A történészfiú

            Ültem ott, a nagyszüleim teraszán éjfélkor, ahogy kimászva az ablakon, a műanyapoharamban az Ati nagyapjától ellopott vörösboros kólával, pizsamában, kócosan, szemben velem az a vörös hajú, szemüveges, szeplős srác nyakig belebújva a fekete, kapucnis pulcsijába, hogy védje azt a törékeny kis ropi testét a hűvösebb szelektől, és nem tudtam megszólalni. El akartam mondani neki az igazat, belül minden porcikám remegett azért, hogy bevallhassam végre, hiszem vége a nyárnak és én hazamegyek, ő meg itt marad, és valószínűleg soha többé nem látjuk egymást. Aztán ha tíz év múlva szembejön, már fel sem fog tűnni az a csontos kis arca, ami addigra kitudja milyenné alakul és ő sem fogja felismerni úgy a hidrogén szőke tincseim már messziről, mint most teszi. Lehet, addigra már semmi se marad a szőkeségemből.

Via WeHeartIt
            Minden mocskos kis apró részem epekedve várta, hogy végre ezt is tönkretegyem, ezt is összemocskoljam, égett bennem a vágy, hogy újra meg újra bebizonyítsam magamnak, hogy igen is az életemben semmi sem olyan egyszerű, ártatlan vagy tiszta, mint az a nyár volt. Akartam hinni, hogy Ati is csak egy a sok közül, ő sem jobb másnál.
            – Min gondolkozol?
            Rám pillantott a pohara hosszas forgatása után. túl sokáig voltam csöndben ahhoz, hogy ne törjem valamin a fejem, és ő ezt tudta jól.
            – Ati…
            Belefulladtam a mondatba, mire szigorú pillantást vetett rám. Felvettem az asztalról én is a poharam és ahelyett, hogy a lötty szörnyű ízén sápítoztam volna, mint addig, egy húzásra magamba döntöttem.
            – Ez még mindig szörnyű. – jelentettem ki egyszerűen, mire felnevetett. – Nem fog tetszeni, amit hallani fogsz.
            – Tudom, hogy elmész.
            Száraz tényként közölte, érzelemmentesen, de az arcára volt írva, hogy utálja ezt mondani.
            – Ez most más.
            Nagyot nyeltem és megpróbáltam egyszerűen csak rázúdítani az egészet.

Megjegyzések