A történészfiú - Nyáresti keringő

Első rész


            Már a nyár első hetét is a senki földjén töltöttem, anyám régi ocsmány sárgára vakolt szobájában azzal, hogy az egész havi mobilnetemet felhasználtam, már rögtön az első héten.
            Bizonyos részben a teljes lakásfelújítás miatt lettem kiutalva a világ végére, hogy mire az anyámban egyre növekvő bőgőmasina megszületik, minden elkészüljön. Másrészt anyám megingathatatlanul abban a hitben él, hogy internetfüggő vagyok, jót fog tenni a net és sokszor térerőmentes övezet. Titokban talán Danitól is távol akar tartani, a volt barátomtól.
            Péntek délutánra szakítottam el magam teljesen a világtól és kínomban az ágy matracába vertem ütemesen a fejem, míg a nagyi be nem nyitott a recsegő rugók hangjára.
            – Gréti, mit csinálsz már megint?
            – Megölöm magam?!
            Egyszerű kijelentésemre nagyot fújtatott, aztán ahogy jött, úgy zárta be maga mögött az ajtót. Abbahagytam a rugó gyilkolását, ami még nagyot jajdult, mikor végleg letettem a fejem, de aztán csöndben maradt. Még arra sem volt időm, hogy ismét a telefonomért nyúljak, a nagyi már ismét az ajtómban állt.
            – Jaj, kislányom, mire beértem, már el is felejtettem. Este megyünk a bányásztalálkozóra, öt óra körül el akarunk indulni, hogy ne maradjunk sokáig.
            – Máris készülődök.
            Kimásztam az ágyból és rámosolyogtam a nagyira. Szerencse volt, hogy csak azután néztem meg az időt, mert már csak fél órám volt elkészülni. Még mindig nem voltam képes kipakolni a táskákból, amiben a ruháim lapultak, így a) iszonyatos rendetlenséget csináltam; b) muszáj voltam a legkevésbé gyűröttet választani. Három lehetséges opció maradt, de lövésem sem volt, hogy mit illik ilyen helyre felvenni.
            Átmentem megnézni, hogy a nagyi mit választott, és mivel az egyik legféltettebb szoknyáját láttam kikészítve, kénytelen voltam én is a magenta színű ruhám felvenni egy pár magassarkúval. Hogy néztem volna ki, ha alulöltözöm az alkalmat?
            A fő probléma a sminkemmel adódott, mert ha nem az ágyon kell kiborítanom a neszesszerem és egy gombostűnyi tükörben sminkelnem, valószínűleg nem háromnegyed órás késéssel indulunk el, de így tényleg nem az én hibám volt.

            Nem sok mindenről maradhattunk le, még akkor kezdtek el az emberek beszivárogni a művelődési házba, és elfoglalni a helyüket. A nem túl széles teremben az asztalok két hosszú csíkban szelték át a termet egészen a színpadig, középen csak egy kis folyosót hagyva a még mozgolódó tömegnek.
            Mi a jobb oldalon ültünk le úgy középtájon, a nagypapa régi kollégái már foglalták nekünk a helyet. Csak amikor leültünk az asztalhoz jöttem rá, hogy felesleges volt a nagy igyekezet, mert egyrészt úgysem látják már jól az arcom, kár volt annyi sminkelni, másrészt a legszakadtabb rongyomban is ugyanolyan negédesen ismételgetnék, hogy mennyire megnőttem és milyen nagy lettem, mint teljesen egyedül rikító pinkbe öltözve az egész teremben.


            A köszöntőműsor elkezdődött és én már tíz perc múlva egy kést kerestem, hogy felvághassam az ereim. Beszédek, néptáncosok, megint beszédek, megint néptáncosok, valaki énekelt is, és ez így ment egy órán keresztül, szünet nélkül.
            Használható kést ugyan nem találtam, frissnek tűnő pogácsát azonban igen. A látványára megmordult a gyomrom, de még mielőtt elértem volna egy guszta darabot, a nagyi olyat rávágott a kezemre, hogy sértettem húztam vissza azt.
            – Grétikém, viselkedj. – köpködte a szavakat ellentmondást nem tűrően.
            Mire az utolsó díjat, vagy mit is átadták, már meg tudtam volna halni egy harapásért abból a szénhidrátbombából. Sikeresen kinyilvánították, hogy vége az emberkínzásnak és olyan gyorsan rákaptam a kiszemelt pogácsára, hogy még a nagypapi is felnevetett.
            – Ha ennyire éhes voltál, igazán ehettél volna belőle.
            A többiek is nevetni kezdtek, amibe egészen belepirultam, ahogy próbáltam velük együtt nevetni magamon. Valaki nem tudta abbahagyni a nevetést és élesen felé fordítottam a fejemet. Addig fel se tűnt a tőlem kissé jobbra, de szemben lévő oldalon ülő srác a sok öreg közt, akinek a nyakában valami fura nyakkendőszerűség lógott, az tartotta össze rajta a nyakánál hanyagul kigombolt inget. Megsemmisítő pillantást vetettem rá, mire azonnal elmúlt a jókedve. Bezzeg a nagyi nem bírta ki, hogy közbe ne szóljon.
            – Milyen figyelmetlen vagyok veled.
A vörös hajú srác felé fordult, aki rögtön közelebb hajolt hozzánk és megigazította az orrán a szemüveget.
            – Ő itt Gréti, a kis unokám Pestről. Gréti, Ati nem messze tőlünk lakik, verhetetlen römiben.
            – Daru Attila, szia.  – nyújtotta felém a kezét
            – Öhm… Fodor Gréta… Szia.
            Egy tíz másodperces kézfogás után a nagyi felváltva kémlelt minket és már akkor nem tetszett az egész.
            – Hát, akkor én most eszek.
            Ismét felnevettek, de ezúttal már nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Augusztus végéig még bőven le fogom tudni adni, amit most magamra szedek, nyugtattam magam és nem kíméltem a süteményeket.

            Bár elvileg hétkor már otthon kellett volna lennünk, valójában még bőven a buli felénél tartottunk, ahol mindenkinek egyre jobb kedve lett (ami talán a dugi házi pálinkának is köszönhető volt, ami többször körbejárta az asztalunk). Csak én ültem ott szótlanul a sok vén csont között, akik a jelenlétemben beszélték ki a férjeiket meg az unokáikat, mintha ott sem volnék. Öt percenként rosszalló pillantást vetettem a nagyira sürgetésképpen, amitől láthatóan egyre idegesebb lett. Biztos voltam benne, hogy maximum még tíz, vagy tizenöt percnél többet nem fog kibírni és végre elindulunk, de hatalmasat kellett tévednem. Még öt perc se telt el, nemhogy tizenöt, a nagyi újra Ati felé fordult. Meg se kellett szólalnia, már tudtam, hogy egy: nem akar hazamenni, kettő: a szórakoztatásomról a vörös hajú fog gondoskodni.


            – Nincs kedvetek táncolni? Ne unatkozzatok itt köztünk, még fiatalok vagytok.
            – Én szeretek itt lenni. – emelte maga elé a kezét védekezésképpen.
            – Menjetek, na. – szólt közbe az ő nagymamája. – Rátok fér egy kis mozgás.
            – Csak ha Grétának is van kedve.
            Egyszerűen rám hárította a döntés lehetőségét, ami valójában csak illúzió volt. A nagyi megpaskolta a hátam jelzésként, kénytelen voltam úgy tenni, mintha egy kicsit is örülnék az ajánlatnak.
            – Hát persze.
            Nagyot sóhajtottam közben kelletlen fejet vágva, amivel a bébiszitterek már nem foglalkoztak, azonnal folytatták onnan a diskurzust, ahol abbahagyták.
            Át kellett másznom egy fél teremnyi emberen, hogy kijussak az asztaltól, fel, a tánctérnek kinevezett színpadon. Négy vagy öt idős pár lépegetett jobbra – balra a felismerhetetlen dallamokra.
            – Citromot ettél? – utalt az arckifejezésemre.
            – Nem savanyúbbat, mint te.
            Idétlenül felnevetett, egészen mélyen, de szaggatottan, ami kívülről biztosan biztatóbban nézett ki, mint közelről hangzott, mert a nagyi elmosolyodott, mikor felé pillantottam.
            Ati keze a derekamon kötött ki, míg a másik kezével felemelte az enyémet és felvettük a tőlünk telhető legnagyobb távolságot. Három bátortalan lépést se tettünk meg, de már attól féltem, hogy vagy én taposom meg őt, vagy ő engem.
            – Nem tudok táncolni.
            – Sebaj. – ügyet se vetett rám. – Engedd, hogy vezesselek.
            Mit tehettem volna mást, engedtem neki. Párszor azért sikerült megtaposnom azért, de nem különösebben érdekelte, úgy tett, mintha meg se érezte volna.
            – Igazából te ezt még élvezed is, nem?
            Csak suttogni mertem, nehogy eljusson a bájos kis csevejünk híre a nagyihoz, így közelebb kellett hajolnom, hogy halljon engem. Keveredett rajta a frissen mosott ruha illata valami könnyed parfümmel, ami azért be kellett vallanom, nem volt rossz.
            – Egy hete arról a pillanatról álmodoztam, hogy a nyugdíjasklubban fogok táncolni Marika nénivel annyi idő után újra. Erre tessék, itt vagy te, Barbie, és mindent elrontottál.
            – Kelletlenül nevetgéltem, mire egy lépéssel közelebb rántott magához és nekiütközött a fejem a vállának.
            – Mit akarsz, Paradicsom?


            Nemtörődöm módra megrántotta a vállát és még saját magát is kinevette.
            – Ha már a Marika néni ugrott…
            – Felejtsd el.
            De csak újra kiröhögött.
            Egy szót se kellett szólnunk az asztalhoz visszatérve, tudták, hogy most már tényleg indulni akarunk. A nagyi és az ő nagymamája egymásba karolva indulta meg maguk mögött a férjeikkel, így Atival a sor végére maradtunk.
            – Nem is volt olyan rossz,ugye? – szólalt meg a kapujukhoz érve.
            – Fogjuk rá. – bólintottam egyet és elváltunk egymástól.

Képek forrása: WeHeartIt

Megjegyzések