A történészfiú - Látogatás a Titkok Könyvtárába

Második rész


            Egy végtelenül hosszúnak tűnő délelőtt után, amikor a nagyi megpróbált megtanítani sütit sütni meglehetősen limitált sikerrel, a délutánt úgy terveztem, hogy napozással fogom tölteni. Ha már idén más nem is fog történni, legalább úgy nézzek ki, mint aki egyenesen a tengerpartról jött. Épp kezdett egészen jó színem lenni a téli sápadtsághoz képest, mikor valaki átordította a fülemben lüktető zenét.
            – Hé, Barbie.
            Feltoltam a hajamba a napszemüvegem és megállítottam a zenét is, bár nem kellett egy percig se gondolkodnom azon, hogy vajon ki lehet az.
            – Hé, Paradicsom.
            – Beengedsz?
            – Dehogy is.
            Fintorogtam egyet, amiért fel kellett vonszolnom magam, de muszáj volt. Magamra kaptam a mellettem heverő pólómat, ami majdcsak leért a térdemig, aztán még bementem a házba a kulcsért. Keresni kezdtem, de sehol sem volt, így még azt is el kellett magyaráznom, hogy miért kell az nekem, csak úgy kaphattam meg.
            – Már azt hittem, tényleg nem fogsz beengedni. – rázta meg a fejét.
            – Úgy terveztem, de hát a nagypapi rám szólt.
            Betolta a biciklijét és a kiskapu mögött lévő lépcsőkön már rutinosan vitte végig a járművet. Egy piros darab volt, elején kosárral, már csak egy nagy csokor virág hiányzott elölről, hogy még régimódiabb hatást keltsen.
            – Hát ezt meg hol szerezted? – mutattam rá a biciklire.
            – Egy éve a bolhapiacon. Magam festettem le. Jó, mi?
            – Te most tuti szórakozol velem.
            Megtapogattam a pipacspiros festéket gyűjtögetve magamban a felteendő kérdéseket, de ő már el is indult befelé, így kénytelen voltam követni.
            A nagyi már a délelőtt sütött sütivel kínálgatta szorgosan, és mint egy igazi nagymama, addig nem hagyott neki nyugtot, míg jól nem lakatta.
            – Vegyél még egyet, na, Gréti is segített, nagyon ügyes volt.
            Egy szót se szóltam, ahogy megálltam az asztal másik végében, inkább bámultam a süteményre, amihez valójában annyi közöm volt, hogy az egyetlen rám bízott feladatot is elrontottam. Ahogy Ati rám pillantott, talán látta rajtam, hogy a hallottaknak a fele sem igaz, de nem igazán törődött vele, gátlástalanul tömte magába a porcukros kalóriabombát, majd megdicsérte az „ügyes kezünket”.
            – Amúgy azt a könyvet hoztam vissza, tetszik tudni, megyek is, mert még mennem kell tovább. Kint hagytam a csomagtartóban, mindjárt hozom is.
            A nagyi közelebb lépett hozzám, mikor kilépett az ajtón és a fülembe súgta, hogy milyen „aranyos” Ati, amit kénytelen voltam szó nélkül hagyni, mert tényleg csak fél perc volt, míg kettesben hagyott a kerítőnőt játszó nagyanyámmal.
            – A másikkal még nem végeztem, de azt is visszahozom nemsokára. – tette le különösen óvatosan a konyhaasztalra az ütött-kopott, megsárgult kötetet, aminek a címét már nem is tudtam leolvasni, lévén, hogy fejjel lefelé volt és már alig látszott a tinta.
            – Ráérsz vele, Vili már úgyse olvassa őket.
            Ati bólintott egyet, majd próbált finoman, de annál határozottabban jelezni, hogy most már menne.
            – Hát akkor én… Mielőtt még a könyvtár bezár.
            A nagyi nagyokat bólintott és rám bízta a „nemes” feladatot, hogy kikísérjem, nem mintha nem talált volna ugyanúgy ki, ahogy bejött. Aztán eszembe jutott, hogy a könyvtárban általában internet is szokott lenni. Kihagyhatatlan lehetőségnek tűnt, hogy ismét közelebb kerüljek az élet forrásához, így akármennyire is nem fűlött Ati társaságához a fogam, muszáj volt tennem egy próbát.
            – Szóval a könyvtárba mész.
            – Ha kiengedsz, mindenképp.
            Elhúztam újra a szám, de ő mosolyogni kezdett.
            – Internet is van ott?
            – Internet van, – tartott elég hosszú szünetet ahhoz, hogy képzeletben felkössem magam a teljes válaszra várva – de nem igazán működőképes az is igaz.
            – Nem számít. - felcsillant a szemem, és a mondat második részével már nem is foglalkoztam többet. – Ati, magaddal vinnél?
            A tőlem telhető legaranyosabb arcomat vágtam, mit meg nem adtam volna akkor akár öt perc internetért is. Összetúrta a haját és rosszallóan nézett rám, láthatóan gondolkodóba esett a válaszon.
            – Jól van, pattanj fel mögém.
            – Csak felveszek valami ruhát.
            Meg se vártam a választ, már el is indultam befelé, de azért még utánam szólt motivációként, hogy öt percet vár, ha addig nem érek ki, lelkiismeret furdalás nélkül ott fog hagyni.
            A nagyi nem gondolkozott azon, hogy enged-e vagy sem, úgyhogy feltúrtam a már szekrényben lógó ruháim és felkaptam magamra az első kezembe akadó darabot. Mint utólag kiderült, négy perc tizenkét másodperc alatt készültem el, Ati mérte az óráján az időt.


            A pipacspiros bicikli hátsó csomagtartóján utazhattam és közben erősen kapaszkodtam az előttem ülő fiúba, mert minden kisebb megugrásnál rettegtem attól, hogy egyszerűen eldőlünk a biciklivel és ott leljük a halálunkat a világ végén. Ati felajánlotta, hogy akár a kormányra is ülhetek előre, ha ott jobban érezném magam, szuper onnan a kilátás, de a hátsó részleg valahogy mégis biztonságosabbnak tűnt.
            Maximum tízperces volt az út a házunktól a könyvtárig, ami valójában a művelődési ház volt, de többször kaptam annyi idő alatt szívrohamot, mint azelőtt összesen bármikor. Szinte leugrottam a bicikliről, mikor megállt az épület elől és átszaladtam a járdára, csak hogy minél közelebb legyek a szilárd talajhoz.

            A könyvtárba kacifántos út vezetett. A bejárattól rögtön jobbra eső konyharészlegben találkoztunk Annával, aki tovább vitt minket onnan egy szobán, majd egy dohányzón és egy folyosón, onnan értünk el az úti célunkig, ami hivatalosan zárva volt.
            Maga a helyiség meglehetősen kicsi volt és zsúfolt. Egyik oldalamon a könyvtáros pultja, másikon a bejárat volt, velem szemben meg a polcok terültek el balra, a plafonig nyújtózva. Csak kis folyosó maradt a falhoz szorított és a szoba közepén összetornyosult, nagyjából derékig érő polcok közt. Tőlük jobbra volt két, ősrégi számítógép.
            – Használd csak nyugodtan. – mutatott az íróasztalok felé – Mindjárt jövünk, ha gondolod, majd csinálunk neked egy olvasójegyet, mielőtt elmentek.
            – Oké, köszi.
            De ezt már szinte a bezáródó ajtónak mondtam, ami a pult és a polcok közt bújt meg. Úgy tele volt ragasztva poszterekkel, hogy valószínűleg sosem veszem észre, ha nem a saját szememmel látom, hogy átmennek rajta.
            Tíz perc múlva három vaskos kötettel tértek vissza, amik egy perccel se tűntek fiatalabbnak attól, amit a nagyszüleimnek vitt vissza.
            A számítógép tényleg csak félig-meddig volt működőképes, mert még mindig arra vártam, hogy betöltsön az Instagram. Felálltam, mert meg kellett néztem a köteteket, túl kíváncsi voltam, hogy mit olvashat ilyen szorgosan.
            – Mit csináltok? – hajoltam én is a könyv felé. – Azok ott jegyzetek?
            – A Vitályosy család életét kutatjuk. Egészen a család kihalásáig az övék volt a falu. A dédapám egész életükben nekik dolgozott, nem semmi történetük volt. Meg akarod nézni?
            Felém nyújtotta a jegyzetfüzetét és bólogatva elvettem tőle.
            A füzetke tenyérnyi méretű volt, de már majdcsak betelt. Láthatóan nem ez lehetett az első, mert már a legelső mondatnak is csak a felét sikerült megtalálnom. Egy-egy szót bár elolvastam, de a nyilazások, rajzok és családfák ezerszer, de ezerszer érdekesebbnek tűntek, mint maga a szöveg.
            Visszacsúsztattam a füzetet az asztalra, mert Ati már várt rá, kezében forgatva a megrágott tollat.
            – Könyvet akar írni a család életéről, de már most annyi mindent kiderített, hogy szerintem sorozat lesz belőle.
            Anna mosolyogva beszélt, ahogy visszabújva a pultja mögé beült a helyére. Még folytatni akarta, de megcsörrent a telefonja és elnézést kérve otthagyott minket.
            – Szóval te ilyen író típus vagy.
            – Ne túlozzunk.
            Rám se nézett beszéd közben, sőt, még a tollat se tette le, csak írt tovább.
            – Egész életemben annyit hallottam erről a családról, meg azokról a dolgokról, amiket műveltek. Fel akarom használni ezt a rengeteg tudást, és akkor már jól használjam fel. Meg hát, amúgy is érdekel.
            Végre befejezte az írást és a szemembe nézett. Csillogott a tekintete, látszott rajta, hogy élvezi, amit csinál.
            – Rendben van, Történészfiú. – elmosolyodtam, mire ő is. – Tudok valamiben segíteni?
            – Válassz egy könyvet, aztán ha találsz a családról valami izgalmasat, rakj oda egy cetlit.
            Válogatni kezdtem a vármegyés és családtörténetes könyv között, mikor a kettő közül kicsúszott egy egész vékonyka kötet. Kézzel írt darab volt, az elején ritka csúnya betűkkel megcímezve; elkezdtem beleolvasni.

            – Ati, most komolyan, egy szakácskönyv? Vagy csak én nem értek ennyire ómagyarul?
            Hangosan felröhögött, ahogy felé tartottam a kötetet.
            – De, az egy szakácskönyv. Sose tudni.
            – Jó, jó, de akkor sem fogom tudni, hogy mi az a tikmony.
            – Én sem tudom, de kiderítem a kedvedért.
            Csöndben maradtunk. Ő szorgosan jegyzetelt, amíg én újabb érdekes szavak után kutattam. Ahogy Ati kérte, minden új ómagyar szóhoz odabiggyesztettem egy neon sárga cetlit. Nem volt nehéz dolgom, csak úgy világítottak a kis jelzők a már porladozó lapok közül. Különösen gondos voltam, mert minden beragasztott lapra külön felírtam a fontosnak vélt szót, nehogy egy is elkerülje a Történészfiú figyelmét.
            – Tudod, mit jelent a neved?
            – Mi?
            A kérdést se hallottam meg, annyira belemerültem egy idő után az őskori konyhaművészetbe. Tény, hogy akkor se lettem jobb szakács, a felét nem is értettem.
            – Tudod, hogy mit jelent a neved?
            – Nem.
            – Görög eredetű a neved, a Margarétából származik. A Margit állandósult becézése, azt jelenti, hogy gyöngy.
            Egy ideig csak pislogtam rá, hogy vajon ezt most fejből tudja-e, vagy a kezében lévő könyvben találhatta.
            – Hű, ezt honnan tudod?
            – Egyszer elolvastam egy ilyen jegyzéket, a nagy részére még most is emlékszem.
Nem tudtam rá mit válaszolni, így pár perc kínos csönd után ismét ő kezdett beszélni.
            – Szép neved van, talán azért emlékszem rá ilyen jól.
            – Köszönöm. A tiéd mit jelent?
            – Gót eredetű, azt jelenti, hogy szeretett apánk.
            – Hát persze, Attila, meg az ő isteni nyilai. Vagy mi.
            Rámosolyogtam, de ő újra kiröhögött.
            – Most mi van már megint?
            – Attila, az isten ostora. Tudod, a hun király.
            – Istenem.
            Eltakartam az arcom a kezeimmel.
            – Semmi baj, te vagy Barbie és én vagyok a történész, nem?


Képek forrása: WeHeartIt

Megjegyzések