A történészfiú - Nyári románcok

Negyedik rész


Négy óra körül biciklizett le értem Ati. A cuccaim már össze voltak a táskámba készítve, arra azonban nem számítottam, hogy újra kockáztatnom kell az életem. Valamiért abban a szilárd hitben voltam, hogy ha már a barátaival megyünk, akkor lesz valakinek autója, vagy gyalog megyünk.
Habár időben el tudtunk volna indulni, előbb a nagyinak kellett könyörögnöm egy bicikliért, de ő a nagypapihoz küldött. Ő a szomszédban volt, így átmentünk oda, megkerestük, aztán fel kellett fújni még a bicikli hátsó kerekét is.
Csak egyetlen órácskát késtünk, ami tőlem igazán jónak számított, csak az újdonsült ismerőseim nem voltak elragadtatva. A tó körbe volt kerítve, már láthatóan idegesen vártak ránk a bejárat előtt.
            – Szöprájsz. – szólalt meg a tőlem egy fejjel magasabb, sűrű fekete hajú fiú.
            – Miattam volt az egész, bocsi.
            Nem túl barátságosan mértek végig, kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni.
            – Oké, ő itt Gréta, Gréta, a barátaim: Gabi – mutatott a fekete hajú, förtelmes angol kiejtéssel beszélő srácra. – Andris és Zita. Amúgy meg bemehettetek volna.
            Andrisról nem volt nehéz kitalálni, hogy Gabi testvére, mert kiköpött egyformák voltak, csak a szemük színe volt különböző. Míg Gabi szemei inkább kékbe hajlottak, addig Andrisé zöldbe.
            Zitára mosolyogtam, de egyértelműen nem voltam neki szimpatikus. Talán mert rajtam magassarkú volt selyemblúzzal, ő meg az a kockásinges, tornacipős típus volt, lófarokba kötött hajjal.
            Miután bementünk, egy pokrócra pakoltuk le a cuccainkat. A nagyi nem engedett el ennivaló nélkül, így végigkínáltam mindenkit a sós sütivel és utána már valahogy rögtön befogadóbbnak tűntek. Nagyi sütijeiben mindig volt valami, amitől minden kicsit szebbnek tűnt, mint az valójában volt.

            Igazából a barátai nem sokat törődtek velünk, szó nélkül fogták magukat és otthagytak minket kettesben, én meg csak néztem Atira, hogy miért is csinálják ezt. Választ azonban nem adott.
            – Neked tartozok egy körbevezetéssel, úgyis annyira meg akartad tudni, hogy hol lettek öngyilkosok Vitályosyék.
            – Mi?
            Kikerekedett szemekkel bámultam rá, erről nem volt szó. Egészen messze vitt el, míg újra megszólalt és a meglepettségtől.
            – Látod azt a sziklát ott?  - mutatott a távolba. - Azt beszélik, hogy mindketten onnan ugrottak fejest a halálba. Most már elég sekély a víz, de azok még azelőtt voltak, hogy mesterségesen hozzányúltak volna a tóhoz.
            – Ne mesélj nekem ilyeneket, már most a hideg ráz a gondolatától is. Miattad nem fogok éjszaka aludni.
            Ő azonban megint csak kiröhögött, mikor megsimogattam a karom, hogy elmúljon a libabőr.
            – Csak beszéljünk másról, légyszi. Mondjuk… Te meddig maradsz itt?
            Megrázta a fejét, majd meg kellett igazítania a szemüvegét, mert lecsúszott az orráról. Akár földet nézte, akár cipőmet, egyszerűen idegesített, hogy már megint nem válaszol.
            – Te meddig maradsz?
            – Én egészen augusztus végéig itt rohadok. De én kérdeztem hamarabb.
            – Oké, igaz. Elvileg jövőre felvesznek az egyetemre és kirepülök a családi fészekből, de az még minimum egy év.
            Egy pillanatig csak néztem rá megvilágosodva, egyrészt, hogy miért nem akart róla beszélni, másrészt, hogy miért van ilyen elfoglalt élete a „nyaralása” ellenére is. Inkább nem is akartam tudni, hol vannak a szülei.
            – Ó, én azt hittem, hogy te csak…
            Belém fojtotta a szót.
            – Szóval az első Bélát kihúzták onnan, a Gézát meg nem találták meg, de nyolcvan százalék biztos vagyok benne, hogy nem halt meg és vannak leszármazottjai.
            – Jó, de ha ennyit tudsz mindenről, akkor mi után kutatsz még?
            Igazából egy cseppet sem érdekelt ez a történelmi izé, de bármiről szívesebben beszéltem volna, mint az öngyilkosságról, gyilkosságról, vagy csak random szikláról vízbe ugrálásokról.
            – Az alaptörténetet össze tudtam rakni a könyvtárban, figyelj. Béla megvette a falut, László fiatalon meghal, Károlyé lesz a falu. Egyetlen lánya születik, akit a másod-unokatestvéréhez ad hozzá, Béla szerencsejátékon elveszti a vagyont és mire Gézához kerülne, már túl késő. Az a baj, hogy a részletek hiányoznak, pedig azokkal lenne igazán érdekes. Főleg, hogy ha még vannak élő rokonok, mert akkor megkereshetném őket és engedélyt kérhetnék, hogy ne csak a teljes valóságot írhassam le.
            Szenvedéllyel beszélt, szinte csillogott a szeme, amikor a családról beszélhetett. Jól esett csak nézni beszéd közben, még ha nem is figyeltem minden szavára.
            – Oké, így már azért tisztább. Mit változtatnál meg?
            Megint megrázta a fejét. Néha úgy érződött, mintha csak kétféle módon tudna reagálni mindenre, amit mondok; vagy rázza a fejét, vagy egyszerűen kiröhög.
            – Ott van Géza, nem mindegy, hogy a végén meghal vagy kimenekül az országból és valahol boldogan él, amíg meg nem hal. Az sem mindegy, hogy Blanka tényleg a másod unokatestvéréhez ment-e hozzá, és István (mármint az unokatestvére) öngyilkos lett, vagy Blanka ölette meg, mint ahogy már hallottam, hogy hozzámehessen valamelyik szomszédos falu bárójához.
            – És már megint vérmérgezés meg haldoklás.
            Nem tudtam már kedvesen nézni rá, mert túlságosan előttem volt, ahogy a flancosan felöltözött férfi szerelmi bánatában tóba veti magát. Aztán az is, ahogy előbb megölik, aztán belelökik.
            – Oké, akkor ez biztosan jobban fog tetszeni. Blankáról is sok mindent hallani. Egyik szerint nem akart férjhez menni, hogy apáca lehessen, a másik szerint abba a szomszédos báróba volt szerelmes, a harmadik szerint meg mindenféle románcai voltak a környéken mindenhol, még munkásemberekkel is.
            – Nyári románcok? – mosolyodtam el, képtelen voltam visszafogni magam.
            – Nyári románcok. – válaszolt ő is egy vigyorral, mielőtt még mi is bementünk volna a vízbe.

Képek forrása: WeHeartIt

Megjegyzések