2018. december 28., péntek

It's a good life, it's a good life... - Visszatekintés 2018-ra

Oh hello there, my dear friend... Long time no see.



Szóval itt vagyok újra és mivel még nem találtam ki, hogy mit is szeretnék ezentúl elmesélni a novelláimon keresztül, meg úgyis itt a nyakunkon az új év, gondoltam leírom, mi is történt itt a blogon és velem az elmúlt egy évben. Mert nem unatkoztam, az biztos. 
Még 2017 év végén kikerült az idei év antifogalom listája, amit most visszaolvasva sikerült elég jól teljesítenem. Nem erőltettem a posztolást, ami meg is látszott, mert az utóbbi időben alig volt poszt, de szükségem volt egy kis szünetre. Talán egyetlen pályázat volt, ahova erőn felül próbáltam alkotni, de nem is sikerült nyerni illetve az írástechnika gyakorlása is kimaradt, de szinte semmit sem írtam az utóbbi időben. 
Ezután jöttek sorban a Scars bejegyzések, amit 2017-2018-ban végre valahára sikerült kitenni a blogra. A történet eredetileg az Aranymosásra készült és habár nem vagyok száz százalékban elégedett vele még most sem, egyszerűen muszáj volt valahogy publikálnom, hogy ne nyomja tovább a szívemet a sztori. Nagy győzelemnek könyveltem el, hogy egyáltalán rávettem magam, hogy újraírjam és kitegyem, szóval hurrá!
Idén sok cikk született a bullet journalomról is, illetve többről is, mert megtöltöttem pár füzetet. A kedvencem egyértelműen az, amit a legutolsó posztban mutattam meg, most is azt használom még. Illetve már csak néhány napig, mert szegény elázott a táskámban és úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt a PlanAll határidőnaplójának, ami meglehetősen hasonlít egy BuJo-ra, csak előre el van készítve. Biztosan lesz róla bejegyzés, illetve még a BuJo-hoz is vissza fogok térni, úgyhogy nézzetek majd vissza a blogra, ha ti is szemeztetek a Lizzy Card füzetével.
Születtek még mindenféle más témájú bejegyzések is, néha nem tudtam magamban tartani a gondolataim, így előfordult egy kis politika és társadalmi témájú poszt is, azonban a kedvenceim idénről mégis az interjúk maradnak, amiket imádtam elkészíteni még akkor is, ha néha szörnyű volt hallani, amit az interjúalany mesélt. Nem szeretnék kedvencet választani, mert mindegyiket szerettem. Azt továbbra is fenntartom, hogy ha van egy sztorid, amit elmesélnél, írj bátran és elkészítem veled az interjút!


És végül csak meg kell említenem a NaNoWriMo-t is, mert az év végén ez volt a legnagyobb projektem a tanulás és a munka mellett. Belesültem a projektbe, egyszerűen képtelen voltam elegendő időt szakítani az írásra. Egyik este leültem a laptop elé és választanom kellett, hogy vagy megírom a beadandóm, vagy megcsinálom a szószámot és fontosabb volt az egyetem. Azonban egy kis siker volt ez is, hiszen képes voltam írni, 13 ezer szó alig néhány nap alatt, valószínűleg be is tudtam volna fejezni a regényt, ha nem szorgalmi időszakban van az egész. Legyőztem az írói blokknak nevezett belső démont, vagy inkább az álcát, ami miatt úgy éreztem, hogy nem tudok írni. Szerintem egyszer minden írónak ki kellene próbálnia a kihívást, mert rengeteget tanultam magamról és az írási szokásaimról, tévhiteket sikerült megcáfolni saját magamról, hát még ha kibírom a harminc napot! Próbáljátok ki, komolyan.

Idén a saját életembe is egy kicsit több betekintést engedtem, elmeséltem, hogy miért nem használom többé az Instát vagy, hogy a nyáron két helyen is dolgozni kezdtem egyszerre, ami sokkal könnyebb volt, mint először gondoltam, azonban szintén, a blogtól vette el az időt. Főleg május-június-tól volt nagyon nehéz beosztani az időmet, mert alapvizsgáznom kellett, hogy minden tárgyam felvehessem, aztán dolgoztam, aztán pihentem egy kicsit, mielőtt újra kezdtem volna szeptemberben az egyetemet, ekkor született meg a blog új külseje is, ami a történelem fennállása óta először fehér helyett kék lett. Szokás szerint én készítettem, mert nem tudom szavakba önteni sohasem, hogy pontosan mit is szeretnék (milyen ironikus, nem?). 
Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz a második év. Nagyon sok órám volt, új helyre költöztem, közben az egyik munkában végül nem mondtam fel a nyár végével, így nagyon sok teendőm lett abban a nagyon kicsi időben, ami egy nap megadatik. Sokszor képtelen voltam leülni írni, még akkor is, ha tudtam, hogy el fog szállni az ötlet, ha nem írom meg azonnal. Az utolsó két hónapban enni és aludni is épp csak sikerült, de nem panaszkodom. Rengeteg mindent sikerült elérni abból, amit kitűztem erre az évre, még ha csak magamat vonszolva is jutottam el a célvonalig. 
Most azonban szeretnék végre visszatérni. Minden vizsgám felvettem decemberre, így már csak kettő maradt januárra, így most december utolsó napjait még kihasználom, hogy kikapcsolódjak - a diós bejglitől kajakómásan filmezzek, sorozatozzak, játsszak, vagy éppen főzzek valamit, amit már régóta szerettem volna - aztán januártól megpróbálok ismét visszakerülni a kreatív állapotomba. Szerencsére a NaNoWriMo-n nem volt idő arra, hogy sokat kínlódjak, mert nem jut eszembe semmi, így a módszer már megvan. Szeretnék minden bejegyzést megírni, amit már régen megígértem, azonban nem volt időm bepötyögni. Talán azt is sikerül majd elérni, hogy ne csak háromhavonta legyenek posztok.


De még mielőtt átlépnénk az új évbe, egy kis emlékeztető: ez egy jó élet. Néha talán nem annyira az, sőt. Idén voltak nagyon mély pillanataim is, amikből azt hittem, sose mászok ki. De összességében, ez egy jó élet. Tenni kell érte, azt hiszem. Segítséget kérni, ha egyedül nem megy, feladni viszont nem szabad! Valahol mindig felcsillan egy kis remény. Remélem, ti is kitartotok mellettem jövőre is.

Nagyon boldog új évet kívánok mindenkinek és találkozunk 2019-ben!

Niki

2018. december 14., péntek

Tökéletes pillanat




Minden évben visszatértem a családommal a vidéki karácsonyi vásárba, hogy ajándékokat vásároljunk és kiválasszuk a tökéletes karácsonyfát. Szerettem a zsúfolt, ünnepi forgatagot, mindig rengeteg ember összegyűlt a falu központjában, hogy forralt borral a kézben, ismerősök közt töltsenek egy izgalmas téli délutánt. Átölelt a várakozás érzése, a bizsergető izgalom, a mosolyok sokasága.
Már régóta vitatkozott a családom arról, hogy ideje lenne inkább vásárolni egy műfenyőt, mert a kertvárosi, apró kertünkben már nem fértek a cserépből átültetett fák, én azonban minden évben találtam egy kifogást, amiért még egy évben élő fenyőre volt szükségünk, amiért ráértünk jövőre beruházni egy műanyagra. Minden évben kicsit jobban reméltem, hogy a vörös hajú, szeplős srác, aki segített kiválasztani a fát, talán majd randira hív és a jelenetek, amiket minden karácsony környékén lejátszottam a fejemben, ahogy a hóesésben sétálgatunk kézen fogva, majd valóra válnak.
Soha nem találkoztam vele a vásáron kívül, de minden évben, már nem tudnám megmondani hány éve, ő segített nekünk kiválasztani a tökéletes karácsonyfát. Először csak néhány szót váltottunk, én még félig-meddig gyerekként, ő tinédzserként. Majd idővel egyre inkább eltértünk a szokásos fecsegéstől, ami szinte kötelező volt. Tavaly már egy fél órát beszélgettem vele, míg a szüleim betették a csomagtartóba a fát, azonban ennek ellenére egy kedves mosollyal elengedett, mikor mennem kellett. Csalódott voltam, mert megmozgatta a fantáziámat, valamiért nem tudtam lemondani az álomképről, hogy elhív majd magával valahová vagy elkéri a telefonszámomat. Valakit a várakozás eltántorít, de engem csak még kíváncsibbá tett, még inkább akartam, hogy megtörténjen. Bármikor fel tudtam volna idézni a kék és zöld között változó szemeit, ahogy rám nézett, vagy a hosszú ujjait, amivel óvatosan, de ügyesen csomagolta be a választott fát anélkül, hogy megszúrták volna az ujjait. Nem tudtam elfelejteni a történetet, amit a nagymamájáról mesélt, mikor tíz évesen véletlenül Barbie babát kapott tőle, vagy a mosolygó szemeit, mikor az édesanyját említette meg. Azt hiszem, vannak emberek, akikkel minden apró elemünkkel vonzódunk.
Idén kicsit később indultunk el a faluba, mert az öcsém elaludt ebéd után és anyám nem volt hajlandó felébreszteni. Van valami bájos abban, ahogy egy hatéves a nyálát csorgatva álmában beszél a kanapén, mikor te már útra készen, tűkön ülve várod az indulást. Már megtelt a tér emberekkel, azt sem tudtam, merre induljak el. A szüleimnek már rég megvettem az ajándékot, de a testvéremnek nem tudtam választani. Öcsi abban a korban volt, amikor mindenért utált és én is utáltam őt, de azért valamivel mégis szerettem volna kedveskedni neki, ha már kénytelenek vagyunk elviselni egymást. Figyeltem, hogy min ragad meg a tekintete, ahogy végig sétáltunk a sorok között. Mivel nyűgösen ébredt fel, sorra mondott nemet mindenre, így meglehetősen sokáig tartott kijutni a sokaságból. Kezdtem fázni, megtelt az orrom a lángos illatával, amit sosem szerettem igazán és én is kezdtem fáradtnak érezni magam. Hiába mutogattam a különböző játékokat és ruhákat, az édességen kívül semmi sem kötötte le a figyelmét három percnél tovább. Már az is megfordult a fejemben, hogy egy csomag gumicukrot kap ajándékba.
Mind a négyen kezdtünk beleunni a felesleges körökbe, mikor Öcsi végre meglátott egy játékot, ami hirtelen szíve minden vágya lett. Észre sem vettem, hogy pont a vörös hajú srác fenyőivel szemben álltunk meg, míg integetni nem kezdett nekem. Elmosolyodtam, mert azelőtt sosem köszönt oda, most azonban észrevett az emberáradatban. Kicsit hevesebben kezdett dobogni a szívem, nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy itt az ideje a tettek mezejére lépni, még ha szinte semmi esély sincs rá, hogy érdekeljem. Pénzt nyomtam Anyu kezébe, hogy vegye meg az öcsémnek a játékot és odasétáltam a fiúhoz, aki nem győzött mosolyogni rám.
– Léna. – szólított meg.
– Balu, hogy vagy? – léptem közelebb hozzá. – Remélem idén legalább olyan szép fenyőket hoztál, mint tavaly, mert ez az utolsó év, hogy élőt veszünk.
Azt hiszem, meglepődött, mert kereste egy ideig a szavakat, mielőtt megszólalt volna.
– Hát, későn érkeztetek és a legszebbeket már mind elvitték. Normannra, ezüstre vagy erdei fenyőre gondoltatok? Földlabdás legyen mindenképpen?
Fogalmam sem volt, általában Apu választotta ki a fajtát aztán csak rámutattunk Öcsivel a legmagasabb, legszélesebb darabra, amit csak találtunk és azt vittük haza. Hátrapillantottam, hátha közeledik már a családom, de eltűntek mögülem. Egyre hevesebben dobogott a szívem a gondolattól, hogy kettesben vagyok vele és el fogom szúrni a pillanatot. Összekuszálódtak a gondolataim, elhúztam az ajkamat. Nem tudtam meghozni a döntést, mert nekem nem sokat mondtak a különböző elnevezések.
– Nem tudom, mit ajánlasz?
– Mit szólnál, ha megkeresnénk a legszebbet?
Bólintottam és követtem a szűk sorok közé. Zavarba jöttem valamiért, határozatlanul motyogtam felváltva, újra meg újra hogy nem és talán. Próbálta megmutatni, hogy melyik miért lenne a tökéletes, de jobban lekötött a szeme csillogása, ahogy a különböző fajták előnyeit magyarázta, mint maga a választék. Nem akartam gorombának tűnni, mert sorra mondtam nemet az ajánlásaira, nem akartam megszúrni a tüskéimmel, de túlgondoltam az egészet és már bántam, hogy odamentem hozzá. Egy magányos fenyőnek éreztem magam az erdő szélén, bármennyire szerettem volna közeledni, a gyökereim odaláncoltak a megszokott helyemhez. Egyébként is, valószínűleg barátnője van.
– Miért döntöttetek úgy, hogy műfenyőt vesztek? – szólalt meg, mikor megálltunk az egyik sor végén.
– Mostanában nem sikerül életben tartani őket, megölni meg nem akarunk fenyőket emiatt. Évek óta megy a vita erről, de szeretjük az élő illatát. Meg ide jönni is. – kínos mosoly ült ki az arcomra, de nem nézett rám, így nem láthatta. Lefoglalta, hogy kihúzzon az ujjából egy tüskét.
– A műanyag fák is szennyezik a környezetet. Őket legalább újra lehet hasznosítani vagy eltüzelni, ha már vége az ünnepnek.
– Igazad van, de nem én hozom meg a végső döntést.
Csend ült le közénk. Szerettem volna mondani még valamit, de semmi sem jutott az eszembe. Tényleg sokkal kisebb volt a kínálat, mint máskor, csak körbe-körbe jártunk. Lángolt az arcom, nem tudtam, hogy kérdezhetnék rá, hogy tölti idén az ünnepet, vagy vannak-e már tervei szilveszterre, pedig sokszor beszélgettünk már ilyenekről. Saját magamat hergeltem, amiért most nem tudtam olyan könnyedén elbeszélgetni vele, mint régebben. Kerestem magamban a választ, hogy vajon én viselkedem furcsán, vagy tényleg megváltozott valami a tavalyi év óta. Folyton a macskája jutott eszembe, pontosabban a történet, mikor néhány éve a még néhány hónapos cicája felmászott a karácsonyfára, felborította, összetörte a díszek nagyrészét, majd ijedtében felugrott a bejárati ajtó kilincsére és kinyitotta az ajtót, hogy elszökjön a tetthelyről. Szerettem volna most én is kiscica lenni, eltűnni, mielőtt megutál valamiért, és persze azért is, hogy utánam jöjjön és hazavigyen, mint ahogy a cicával tette. Élesen láttam magam előtt, mennyire beleélte magát a mesélésbe, elhittem neki, hogy tényleg aggódott a szőrgombóc miatt.
Minden alkalommal, mikor találkoztunk, azt éreztem, hogy szeretném megismerni, de sosem volt bátorságom tenni is érte. Minden karácsonykor elöntötte a fejem a gondolata, hogy egyszer majd történik köztünk valami homályos és megfogalmazhatatlan, amitől majd olyan boldog leszek, hogy repülök. De, mivel ez sosem történt meg, minden tavasszal elfeledkeztem róla. Többé-kevésbé és éltem tovább, mintha nem tudnám, hogy nemsokára visszatér az életembe.
Megelégeltem a némaságot, az idő szorongatott. Arra gondoltam, hogy talán sosem fogok találkozni vele többet és megbánnám, ha nem tennék semmit sem. Éreztem, hogy minden porcikámban remegek a félelemtől, a torkom egy fenyőág szorongatta. Mégis, egy külső erő kinyitotta a szám és rákényszerített, hogy hangot adjak ki rajta.
– Balu… - vártam, míg erőt gyűjtök és sikerül egymás szemébe néznünk. – Lesz egy kis parti nálunk pénteken, még karácsony előtt, felavatjuk a fát meg ilyesmi. Ha van kedved, szívesen látnánk téged is, persze, csak ha van kedved.
Magasra emelte a szemöldökét és bár mozdulni látszott a szája, gondolkodott egy darabig a válaszon. A szívem a torkomban dobogott, annyira izgultam, hogy nemet fog mondani. Éreztem a fülemben a lüktetést, attól féltem, hogy még a választ sem fogom hallani tőle. Mikor elmosolyodott, nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert kinevet, vagy azért, mert igent fog mondani. Talán egy gimnazista kislányt lát bennem, aki kétségbeesetten próbál kapcsolatot találni magának. Nem szerettem kockázatokat vállalni, nem akartam egyedül fát választani, nem akartam én randira hívni, csak ki akartam tépni a gyökereim, még ha el is dőlök és kiszáradok.
– Nagyon szívesen ott lennék.
Bólintottam egyet, de egy kicsit meg is szédültem a gondolattól, hogy igent mondott. Vártam a pillanatot, hogy majd felébredek az álomból, amit olyan szívesen játszottam le magam előtt sokadjára is.
– Elkérhetem a számodat? Vagy megadjam az enyémet?
A kezébe nyomtam a telefonom, hogy írja le a számát, aztán megcsörgettem, hogy neki is meglegyen az enyém. A gyomrom szinte megtekeredett maga körül, az tenyerem is tapadt az izzadtságtól, pedig az előbb még fáztam.
Amikor egy pillanatra átpillantottam Balu válla felett, megláttam a tökéletes fát. A teherautó mellett állt néhány, elég rossz állapotban lévő társa mellett. Elindultam felé, ő pedig követett.
– Őt szeretném. Ez a fa tökéletes lesz.
Nevetni kezdett, nem értettem miért.
– Ezek a fák megsérültek szállítás közben. Nem tudjuk eladni őket, mikor ott a rengeteg, egészséges fa.
Megfordította és megmutatta, hogy a másik oldalán kitört egy ág, így eléggé hiányosnak tűnt arról az oldalról. Engem azonban nem zavart, majd úgy fordítjuk a fát, hogy ne látszódjon a hiányos oldal. Magas volt, majdnem velem egymagas és széles, dús, élénk zöld ágakkal, amiket tele lehetett tömni a díszekkel. Úgy tűnt, puha ágai vannak, amik nem szúrnak meg azonnal, ha hozzájuk érsz. Az illata pedig isteni volt, mintha magát a karácsonyt lélegeztem volna be.
– Ezt szeretném, eldöntöttem.
– Most néztünk meg egy csomó, hibátlan fát, amik neked is tetszettek.
– Tudom, de…
A szüleim integettek és visszaintegettem nekik. Ő is feléjük fordult, kedves szavakkal köszöntötték. Megmutattam nekik is a választásom és Öcsi is egyet értett, hogy ezt kellene megvennünk. Láttam rajta, hogy hezitál, mit is mondhatna, amivel elveszi a kedvünket a sérült fától.
– Ez már nem eladó. Megsérült, így nem adhatjuk oda. Az előbb mutattam Lénának sokkal szebb darabot. Már nincs túl nagy kínálat, de még mindig vannak szépek.
– Ne viccelj, nincs ennek semmi… - Balu megfordította a fát és Apa hangja elhalkult. Szigorú pillantást vetett rám, de szükségem volt rá, hogy most mellém álljon, így kérlelőn suttogtam, hogy kérlek. Tartozott nekem ennyivel, ha már Öcsi tönkretette a délutánt.
– Elvisszük. – Apa felsóhajtott.
Balu főnökével kellett beszélnünk, aki féláron ideadta a fát és már be is csomagolták nekünk, hogy hazavihessük. Az autóhoz érve lemaradtam egy kicsit, hogy válthassak még néhány szót vele.
– Akkor pénteken várlak.
– Ott leszek. – mondta és végigsimított a karomon. A vastag kabát ellenére bizseregni kezdett a bőröm.

Az örömömet, hogy igent mondott csak az árnyékolta be, hogy semmiféle partit sem terveztünk. Pánikban hívtam fel a legjobb barátnőimet, akik először nem is értették, miért kell egy egész bulit szerveznünk ahhoz, hogy találkozhassak vele. Három nap állt a rendelkezésemre, hogy elsimítsam az összes bajt, amit magamnak okoztam. Előbb a szüleimmel kellett megbeszélnem mindent, akik persze nem akartak beengedni a házba egy csapat gimnazistát pár nappal karácsony előtt, hogy szétszedjék a lakást, hát még ha tudták volna, hogy Balut is meghívtam! Az ismerőseim fele nemet mondott a meghívásra, mert már más programjuk volt. Mikor csütörtökön megláttam a nevét a telefonom kijelzőjén, majdnem lefújtam az egészet, hiszen úgy tűnt, a hirtelen szőtt tervem katasztrófába fog torkollani. Borzalmas lett volna beengedni a lakásba négy-öt ember közé, akik unalmukban a tv előtt ülnek. Mégis, túlságosan izgatott lettem a gondolattól, hogy most nem kell majd ismét várnom egy évet, hogy láthassam. Éjszaka nem tudtam aludni, mert arra gondoltam, hogy milyen édesen mosolygott rám, ahogy végigsimított a kezemen és a hidegtől kipirosodott arcára, ami mindig vidámnak tűnt. Azt számolgattam, hogy már az utolsó évét töltheti az egyetemen és kiszámoltam azt is így, hogy hány éves lehet, hány év korkülönbség van közöttünk és mennyire lenne ez zavaró. Aztán rájöttem, hogy ez engem nem is érdekel igazából, mert túl sokat ábrándoztam már róla meg rólam és akkor se törődtem a korával.

Péntek délután minden készen állt a partira. A szüleim ellátogattak az öcsémmel a nagyszüleimhez és csak reggel jöttek haza, húsz ember azt ígérte, hogy eljön és én is készülődtem már. Többször is átöltöztem, mert eddig nem látott másban, csak nagykabátban és csizmában. Nem akartam túlságosan kiöltözni sem, mégis azt akartam, hogy le se tudja rólam venni a szemét. Nem tudtam eldönteni, milyen színű rúzst válasszak, már fájt újra meg újra letörölni majd visszakenni a festéket. Aggódtam, istenem, borzasztóan aggódtam minden miatt.
A nappaliban nem győztem igazgatni a már feldíszített fát, míg a barátaimra vártam. Pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, teletömtük piros és arany díszekkel, gyöngysorral és egy nagy, csillag alakú csúcsdísszel. Semmi sem látszott a hibájából, mégis attól féltem, hogy majd kinevet. Hirtelen mégis aggasztani kezdett, hogy idősebb nálam, féltem, hogy gyerekesnek fog találni.
Késve érkezett, kilenc körül, mikor már az ismerőseim nagy része rég bulizott. Beszéltünk néhány szót, de elrángattak mellőle és eltűnt a szemem elől. Az álmom forgatókönyve rémálomba fordult, ahogy keresni kezdtem őt. Nem is érdeklem, teljesen idióta vagyok, ismételgettem magamnak. Kissé szerencsétlenül intettem oda neki, mikor megláttam valakivel beszélgetni.
– Jól érzed magad? – kérdeztem, mikor odajött hozzám.
– Igen, csak hiányoltam a házigazdát. Eltűntél előlem.
Hol őt, hogy a falra néztem, az este érzelmi hullámvasútja ismét elindult felfelé. Szinte hallottam, ahogy a fenyők súrolják a vasút szélét és friss hó csapódik az arcunkba az ágakról.
– Te tűntél el, mire visszaértem a konyhából. Már azt hittem, hogy köszönés nélkül elmentél.
Megrántotta a vállát.
– De itt vagyok. Láttam a fát is, talán nem is néz ki olyan rosszul így, hogy a sarokba állítottátok fel.
Éreztem az iróniát, fújtattam, amíg azon gondolkodtam, mivel is vághatnék vissza.
– Nem tehetek róla, hogy a legszebb fátok sérült volt, a többi meg nyomába se ért. De sebaj, még ebből is kihoztam a legjobbat. – pimasz tekintettel néztem rá, fogalmam sem volt, hogy mikor lépem át a határt.
– Annyira azért nem szép az a fa.
Elindult a fenyő felé, én pedig megsértődve, de követtem.
– Nem volt szép ezt mondani, ugye tudod? Azt mondani valaki karácsonyfájára, hogy csúnya, igazán gonosz dolog.
Gondolkodott, hogy mit válaszoljon, aztán egyik barátnőm a kezünkbe nyomott egy-egy poharat és elfelejtett választ adni.
Táncolni kezdtünk, könnyedén forgatott körbe a dal ritmusára. Furcsa, mégis kellemes érzés volt az All I Want Is You-t vele együtt énekelni. Elmúlt az idegesség, hozzászoktam a gondolathoz, hogy tényleg itt van és velem tölti az idejét. Felkért táncolni és igent mondtam, a tenyerének bőre hozzáért az enyémhez, közelebb húzott, majd eltolt magától, hogy ismét közelítsünk egymáshoz. Rángatta a gyökereim, míg át nem ölelte a derekamat és kiragadott a felázott talajból, hogy odahúzzon maga mellé. A mellkasára hajtottam a fejem és magamba szívtam az illatát, próbáltam memorizálni minden másodpercet, amit vele töltök el.
Majd megszakadt a szívem, mikor azt mondta, mennie kell, mert holnap reggel dolgozni fog. Nem akartam elengedni, de nem tarthattam vissza sem. Kikísértem a kapuig, ahová a barátját hívta.
– Szóval nem foglak látni jövőre.
Megráztam a fejem. Önkénytelenül is vigyorogni kezdtem, bódult voltam tőle, az érintésétől és az italtól is.
– Nem fogunk még egy olyan fát találni, mint az idei, itt az ideje egy műnek.
– Rendben van. – bólintott. A kezeink ismét találkoztak, ahogy egymással szemben álltunk. Figyeltem, ahogy óvatosan megfogja az egyik kezemet, majd a másikat. A szívem ismét lüktetni kezdett, nem mertem felnézni rá.
– Tudom, hogy nemsokára karácsony meg ilyesmi, de a két ünnep közt találkozhatnánk esetleg?
Felpillantottam rá, szükségem volt néhány percre, hogy felfogjam, mit kérdezett tőlem. A hó nagy pelyhekben hullani kezdett, mire majdnem el is nevettem magam, annyira abszurdnak és tökéletesnek tűnt a pillanat. Ő is felnézett és élveztem a helyzetet, hogy ott vagyunk kettesben a hóesésben, majdnem, mint ahogy elképzeltem. Egyik fejemben élő film sem tudta leírni az érzést, amit mellett éreztem. Egy pillanatra azt hittem, hogy a rendező majd kiált, hogy vége a jelenetnek és véget ér a varázs. Hiába vártam azonban, nem történt semmi, így válaszolnom kellett.
– Nagyon szívesen találkoznék veled.
Felém hajolt, éreztem a meleg levegőt az arcomon, amit kilélegzett. Beleszédültem a pillanatba, úgy tűnt, mintha belekeveredtünk volna egy örökkévalóságba, mozdulatlanul, de boldogan. A borostás arcának apró kis tüskéi hozzáértek az arcomhoz.
– Szabad? – kérdezte.
Bólintottam és mindketten elmosolyodtunk, mielőtt megcsókolt volna. Talán hezitált, óvatosan közeledett. Egy puha, könnyed puszit nyomott a számra, majd elhúzódott. Szerettem volna megszólalni, de az autó megérkezett érte és kiment a fejemből, mit szerettem volna mondani.
– Hívni foglak.
– Várni fogom.
Beszállt az autóba és végig néztem, ahogy távolodik, majd eltűnik az utca végén. Csak azután kezdtem el őrült módjára mosolyogni, nehogy észrevegye, mennyire boldoggá tett egyetlen csókkal.