2018. március 23., péntek

Tumblr Projekt 2.0 - Színek

Kedves Olvasó!

Visszatértem a Tumblr Projekttel, ami a Writing Prompts oldal rövid, gondolatébresztő, egy mondatos történetei alapján készült. Most nem a készítők Tumblr, hanem Instagram oldalát használtam, de belinkelem mindkettőt.
A novella továbbá megjelent a Ceruzanyomok blogon is. Ez egy szuper kezdeményezés, a blogra beküldött novellákat a többi blogger véleményezi, illetve a beküldéshez neked is véleményezni kell először. Mikor Daremo felkért, hogy írjak én is, nagyon megörültem és szinte azonnal tudtam, hogy ezt a novellát fogom megírni. Látogassatok el arra a blogra is és küldjetek be novellát vagy sorozatot, kezdő és haladó íróknak is nagyon jó lehetőség ez arra, hogy visszajelzést kapjanak és ismertebbé váljanak.
A sorozat további részeit ITT érheted el.

Niki




Lassan kevergette a kávéját az asztalt bámulva, a fém és a porcelán találkozása kellemetlen hangokkal töltötte meg a fejemet. A nap élesen, sárgásan vágott a szemembe a hatalmas üvegtáblán keresztül. Megkordult a gyomrom, mikor letették elénk az illatozó, piros szószban úszó pizzát, ami tökéletesen harmonizált a tetején pihenő rózsaszín sonkával és a fehéren nyújtózó sajttal. Egy új marketing kampányról beszélgettünk, színekről, fényekről, az új reklámfilm hangulatáról. Nem is igazán figyeltem oda, már azon járt az eszem, hogy mit szeretnék majd csinálni délután Zsigmonddal, ha vége a munkának. Aznap volt hét éve, hogy először találkoztunk és végre én is megláthattam színesben a világot.
Épp a lakásomban állítottuk fel az ideiglenes irodát az akkor induló marketingcégemnek, mikor pizzát rendeltünk vacsorára. A futár hívásakor mintha megremegett volna a gyomrom, bár nem lepődtem meg, hetek óta nem volt időm igazán teleenni magamat, a pizza gondolata pedig már majdcsak túlzottan nagy boldogsággal töltött el.
Csengettek, kinyitottam az ajtót és egy pillanatra mintha egy egész világ villant volna fel előttem. Megráztam a fejemet és elmúlt, már szédültem is az éhségtől. Egy mosoly kíséretében nyújtottam át a pénzt és mikor átadta az egymásra halmozott dobozokat, egy pillanatra összeért a kezünk. A világ pár másodperc alatt átfordult a megszokott fekete és fehér színeiből ezernyi ragyogó árnyalatba. A fiú zöld szemei csak úgy ragyogtak rám, elakadt lélegzettel pásztáztam végig a környezetem, amit akkor láthattam életemben először teljes valójában.
Mi a neved? – kérdezte pár perc kínos csönd után.
Ella. A tiéd?
Zsigmond vagyok. – felelte.
Úgy álltunk egymásra nézve, mint két szamár, szinte megfájdult a fejem a sok élénk színtől, ami mind egyszerre akart átölelni. Nagyokat dobbant a szívem a gondolattól, hogy a lélektársam áll előttem, teljes valójában. Félve nyújtotta felém a kezét, hogy végigsimítson az arcomon. Minden egyre élénkebbé, színesebbé, szebbé vált.
Lépéseket hallottam, hátrébb léptem egy lépést. Fel sem tűnt, mikor kerültünk annyira közel egymáshoz.
Mennem kell. – suttogtam.
Nekem is. Mennem kell. Holnap…?
Kérlek.
Pár másodpercig nem mozdultunk, de megcsörrent a telefonja és el kellett indulnia. Akkor csuktam csak be mögötte az ajtót, mikor eltűnt a lépcsőfordulóban.

Egyetlen szál rózsával várt az ajtóban, hogy beengedjem a lakásba. Órákig beszélgettünk, főleg az előttünk feltáruló világról, a vörösek narancsos játékától a feketébe hajló bársonyborításáig, a kék világos, komfortos árnyalatától a sötét, melankolikus éjszaka színéig. A kanapén aludtunk el életünk első színes filmje közben, hogy reggel folytathassuk a beszélgetést a tojás sárgájának skálájával, aztán az út szürkeségével. Nem akartam elengedni, aznap délután évek óta először hagytam el a munkahelyemet időben, hogy ismét találkozhassunk.
Mindenki észrevette, hogy történt valami, azt mondták, szinte ragyogok. Addig sosem láttam ki a munkából, a problémáimból, de onnantól más is fontos volt azon kívül, hogy elinduljon a cég. Zsigmond kihúzta a fejemet a homokból, karon fogva rántott vissza az élet napos, sárgán ragyogó oldalára, ahol szabadnak, sőt, elégedettnek érezhettem magamat.
Alig néhány hónappal később megszerveztük az esküvőnket és hozzá mentem feleségül. Biztonságban voltam mellette, tudtam, hogy mindig számíthatunk majd egymásra, bármi is történjék. Támogattuk egymást, neki köszönhettem a sikereimet, az életemet. Úgy terveztük, hogy egy éven belül babát vállalunk és átveszi a céget, míg én otthon leszek.

A kanál egyre hangosabban csapódott neki a pohárnak, az emberek beszélgetése egyre jobban idegesített. Szinte zsongott a fejem a sok behatástól, megszédültem. Megkapaszkodtam az asztal szélébe és becsuktam a szemem, minden bizonyára a stressz lehet az oka a rosszullétemnek. Mély levegőket vettem amíg a munkatársam a kimutatásokat lapozta át.
Mikor ismét kinyitottam a szememet, minden szürkévé változott. Nagyokat pislogtam, hátha csak képzelődöm, de eltűntek a színek a világból. Habogva köszöntem el a munkatársamtól, aki az értetlenségtől nagyokat pislogott és még a blézerem is a széken felejtettem a sietségben. Az őszi, hűvös szellőtől összerezzentem, de már hívtam Zsigmondot, tudni akartam, hogy jól van.
Nem válaszolt a hívásaimra, így a szállodát kezdtem hívni, ahol az üzleti út alatt megszállt. Mindhiába telefonáltam, már visszaadta a szoba kulcsait. Fel alá járkáltam a város utcáin ötlettelenül, hogy mit tehetnék, míg meg nem csörrent a telefonom.
Jó napot kívánok, Mészáros Esztellát keresem a Fővárosi Szent Imre kórházból.
A szívem egy pillanatra megállt és bennakadt a levegő. Nem tudtam válaszolni, visszadobtam a táskámba a telefont, habár még mindig hívásban voltam a kórházzal. Futni kezdtem az autóm felé, mindössze három-négy percre voltam Zsigmondtól. Piros lámpákon hajtottam át, képtelen voltam visszaemlékezni, hogy az autó tetején felejtettem-e a táskámat, vagy bedobtam a hátsó ülésre. A kórházhoz érve lerúgtam a magassarkúim és futni kezdem a sürgősségi osztály felé. Néha, egy-egy pillanatra még felvillantak előttem a kórház pasztell zöld árnyalatai, ezért biztos voltam benne, hogy még életben lehet. Az öklömmel csapkodtam az asztalt, mikor nem tudták azonnal megmondani, hová kell mennem pontosan. Elvörösödött a kezem és a körmeim belevésődtek az elfehéredő bőrömbe a félelemtől, hogy el fogom veszíteni.
A szobájához érve csak az orvosok hadát láttam, akik próbálták megmenteni az életét. Szélesre tártam a kórterem ajtaját és kiabálni kezdtem neki.
Ki kell tartanod Zsigmond, még nem hagyhatsz itt. – a nővér először szép szóval, aztán erővel próbálta rám zárni az ajtót, de még mondandóm volt. – Gondolj a picikre, úton vannak, ketten is.
Nem így akartam elmondani neki, hogy pozitív lett a teszt eredménye, amit reggel vettem. Tudtam, hogy erre várt már régóta, tudtam, hogy nem hagyná rám a feladatot, hogy felneveljem a két csodálatos babánkat. Kitaszigáltak a szobából és egyedül maradtam. Lehunytam a szemeim és arra koncentráltam, hogy minden rendben lesz, mikor ismét kinyitom azokat.

Arra eszméltem fel, hogy nagy hévvel nyílik ki az ajtó, az orvosok pedig hangosan beszélgetnek. Valószínűleg észre sem vették, hogy ott vagyok. Felpattantam és odaálltam eléjük, mint egy pajzs, nem akartam elengedni őket, míg minden apró részletet nem mondanak el nekem. Fel sem tűnt, hogy milyen zöld a kórház fala és milyen világos kék az orvosok maszkja, míg nem hallottam a saját fülemmel, hogy stabilizálták az állapotát, ismét.



Hosszú órákat kellett várnom rá, hogy bemehessek hozzá és a kezét foghassam, mikor felébred. Az autópályán történt baleset okozott némi kárt, de minden a legnagyobb rendben lesz, azt ígérték. Végigpásztáztam az arcát, a millió árnyalatban játszó kezét, a rózsaszíntől a sötétliláig. A nevemen szólított, arra kaptam fel a fejemet.
Hogy érzed magad? Szükséged van valamire? Szóljak a nővéreknek?
Kérdésekkel halmoztam el, de egyikre sem válaszolt. Megrázta a fejét, habár felszisszent utána. Egy pillanatra egymásba fonódott a tekintetünk, ott volt mellettem, életben volt, már nem kellett aggódnom. Már majdnem elfelejtettem, mennyire üres volt az életem nélküle.
Amit mondtál a picikről. Tényleg úton vannak?
Fáradt volt, nehezére esett még az a néhány szó is, amit kipréselt magából. Bólintottam, ismét kérdezni akart, de nem hagytam, hogy fárassza magát.
Ma reggel vettem egy tesztet és pozitív lett. Azonnal bementem a klinikára és az ultrahangon két magzatot találtak.
Összekulcsolta a kezünket, szavak nélkül is érettük egymást. Hét éve, az első pillanattól kezdve, mikor találkoztunk és átnyújtotta nekem a pizzákat, akkor még pizzafutárként.
Többet ne csinálj ilyet, megrémisztettél mindhármunkat.
Soha. – válaszolt. – Nélküled még a túlvilág is színtelen volt.





A novella a writing.promts ötlete alapján készült.


“You live in a world where everything is black and white until you meet your soulmate.
When your soulmate dies, the world goes back to black and white. You found your soulmate years ago.
Today you are having a normal day at work. Suddenly everything goes black and white.”


vagyis

“Egy olyan világban élsz, ahol minden fekete és fehér, mígnem találkozol a lélektársaddal.
Amikor a lélektársad meghal, minden ismét fekete és fehér lesz.
Te már évekkel ezelőtt megtaláltad őt. Ma egy normális munkanapod van.
Hirtelen minden fekete és fehér lesz.”


Képek forrása: WeHeartIt

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése