A történészfiú - Kártyák és játékok

Harmadik rész

            Legközelebb péntek este találkoztunk, a szokásos römi esten. Fogalmam sem volt a játékról és a nagyit sem akartam kérdezgetni, miközben nekiállt egy újabb adag sós süteménynek, így mikor öten ültünk az asztal körül, fogalmam sem volt, hogy mi fog történni. Már az is fura volt, hogy rengeteg, úgy értem rengeteg lapot osztottak ki elém. Hol a jobb oldalamon ülő nagypapira, hogy a balomon lévő nagyira pillantgattam, míg Ati mamája osztott. Mikor felemeltem a fél paklinyi kártyát és belebámultam a teljesen ismeretlen lapokba, beláttam, hogy ideje bevallani tudatlanságomat.
            – Oké, fogalmam sincs, hogy játsszák ezt a játékot.
            – Szólhattál volna hamarabb is, Gréti. Kiskorodban úgy emlékszem, sokat játszottunk. – kikerekedett szemekkel néztem rá, hogy vajon kivel keverhet össze, akivel olyan sokat játszott. – Lehet, hogy az az anyád volt. Nem baj.
            – Ebből a körből azt hiszem, még kimaradok.
Visszacsúsztattam a lapjaim az asztalon maradt pakliba és jól össze is kevertem, nehogy véletlenül még a csalás vádjával illessenek.
            – Ülj Ati mellé, majd megmutatja, mi a dörgés. Nagyon jól játszik. – kacsintott egyet a nagyi, amikor nem figyeltek és önkénytelenül forgatni kezdem a szemem.
            – Nem, jó lesz nekem itt is.
            De már a nagypapi és Ati helyet is cseréltek, így velem szemben a nagyapám, mellettem, szorosan meg a Történészfiú mutogatta a lapjait, bár hangosan nem mert magyarázatot fűzni az egyes lapokhoz, nehogy megtudják a többiek, milyen lapjai vannak. A második körbe pontosan ezért nem tudtam beszállni, mert volt valami számolgatós dolog a játékban, ami egyáltalán nem volt tiszta, aztán meg már ösztönösen kihagytak az osztásból, leminősítve Ati csendestársának. Valószínűleg, ha szólok, hogy én is szeretnék játszani, kaptam volna lapot, na nem azért, de egyrészt Ati tényleg nagyon jól játszott, mert körülbelül minden harmadik nyereségére jutott egy veszteség, másrészt meg ahogy mutogatta a lapjait, vagy elém tartotta őket közelebb, hátha úgy jobban belefér a szerinte szőke agyamba a dolog, megéreztem a belőle áradó mosószer és parfüm illatának keverékét, ami túlságosan is kellemes volt ahhoz, hogy hajlandó legyek lemondani róla néhány darab papírért.
            A félidőben a nagyi elénk pakolta a maradék édes süteményt és a négy öreg kiballagott a saját, öreges tempójában a kertbe megnézni a rózsabokrot, amiről egész idő alatt beszélni, mert állítólag tetvek vannak rajta.  Ati nyugodtam ült ott tovább, én meg feleslegesnek tartottam levéltetveket nézegetni, mikor még a virágokat is általában vagy túlöntözöm, vagy hagyom kiszáradni.

            – Holnap délután kimegyünk a tóhoz, nincs kedved jönni? – törte meg a csendet a nagyi sütijének elpusztítása után.
            – Kutatsz megint?
            – Nem igazán, bár volt két érdekes eset ott is. Elvileg ketten is belefulladtak a Vitályosy-ak közül a tóba, de fürdeni megyünk.
            Egy ideig csak pislogtam rá.
            – Te tényleg képes vagy megfürdeni egy tóban, ahol halottak áznak?
            Megrázta a fejét és megpróbált nem kinevetni, de nem igazán bírta visszatartani.
            – Egy halott sincs benne. Vagyis nem valószínű. Az elsőt megtalálták, csak azt nem biztos, hogy megölték vagy öngyilkos lett-e. A második eltűnt, valószínűleg semmi sem igaz abból, hogy a tóba vetette magát. De ha mégis, már réges-régen lebomlott.
            – Undorító vagy. – elhúztam a szám és arrébb ültem, szörnyű volt belegondolni, ahogy a test a vízben rothadhat még azóta is.
            – Milyen kis finnyás vagy… Az önkormányzat karban tartja a tavat, belépőt is szednek meg minden, gondolom megtalálták volna a csontjait, ha ott halt volna meg.
            – Hát ez csodálatos. Szóval még mindig lent van az alján.
            – Inkább azt mondd, hogy jössz–e velem.
            Meglehetősen gondolkodóba estem, mert többes számban beszélt, ami nem tudtam, mit jelenthet.
            – Kik lesznek még ott? – kérdeztem rá végül, mert nem volt mindegy egyáltalán.
            – Én, te, pár barátom. Jó buli lesz, velem el fognak engedni.
Most végre én is kiröhöghettem őt.
            – Egyáltalán nem az a bajom, hogy elengednek-e.
            – Akkor nem akarsz velem lenni, Barbie?
            Erre szerencsére már nem kellett válaszolnom, mert a nagyiék visszaértek és folytathattuk a römi partit.

            Éjfél körül csörrent meg a telefonom a hasamon, már félig aludtam is. Gyorsan nyomtam be a fogadást, mielőtt még elindult volna a zene, nehogy felkeljenek a nagyszüleim és meg kelljen magyaráznom, hogy miért telefonálgatok éjfélkor, mikor elvileg tízkor már hulla fáradtan feküdtem le aludni.
            – Dani? – szóltam bele a telefonba.
            – Szia, kicsim. Milyen a világ végén? Hiányzom?
            – Ma este römi partin vettem részt. Életem legjobb estéje volt, megtanított a nagypapi.
             De inkább mesélj te, milyen az Adriai-tenger?

Képek forrása: WeHeartIt

Megjegyzések