magamra zárjam a szobám ajtaját és soha többet ne jöjjek ki onnan, mintegy kizárva minden problémám.
És akkor megjelent, nagy mosollyal az arcán, a karján egy szőke, magas lánnyal. A döbbenettől teljesen lefagytam és végignéztem őket, ahogy elvonulnak mellettem, mintha ott sem lennék. Néhány pillantás rám szegeződött, így elindultam a szekrényem felé és a könyveim pakolásztam ki és be, míg Isaac oda nem ért mellém.
– Hé, hoztam neked fánkot a büféből. – nyomott a kezembe egy zacskót, ami egy zsíros, kissé ízetlen, csokoládéval leöntött tésztát rejtett magában.
– Köszönöm.
Egyetlen pillantás elegendő volt, szánalommal nézett rám, sajnált, a szája lefelé görbült és a szemei is. Beleharaptam egy nagyot a zsírban tocsogó fánkba, tudta már jól, hogy mivel lehet enyhíteni a fájdalmaimat. Megkínáltam a narancslevemmel, megreggeliztünk a folyosón állva. Valamiért nem voltam már dühös sem, meg szomorú sem, de legkevésbé sem akartam megfojtani egy kanál vízben. Megsemmisültem és üres lettem, mintha millió kis apró darabra törtek volna. Csendben maradtam, egy szót tudtam volna mondani, talán még mindig nem tértem észhez a látványtól.
Elmerültem a saját gondolataimban, abban a néhányban, amik még szállingóztak a fejemben. Óráról óra mentem, de nem hallottam, amit a tanár mondott, nem írtam le, amit diktált. Rajzolgattam, össze-vissza krikszkrakszokat, amikben végül mégis őt láttam meg. Kezdtem azt hinni, hogy megőrültem.
Utolsó óra után már majdnem elindultam köszönés nélkül, annyira elmerültem a saját kis melankóliámban. Isaac úgy szólt utánam, hogy várjak már egy pillanatot, ne hagyjam csak úgy ott.
– Sajnálom, teljesen elfeledkeztem magamról. – szabadkoztam.
– Semmi baj. Gyere, menjünk be a városba. Vennem kéne néhány dolgot.
Megráztam a fejem, nem volt kedvem emberek közé menni, nem akartam, hogy így lássanak.
– Majd holnap, jó?
– Kávézni sincs kedved? – úgy éreztem, hogy mindössze arról van szó, hogy nem akar ilyen állapotban hazaengedni. Pedig én másra se vágytam, csak hogy otthon lehessek.
– Most ez igazán nem jó, Isaac.
Már szét akartam tárni a karjaim, hogy búcsúképpen magamhoz öleljem és induljak hazafelé, de megállított.
– Oké, tudom, hogy ez a lehető legrosszabb alkalom, de képtelen vagyok otthon maradni, aludhatnék nálatok? Nem bánom, ha nem akarsz beszélgetni, de konkrétan kidobtak otthonról.
Akkor végre felébredtem a félig alvó állapotomból és visszazuhantam a földre.
– Ne viccelj, bármikor ott aludhatsz nálunk. – elszégyelltem magam. Észre se vettem egész nap, hogy ő is ugyanolyan rosszul érezhette magát, mint én, pedig ott ültünk egymás mellett. Szoros ölelésbe fontam és visítva kértem bocsánatot, amiért így viselkedtem. Felnevetett kínjában, nem haragudott rám, sohasem.

***

A helyzet még annál is rosszabb lett az Isaacnél tett látogatásom után, mint valaha is képzeltem. Az nyugtatott egyedül, hogy legalább tudok segíteni, mert addig se volt otthon, ahol elmondása szerint egyre nyomasztóbbá vált a hangulat. Én többet már nem merészkedtem fel hozzájuk, azután se, hogy David ismét elhagyta a „meleg” családi fészket.
Azzal sem lett könnyebb, hogy a környéken is beszélni kezdtek a dologról. Nem volt nehéz észrevenni, hogy ha egy családanya eltűnik a városból, aki minden nap végigjárta a környéket. Tudjuk, hogy terjed a pletyka; egyrészt akármilyen csendesen is beszélnek róla, előbb-utóbb visszajut ahhoz, akiről beszélnek, másrészt addigra mindenki változtat rajta egy kicsit.
Hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb történetek keltek szárnyra Isaac anyukájának eltűnéséről, pedig az igazság sokkal egyszerűbb volt azoknál. Beleszeretett egy gazdagabb férfiba, aki azt ígérte neki, amit a gyermekei apja sosem tudott megadni neki, a feltétel csak annyi volt, hogy egyedül mehet. Az anyja meghozta a döntést, még ha a gyerekeit is maga mögött hagyta, nem csak a szegénységet.
Az egészről akármennyire is nem akartunk beszélni, mindig visszatértünk rá. Isaac szégyellte az egészet, mind az életkörülményeit, mind azt, hogy otthagyta az anyukája. Az a pár hét, amíg az apja önsajnálatba zuhanva képtelen volt magát összeszedni, mély nyomot hagyott benne, akármennyire is próbált utána jó apa lenni.
Ezzel ellentétben a családommal annál közelebbi viszonyba került. Nem is volt csoda, szinte nálunk lakott; az ott alvós buliból inkább nem ott alvós bulik lettek, tekintve, hogy az volt ritkább, ha nem nálunk töltötte az éjszakát. Isaac korán kelő típus volt, akkor tökéletesítette a kávéreceptjét is, ami volt, hogy kihűlt, mire a családunk többi része felébredt, de volt, egy teljes órát ültünk arra várva, hogy a következő recept készen legyen, mint egy drága kávézóban, ahová V.I.P. vendégek érkeztek. Imádtam kuktáskodni mellette.
– Kérek a fahéjból. – mondta profihoz méltóan, komolyan, irigylésre méltó színészi képességgel.
– Máris, Séf.
– Tejet, légy szíves, langyosat.
A hűtőhöz futottam, hogy kivegyem onnan. A habosításhoz kellett, mert langyosan lesz a leghabosabb, legalábbis barátom állítása szerint.
– De ez még hideg. Ki van rúgva. Vegye le azt az átkozott kötényt. – rivallt rám.
– Igenis, Mr. Ramsay. Sajnálom.
Próbáltam komoly maradni, de képtelen voltam.
– Kifelé a konyhámból.
Még mindig tökéletesen hozta Ramsayt, amitől már a többieknek is nevetnie kellett. Aztán Apa közbe szólt, amire folytattuk a feladatunk.
– Gyorsabban Gordon, szomjan halunk.
De nem csak a reggeli ínyenckávé volt az egyetlen, amiért közimádat vette körbe Isaacet a házunkban: a húgomnak végre volt kivel beszélgetnie a fotózásról, apának lehetett egy fia, akire annyira vágyott és anya csak örült, hogy lehet még egy „gyereke”, aki felett anyáskodhat. Az új testvérkém nyugalmat talált nálunk, amire valamelyest büszke voltam.

***


Kávét főztünk, bekucorodtunk a szobámba és ki sem mentünk még vacsorázni sem. Szakadt kint a hó, kint már fényárban úszott minden. De mi akkor sem tudtuk élvezni, mindkettőnk életében eltört valami, amit nem tudtunk megjavítani.

Képek forrása:Giphy



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése