A történészfiú - Hiányzik, nem hiányzik

Nyolcadik rész


            Már majdnem megcsókolt – és akkor egy zajos társaság lépett ki a kastélyból és elhúzódtunk egymástól. Visszaléptem a cipőimbe, nem kellett megbeszélnünk, fogta a telefonját és felhívta a nagyapját, hogy jöjjön értünk. Még bementünk elbúcsúzni, nem akartunk otthagyni csak úgy csapot-papot, de öt percnél nem tarthatott tovább. Gyorsan fent volt értünk az autó, Ati hagyta, hogy az összes kérdésre én válaszoljak, cserébe hallgattam az összes olyan részletről, ami nem vetett ránk jó fényt. Kiszálltam az autóból és betámolyogtam a házba. Újabb adag kérdés zúdult rám, amikre normálisan kellett válaszolnom, de csak egyre inkább kavargott a fejem.
            Már majdnem hajnal volt, mire elaludtam és csak délután kettőkor ébredtem fel. Mikor ugyanolyan álmosan kitántorogtam, mint amikor lefeküdtem, a nagyiék bejelentették, hogy Ati keresett, de mivel aludtam, elküldték. Akkor hallottam utoljára egy jó ideig.
            Rá kellett jönnöm, hogy nélküle ismét halálra fogom unni magamat. Pénteken a römi estre már nem volt hajlandó odatolni a képét, amitől igazán dühös lettem. Beszélni akartam vele, nem értettem az egészet ő meg csak úgy eltűnt, magyarázat nélkül.
            Beiratkoztam a könyvtárba, kaptam olyan olvasójegyet is és végre volt hol interneteznem is. Minden alkalommal kivettem egy könyvet is, amit aztán olvastam, amikor a nagyszüleim láttak. Borzasztóan büszkék voltak rám ezért, el se akarták hinni, hogy minden héten kiolvasok két-három könyvet. Valójában csak az internet miatt mentem, jó érzés volt újra visszakerülni a körforgásba és tudni a barátaimról meg a legújabb pletykákról.
            Dani kitalálta, hogy ha ennyire unatkozom, hogy még a könyvtárba is hajlandó vagyok eljárni, találkozzunk. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű meggyőzni a nagyszüleimet arról, hogy elengedjenek, de egy percig se gondolkoztam azon, hogy mit válaszoljak. Minden reményem abban volt, hogy ha újra látom Danit, akkor majd az kiveri a fejemből azt, ami a megnyitó estéjén történt, vagy inkább nem történt.
            Azt mondtam a nagyinak, hogy egy városi barátnőm hallotta, hogy itt vagyok, felhívott telefonon és megkérdezte, hogy nem-e mennék be hozzá, ha már ilyen közel vagyunk. Meglepődtem, de minden kérdés nélkül elengedett, mintha elfelejtette volna az összes húzásom, amit vele vagy anyával műveltem. Talán már kicsit szenilis volt szegény.
            Pénteken délután buszra ültem és három átszállás után megérkeztem a megyeszékhelyre. A buszom egy félórát késett, a rám váró kék autóból hangosan dudált Dani, mikor meglátott, utált várni, mindegy miről volt szó. Csak egy puszit nyomtam az arcára a jelenlévő barátai miatt, aztán elindultunk az éjszakába.


            Jól éreztem magam, jó érzés volt végre ismert arcokat látni magam körül, ismerős helyzetekbe keveredni, ismerős témákról beszélgetni. Visszacsöppentem a régi életembe, de korántsem voltam olyan boldog, mint gondoltam, hogy leszek. Meg tudott volna ölni a kíváncsiság, hogy vajon mi történik a römi esten, amit hihetetlenül szégyelltem, még magam előtt is. Ott ültem egy elég hangulatos bár közepén a nagyváros szívében, de csak arra a kis mocskos falura tudtam gondolni a csontos, paradicsomfejűvel, míg Dani elégszer meg nem fordult a pultnál és elég részeg lettem ahhoz, hogy már semmi se érdekeljen, csak táncoljak vele.
            Másnap reggel egy ismeretlen szobában ébredtem fel. Dani ott feküdt mellettem, nézte, ahogy alszom.
            – Hol vagyunk? Mennyi az idő?
            – Jó reggelt.
            Jót mosolygott rajtam, de azért látszott rajta, hogy ő is másnapos. Valami barátjánál voltunk, és már elmúlt reggel kilenc. Nekem még éjjel kilencre vissza kellett volna érnem, ami nyomasztó tényként nehezedett rám. Dani parfümje ott volt mindenütt, nem kockáztathattam meg, hogy lebukok, muszáj volt lezuhanyoznom, csak utána tudtunk elindulni. A falu határáig vittek be, addig szinte nem is szóltunk egymáshoz. Hivatalosan még nem tudtam, hogy mi lett az ügyének a vége, de ő meg láthatóan nem akart az egész előzetes – letartóztatás – felfüggesztett dologról beszélni. Ráhagytam, már úgy is alig tudtam, mit gondoljak, csak egy aszpirint és egy hatalmas üveg vizet akartam.


            Azt hittem, hogy sose fogok hazaérni. Egy kis faluban nincsenek nagy távolságok, maximum húsz perc alatt az egyik végéből a másik végébe el lehetett érni gyalog, de ez most mégis többnek tűnt. A napszemüveget, ahogy csak tudtam, az arcomba toltam, hogy ne lássák a fáradt szemeim és a tőlem telhető leggyorsabban mentem – körülbelül egy csiga sebességével. Valahogy még akkor is azt reméltem, hogy szembe fog jönni Ati és lerángathatom a biciklijéről, hogy beszéljük meg, mert ez így nem jó, de nem jött. Otthon a nagyszüleim ebédeltek, de semmi kedvem nem volt leülni még enni is velük, pedig éhes voltam.
            – Később elmagyarázom. – intettem és bevágtam magam mögött az ocsmány sárga szoba ajtaját.

            A sztori az volt, hogy előbb lekéstem a buszomat, aztán lemerült a telefonom és nem tudtam a telefonszámukat fejből, ezért a barátnőmnél aludtam és nagyon sokáig fennmaradtunk. Másnap a barátnőm apukája olyan rendes volt, hogy elhozott a falu határáig és onnan besétáltam. Valószínűleg egy szavamat se hitték el, de megadtam nekik Laura számát, aki tanúsította, hogy minden úgy történt, ahogy meséltem, úgyhogy különösebben nem tudtak belekötni, még képeket is mutattam nekik a telefonomon, hogy miket csináltunk.

            A következő héten megint átaludtam, mikor reggel nálunk járt Ati, aztán a péntek elmaradt, mert valami vendégeik voltak. Kezdtem beleőrülni a dologba, egyrészt, mert egyedül már nem engedtek el, viszont a nagyi meg a nagypapi meg nem voltak hajlandóak kimozdulni. Egész nap csak feküdtem az ágyban és nyomogattam a tv-t egyik teleshopról a másikra, aztán délután egyik szappanoperáról a másikra. A hét közepén adtam fel teljesen, mikor már pontosan egy hónapja nem láttam. Idegesített, hogy érdekel és idegesített, hogy őt nem. Elkértem a nagyi telefonját, aztán este tíz után, mikor a nagyszüleim már aludtak meghúztam a hűtőben a pálinkásüveget és felhívtam.
            Sokáig csörgött, már majdnem letettem, mikor felvette.
            – Halló? – szólt bele bizonytalanul.
            Akkor persze már rájöttem, hogy egyszerűbb lett volna nem éjjel hívni egy számára teljesen ismeretlen számról, de már mindegy volt.
            – Szia Ati, Gréta vagyok.
            – Szia.
            Az alkohol már tombolt az ereimben, ami egyet jelentett azzal, hogy elkezdtek ömleni belőlem a szavak. Át se gondoltam, mit beszélek, csak mondtam, ami először eszembe jutott, míg ki nem fulladtam. Elmondtam neki, hogy nem értettem, hogy miért nem találkoztunk rögtön a kiállítás után, ha reggel még beszélni akart velem, hogy miért került ennyi ideig, hogy még akkor is ezen agyaltam, amikor elszöktem Danival, pedig élveznem kellett volna, hogy megszabadultam egy estére a haláltanyától. Hibáztatni kezdtem, amiért most nem engednek ki egyedül még a könyvtárba se, pedig ott volt egyedül internet és olyan jól kitaláltam az egész könyves, „megjött a kedvem olvasni” fedősztorit. És ő egyszerűen csak hallgatott, míg be nem fejeztem.
            – Odamegyek, gyere ki.
            Nem várta meg a választ, letette a telefont. Tizenöt perc múlva mindketten pizsamában ültünk az ablakpárkányomon.
            – Részeg vagy. – mosolygott rám.
            Ő az egyik, én a másik oldalt dőltem neki az ablaknak, egyenesen a szemembe nézett.
            – Csak egy kicsit.  – mutattam a kezemmel is. – Várj.

            Akkor már nem tudtam reálisan felmérni, hogy mennyire fog feltűnni a nagypapinak, hogy mennyi hiányzik az üvegből. Kivittem neki és mikor már ő is jól érezte magát, beszélni kezdtünk.


Megjegyzések