A történészfiú - Körutazás

Ötödik rész


            Azután az este után amint hazaértem, valakivel beszélnem kellett Atiról, így három órát lógtam a telefonon Laurával.
            Részletesen vázoltam fel minden apró részletét az alig egyhetes ismeretünket, próbáltam egyetlen részletet se kihagyni, egészen addig, hogy hazakísért este. Csak a történelmi katyvaszról nem beszéltem, mert magam se emlékeztem rá, meg őt is untatta volna.
            – És akkor azt mondta, hogy hazakísér, mert szerinte este nyolc után már nem biztonságos meg ilyesmi. - sóhajtott egyet, de többet nem reagált. – Itt vagy még?
            – Itt vagyok. Dani mennyit tud erről?
            Röhögött rajtam, de kicsit mintha erőltetettnek tűnt volna.
            – Danival szakítottunk. Vagy valami olyasmi.
            Ezen a ponton kissé elbizonytalanodtam, mert habár tavasszal szakítottunk, miután bevitték az őrsre, meg amúgy is, végülis elítélték, még ha csak felfüggesztettet kapott is. Persze, elmentem vele az utolsó előtti otthon töltött hétvégémen a nyaralójukba és Laura egész hétvégén nem győzött nekem alibit nyújtani, de ez még semmit sem jelentett. Vagy legalábbis erőteljesen próbáltam ebben hinni.
            – Nem is tudom, miért hívtalak fel ezért, teljesen meg van őrülve, semmi más se érdekli, csak az a idióta család, meg hogy miért, vagy miért nem vetették magukat abba az idióta tóba.
            – Én nem akarok beleszólni, de Dani meg fogja ölni a Történészfiúd, ha megtudja.
            – De miért is tudná meg?
            Aztán eltereltem a témát.

            Legközelebb az újabb römi esten találkoztunk, akkor már náluk. Addigra már kezdtem igazán napbarnított lenni, mert jobb dolgom se volt a napozásnál, ha a nagyival nem lekvárt főztünk vagy keresztrejtvényt fejtettünk.
            Körbeültük a kerek étkezőasztalukat és újra osztani kezdtek. Felemeltem a lapokat, igaz, hogy két kézzel kellett tartanom a lapokat, de megküzdöttem vele. Bámultam rájuk, rakosgattam őket innen oda, onnan ide, de még mindig nem volt világos az egész; életem egyik legszőkébb pillanatát éltem át akkor.
            – Segítsek?
            Aznap szólt hozzám először Ati, mire úgy meglepődtem, hogy azt se tudtam, mit válaszoljak.
            – Hát… Igen, persze.
            Közelebb tolta hozzám a székét és máris pakolgatni kezdte a kártyalapokat, hogy ez így jobb, az meg úgy jobb.
            – A kis simlisek. – rázta meg mosolyogva a fejét a nagypapi.
            – Nem tehetek róla, hogy ez az egész csak túl bonyolult, úgy, ahogy van.
            Addig-addig, hogy a harmadik kört már én nyertem meg, igaz, hogy volt egy kis hátszelem Ati jóvoltából. 


            Kezdtem meglepődni, hogy Ati mennyire nem foglalkozott velem és be kellett vallanom magamnak, hogy rosszul is esett. Bántotta az önérzetem, hogy hirtelen elfeledkezett rólam, pedig még nem is csináltam semmi olyat, amiért megérdemeltem volna.
            – Akkor holnap átugranék a könyv miatt, biztos tetszenek emlékezni.
            – Persze, Atikám. – bólogattak egyetértően. – Jöhetsz, amikor csak akarsz.
            – Megyünk akkor?
            Próbáltam sürgetni a csigalassú társaságot, de semmit se ért az én szavam, csak beszéltek tovább, mintha meg se szólaltam volna.
            – Holnap körbejárok pár házat falusi pletykák után. Nincs kedved jönni?
            Meglepetten néztem rá, nem értettem, hogy miért pont most kérdez tőlem ilyeneket.
            – Nem hangzik izginek. – ráztam meg a fejem
            – Hát oké.
            Megrántotta a vállát és olyan szerencsétlenül álltunk egymás mellett, mint még azelőtt se, mikor fél óra ismerettség után táncolni küldtek minket.
            – Várj, ugye öregekhez mész? Mármint idős nénikhez.
            – Javában igen. Miért? Ilyenkor ijesztő vagy.
            – Akkor lesz süti is, nem? Augusztusig simán ledobom. – beszéltem meg magammal. – Veled megyek.
            – Hogy te milyen számító vagy.
            És újra csúnyán kiröhögött.

            Nagyon korán megérkezett, hamarabb, mint számítottam rá. Egy körül már benyitott hozzám a nagyi, hogy itt van Ati, úgyhogy a körömlakkos üvegcsével a kezemben ballagtam át a ronda sárga szobából liba zöldbe. Ők már a kihúzhatós ágyon ültek egyenesen valahonnan 1980-ból.
            – Mindenfélére kíváncsi vagyok, akármit tetszik mesélni, nekem tetszeni fog.
            Több se kellett, ők csak mondták és mondták és mondták. Közben legalább volt időm szépen kifesteni a maradék körmeim is.
            – Állandóan az a köröm-máz. – állt fel a nagypapi, hogy kinyissa az ablakot. – Ettől bűzlik a ház állandóan.
            – Azt mondtátok, hogy jöjjek, én jöttem. Azt nem mondtátok, hogy nem fejezhetem be, amit csináltam, úgyhogy befejezem, amit csináltam.
            Ati rám nézett és csak mosolygott rajtam, nem mert hangosan felnevetni, nehogy őt is megdorgálják.

            A nagyiékkal töltött egy óra után ismét biciklire ültünk (ő az övére, én a nagyiéra) és a falu másik végén kötöttünk ki. Kicsit Hollandia érzete volt az egésznek, mert körülbelül tizenöt-húsz biciklisre jutott egy autó. Az emberek virágokkal, locsolókannákkal meg ételes edényekkel jártak mindenfelé és bárki szembe jött, köszönt, akár ismert, akár nem.


            A számításaim bejöttek, Terka néni egy nagy adag almás rétessel várt minket. Ráérzett, az egyik kedvencem az almás, nem kellett etetni. Szintén egy órát töltöttünk nála is, Ati a kérdezősködéssel, én az evéssel és az antik régiségekkel való ismerkedéssel az ötvenes évekből. Volt ott minden, valódi vas vasalótól mosódeszkáig, amit még használt Terka néni, mikor kijártak a tóra kézzel mosni.
            Mikor távoztunk, mindenki meglehetősen elégedett volt. Ati újabb falatnyi jegyzetfüzetet töltött meg, én jóllaktam, Terka néni meg mesélhetett és etethetett is egyszerre.
            Még egy ház volt hátra, János bácsi, de nem nyitotta ki az ajtót (Ati szerint már megint biztosan túl hangosan nézte a tv-t), úgyhogy azt hittem hazamegyünk. Ő egy szót sem szólt, egyszer csak annyit vettem észre, hogy nem jó irányba kanyarodik.
            – Van még egy kis barátod, vagy csak beütött az almalé?
            Ismét válasz nélkül hagyott, ahogy hátranézett, még meg se állt, közben is tekerte a biciklit. Talán egy kicsit túl hangos voltam, mert páran alaposan megnéztek minket, de ő röhögött, szóval én is csak röhögtem és reméltem, hogy nem ismerik a nagyit, vagy legalábbis nem tudják, hogy bármi közöm is lenne hozzá.



            A kastély előtt állt meg, aminek mindennél jobban örültem, mert nem volt kellemes teli hassal tekerni a falu elejéről a végére, aztán vissza és megint.
            – Oké, ezt igazán elmondhattad volna. Akkor legalább nem kellett volna attól rettegnem, hogy valami titkos helyen fogsz vízbe fojtani.
            – Holnap lesz valami a kastélyban és Anna megkért, hogy segítsek neki. Gondoltam, ha már János bácsi nem jött össze, megmutatom neked ezt.
            – A János bácsis rész furán hangzott.
            Pillantottam rá csak gyorsan, de nem nevettem el magam.
            – Igen, rájöttem.
            Megrántotta a vállát és elindultunk befelé. Azelőtt még sosem jártam a belsejében, pedig kislányként szerettem volna hercegnőset játszani. Néha azt képzeltem, hogy a nagyiék háza a kastéllyá változik és végre normális helyen fognak élni, erre most így több, mint tíz év után csak úgy beengednek. A bejárat előtt álló oszlopok egyikébe kénytelen voltam belekapaszkodni és körülszaladni, mint a hercegnők a mesékben, ki tudja, mikor adódik még egy ilyen lehetőség. Atinak erőteljesen meg kellett rángatnia a másfél méter magas, üvegtáblás ajtót, hogy ki tudja nyitni, de mikor végre sikerült neki úgy tett, mintha az előző öt perc meg sem történt volna és maga elé engedett.
            – Szorul már, nem mai darab.
            – Ilyenek is ezek a kastélyok manapság. – sopánkodtam. És akkor megpillantottam a hallban a csillárt, ahogy lemenő Nap sugarait mindenfelé szétszórta a hatalmas teremben és még a legvadabb álmaim is felülmúlta. – Hűha.
            – Nem hangzik izginek, mi?

            És visszarángatta az ajtót a helyére.



Képek forrása: WeHeartIt

Megjegyzések