A történészfiú - Barátság

Kilencedik rész


            Lassan peregtek vissza az előző éjszaka emlékképei. Nevetgéltünk, elmeséltük, mit csináltunk egy hónapig, aztán rátértünk, amiért eredetileg voltunk ott. Vagyis csak ő beszélt, mert annyit mondott, hogy az csak egy hiba volt. Bólintottam egyet, hogy egyetértek vele aztán mintha az egész meg se történt volna, beszéltünk tovább. Már hajnal három körül lehetett, mikor kezdtünk kijózanodni. Neki haza kellett mennie, nekem meg vissza, mielőtt még bárki is tudna a mi kis találkánkról.  Lemásztunk az ablakpárkányról, kitolta a biciklijét az udvarról és egy pillanatra ismét túl közel kerültünk egymáshoz. Percekig álltunk centiméterekre egymástól, köztünk a biciklivel, aztán elnevettem magam és észhez tértünk, biciklire ült és elhajtott.
            Rájöttem, hogy a fülemet hasogató zaj, amire felébredtem, az a csengőhangom. Belevertem párszor a párnába a fejem, de az csak zenélt tovább, úgyhogy még mindig a párnával az arcomban, vakon kerestem az átkozott telefont. Felemeltem a fejem, hogy megnézzem ki az. Ati volt. Ki más is keresne reggel kilenckor, ha nem ő?
            – Meg foglak ölni, esküszöm.
            – Azt hiszem, te rosszabbul vagy, mint én.
            Ismét kiröhögött, amiért szívesen arcon csaptam volna, ha lett volna rá lehetőségem.
            – Mit akarsz hajnalok hajnalán? Mondd gyorsan, hogy utána vissza tudjak aludni.
            – Azt mondtad, hogy menni akarsz a könyvtárba. Hát most megyek.
            – Ahj. – hosszan nyögtem fel, mert akármennyire is menni akartam, képtelen lettem volna kimászni az ágyból. – Délután.
            Felsóhajtott, de közben már éreztem, hogy ismét el fogok aludni hamarosan. Alig vártam, hogy letehessem a telefont.
            – Tizenegy?
            – Délután egyre elkészülök, te emberszörny. És most szia.
            Rácsaptam a telefont, leejtettem a földre és aludtam tovább.

            Fél kettőkor kopogtatott az ajtón és a nagyi beengedte. Még felkentem a rúzsom, úgy mentem ki hozzájuk.
            – Nagyi, Atival elmennénk a könyvtárba, ha elengedsz.
            – Persze, menjetek csak.
            Meglengettem a levegőben a már „kiolvasott” könyvet, és bár biztos voltam benne, hogy a nagyi azt hitte, Ati nem tud a rendszigorításról, a fiú cinikus, önelégült, fültől fülig érő mosolyában benne volt a tudás hatalma.
            Löktem rajta egyet, hogy induljon már el és amíg le nem értünk a könyvtárig, meg se szólaltunk. Nem akartam beszélni a hajnalban majdnem elcsattant csókunkról és úgy tűnt, ő se igazán. Egyáltalán nem is értettem, miért csinálta, mikor megbeszéltük, hogy nem vezetne sehová sem.
            – Van még olyan, amit nem tudsz viszályosékról, Történészfiú?
            – Te akartál könyvtárba jönni nem?
            Kinyitotta előttem az ajtót, de én csak elképedve álltam a nyitott ajtó előtt.
            – Most komolyan ezért keltettél fel az éjszaka kellős közepén?
            Kinevetett, és mutatott, hogy menjek már be. Anna már a pultban ült idegesen, nem tetszett neki a kintről beáramló forró levegő.
            Odaadtam Atinak a könyvem, hogy ők visszarakhassák én meg levágódtam a gép elé. Semmi érdekeset sem találtam, még Dani se üzent, szombat reggel óta nem is beszéltem vele. Túl kíváncsi voltam arra, hogy mit csinál Ati, kikapcsoltam a gépet és felé hajoltam, hogy belelássak a könyvbe is.
            – Mit csinálsz?
            – Végignézem a térképen a helyeket, ahová az utolsó Vitályosi mehetett. Szlovákiát és Romániát említették, főleg három családot, szóval most megnézem, a térképek szerint mennyire egyeznek az infók, aztán megpróbálom őket elérni.
            – A neten nem lenne egyszerűbb? – úgy nézett rám, mintha valami hatalmas baromságot mondtam volna, kénytelen voltam elvetni ezt az ötletet. – Oké, mit segítsek?

            Sokáig ültem ott mellette, mutogattam a térképeken innen oda, onnan ide, de nem igazán láttam át a rendszert, ami szerint próbált eljutni a megoldáshoz. Végül arra jutott, hogy Romániát kizárja, el is kezdte megmagyarázni, hogy miért, de egy szót sem értettem az egészből, csak néztem a világító kék szemét, ahogy csillog, miközben beszél az egészről.
            A következő lépés a tényleges keresés volt, én a neten kerestem a lehetséges rokonokat, ő meg írta fel magának, hogy később megkeresse őket. Ötkor rakott ki minket Anna, mert lejárt a munkaideje és láthatóan semmi kedve nem volt már velünk bajlódni aznap.
            – Akkor majd holnap folytatjuk. – szólaltam meg, mikor kiszedtük a bicikliket a tárolóból.
            – Igazából… Nincs kedved átjönni és folytatni? Fogalmam sincs, mit írhatnék ezeknek az embereknek, kéne egy kis segítség.
            – Bármit szívesebben csinálnék, minthogy a nagyival nézzem a kedvenc szappanoperáját, de nem akarom, hogy megfojtson, ha hazaérek.
            – Majd én beszélek vele.
            Megrántotta a vállát és elindult a biciklivel. A kifogásaim nála már nem használtak, nem volt mit tenni, mennem kellett utána.



            Ati a nagyszüleimnél egyértelműen bármit el tudott érni. Nem akartak elengedni, volt egy olyan érzésem, hogy akkorra vették észre az üvegből hiányzó szeszt, de ő csak mosolygott és bájolgott és kérlelt, míg rá nem bólintott a nagyi is, hogy végre először megnézhessem a történészfiú szobáját. Fehér falak, szürke bútorok, teletűzdelt parafatábla, a színes post it-ek világítottak az egyhangúságban. Nem kellett egyet sem elolvasnom, tudtam, hogy mind a könyvről szólnak.
            Tizenhét embernek küldtünk végül üzenetet, amit egy órás munkával sikerült megfogalmaznunk. Egyszerűen nem akart összeállni, egy idő után már csak feküdtem az íróasztalán arra várva, hogy rábólintson az ötvenedik piszkozatra és elküldhessük őket. Hiába mondtam a magamét, amiért olyan hihetetlenül maximalista és átgondolt, nem érdekelte, amíg tökéletes nem lett, nem küldte el.
            – Oké, most erre ennünk kell valamit.
            Kiment a konyhába és viszonylag sokáig magamra hagyott. Hallhatta a gyomrom korgását, ami amúgy is lelassította az időt. Csak szerettem volna végre enni valamit a sok munka után, amit Ati végzett el.
            Szendvicsekkel tért vissza, amik mindennel meg voltak pakolva, de tényleg mindennel. Sajtok, sonkák, ketchup, majonéz, zöldségek és azokat összetartó kenyér. A nagymamája még innivalót is hozott utánunk, akire még mosolyognom is kellett, pedig az éhség miatt semmi kedvem nem volt hozzá.
            – Nem nézünk meg egy filmet?
            – Mi? Nem. Nem nézek veled filmet.
            Akármennyire is ellenkeztem magammal, elmosolyodtam a mondat végén. Inkább haraptam egyet a szendvicsemből, ami alig fért bele a számba, nehogy valami más hülyeséget is csináljak.
            – Nem hiszem el, hogy te mindig rosszra gondolsz. – röhögött ki. – Összerakom az udvaron a vásznat, nem fogok rád mászni, a szomszédok gondolom még kertészkednek.
            – Félreérthető volt, oké? Még azt sem tudom, mit keresek a szobádban, aztán megkérdezed, hogy filmezünk-e.

            Azért már én is kinevettem magamat és lementünk, hogy már a film közben fejezzük be a szendvicseket.


Képek forrása: WeHeartIt

Megjegyzések