2018. március 2., péntek

Scars - Sebhelyek [17. fejezet]

Előző részek:

Az átkozott idő



 Elmaradt az első két órám, így ráértem tíz órára bemenni az iskolába. Végre kialudhattam magamat, megint kezdtem úgy érezni magam, mint egy élő ember. Még mindig borzasztóan frusztrált, ami köztem és Cameron között történt, de igyekeztem úgy viselkedni, mintha nem is történt volna semmi.
Felfestettem a mosolyálarcot, nem néztem senkinek sem a szemébe, egy könyvet tartottam magam előtt és bámultam a lapjait, habár képtelen voltam olvasni. Kikerültek, mikor rájöttek, hogy nem fogok felpillantani az olvasnivalóból, fogalmam sem volt, mi történhet körülöttem. A szekrényemnél csuktam csak össze a könyvet, kivettem a füzetem, de egy lapocska kiröpült onnan és úgy kaptam utána, hogy ne tapossanak rá. Forgattam egy darabig, mert soha nem szoktam papírdarabokat tenni a könyveim közé, pontosan azért, mert elhagyom őket. Már majdnem elindultam vele a szemetes felé, mert azt hittem, hogy azt a lapot téptem ki a jegyzetfüzetemből, mikor Cameron azon keresztül próbált randira vinni, de rájöttem, hogy azt már kidobtam. Összezavarodtam még jobban, kinyitottam végre, most már egészen rémülten.
Nem tudtam, hogy a szellemek cikkeken keresztül üzengetnek, ha hiányzunk nekik.
Többször is el kellett olvasnom, mire megbizonyosodtam róla, hogy jól látok. Hevesen dobogott a szívem és kapkodni kezdtem a levegő után. Azt éreztem, hogy futnom kell, bárhová, el innen.
A mosdó ajtaját magamra zárva még inkább azt éreztem, hogy mindjárt megfulladok. Remegett a kezem, ahogy megmostam az arcom egy kis hideg vízzel, hogy magamhoz térjek. Nem érdekelt, hogy elfolyik a szempillaspirálom, vagy, hogy bárki megláthat halálra rémülve. Annyira hirtelen ért a sokk, hogy képtelen voltam gondolkodni.
Szerdai nap volt, az újságnak csütörtökön kellett megjelennie. Sarah amúgy is megígérte, hogy nem teszi bele az írásom. Cameron nem tudhatta meg. Nem lehetett más, csak egy szörnyű vicc Sarah-tól, hogy még egyszer nevetségessé tehessen az évben.
Vettem még egy mély levegőt, letöröltem az arcomról az elkenődött festéket és ismét kiléptem a folyosóra. Csörgött a telefonom a zsebemben, Isaac hívott. Biztosan azért keres, mert a szerkényem nyitva hagytam, annyira megijedtem, hogy még arról is elfeledkeztem.
– Miért nem vetted fel egész reggel a telefont? Miért nem szóltál róla?
A papírt otthagytam a szekrényemben és megtalálta még azelőtt, hogy kidobhattam volna.
– Semmiség az egész, Sarah akart halálra rémiszteni. Dobd ki a cetlit és menjünk órára. Nem fogja sokáig tolerálni már, hogy állandóan elkésünk.
– Mégis milyen cetliről beszélsz? Két oldalt kaptál, nagy betűkkel van végén a neved.
– Miről beszélsz? – futottam a szekrényemig, de nem volt ott. – Várj, hol vagy? Odamegyek.
A kezeim ismét reszketni kezdtek, vagy talán abba sem hagyták, de nehezemre esett összezárni a lakatot a szekrényemen. Gyorsan futottam a terem felé, ahol Isaac várt rám. A kezében felismertem a suli újság borítóját. Egy nappal hamarabb került ki a megbeszélt időpontnál. Sarah valószínűleg már rég a nyomdába küldte a cikkem, mire én utolértem.
Idegesen lapoztam fel a magazint. Rögtön az elejére tette, hogy mindenki láthassa. Nem messze tőle a Cameronnal közös cikkünk, amit én fejeztem be. Ott se felejtette el egy picivel nagyobbra venni a neveink betűméretét. Tudtam, hogy nem olvassák sokan az újságot, de ha valaminek egyszer szárnya kél, akkor egyetlen egy példány se fog érintetlenül maradni.
– Scar, miért nem mondtad, hogy mit írsz?
Megráztam a fejem és erőt gyűjtöttem, hogy képes legyek megszólalni. A reggeli erőm és magabiztosságom gyorsan elpárolgott. Sírni azonban már nem akartam. Dühöm se maradt több. Magamba süppedtem, ismét.
– Meg akartam javítani. Mindent. De megint minden csak rosszabb lett.
– Dehogy lett rosszabb. – magához ölelt. Becsengettek. Elengedett és elindult befelé, így nem volt lehetőségem beszélni neki a cetliről, amit Cam hagyott a szekrényemben.

Az újabb papírlapot már kevésbé meglepve kaptam el a levegőben. Gyors mozdulatokkal hajtogattam szét, egyszerre remegett a lábam a félelemtől és az izgatottságtól.
Gondolkodás nélkül a szemetesbe dobtam a papírt és azonnal meg is bántam. Volt bennem egy fura vágy, hogy őrizzem meg a kis üzeneteit, mintha azok jelentenének valamit. De már túl késő volt, a bántó szavak a mocsokban végezték.

Isaac összeszedett annyi példányt az újságból, amennyit bele tudtunk tuszkolni a táskánkba, de még így is rengeteg maradt. A hibát már elkövettem és nem volt visszaút. Minden szünetben új üzenet várt, nem is értettem, hogy tudta úgy becsúsztatni őket a szekrényembe, hogy senkinek sem tűnt fel, mennyit ólálkodik ott. Isaac-nek nem szóltam róla, csak másnap reggel, mikor újabb üzenet várt. Azt hittem, hogy egy nap alatt lenyugszik és rájön, hogy teljesen őrület, amit csinál, de nem. Kezdtem tényleg megrémülni. Fogalmam sem volt, mi a célja ezzel, hiszen látta, hogy megijedtem, kétszer is elment mellettem egy szó nélkül. Nem tudtam, hogy ő, vagy én őrültem meg jobban.
Tudatosan gyűjtögettem immár Isaac tanácsára a cetliket, vártam, hogy mi fog következni ezután. Az ebédszünetben már csak egy nagy kérdőjel állt a papíron. Az asztalunknál ülve teljesen elmerültem a melankóliában, a tehetetlenségben. Senki sem szólt egy szót sem, én gondolkozás nélkül felpattantam és kirohantam. Kitéptem egy lapot a jegyzetfüzetemből, írni kezdtem.
Az esti meccs előtt mondd el, mi bajod van. Ha bántani akarsz, hát rajta, én ott fogok várni rád.
Elhaladtam a szekrénye mellett és gyorsan becsúsztattam a papírt, aztán visszamentem az asztalunkhoz az ebédlőbe és úgy tettem, mintha nem is történt volna semmi sem. Őt figyeltem, hátha felbukkan. Hátha odajön és megmagyarázza, vagy bármilyen jelet ad arról, hogy mégis mit jelent ez. Vagy legalább látom az arcán, hogy látta az én üzenetemet. De hiába kerestem, megint eltűnt.
Isaac hosszú idő után törte meg a csendet.
– Én küldtem az üzeneteket Cameron nevében. Sajnálom, Scar, csak azt akartam, hogy túl legyél rajta.
A döbbenettől eltátottam a szám és nem jött ki rajta többet hang. Fel akartam állni, visszarohanni a folyosóra, feltörni a szekrényét és kiszedni a cetlit, de újabb szarvashibát követtem el és nem volt visszaút. A dühömet Isaac-en vezettem le, kiabáltam vele hangosan, mindenki ránk figyelt. Mikor kiadtam a dühömet felpattantam és kirohantam az épületből, egészen hazáig.

Képek forrása:Giphy



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése