A történészfiú - A kastély

Hatodik rész


            A kastély lenyűgöző volt. A nyolc hálószobából csak kettőt hagytak meg eredeti, érintetlen állapotában, a többi helyén már kiállítás volt. Tökéletes állapotban volt minden, az ablakokon hibátlanul mutatott a felkent festék a kereten, gondosan beágyazott ágyak, Blanka hajdani hálóban a fésülködőasztalon még ott volt a fésűje, mintha csak egy percre tette volna le. Nem volt annyi időm szétnézni, mint amennyit szerettem volna, mert Ati csak mondta és mondta, húzott egyik szobából a másikba és féltem lemaradni tőle.
            A szobák után a könyvtárba vitt, ahol aztán tényleg nem lehetett befogni a száját.
           – Károly toldatta hozzá a kastélyhoz ezt az egészet. Először még egy tánctermet is akart, de az már túl nagy kiadás lett volna. Ezért lett alul egy hatalmas tér az estélyeknek, a galérián meg itt vannak a könyvei. Gyere fel velem!
            Felmentünk, de közben alul lázasan zajlottak az előkészületek. Asztalokat díszítettek a hatalmas tér egyik oldalán, masnikat kötöttek fel a belső kertre nyíló ajtóra, a galéria korlátján már elegánsan terült végig a vörös bársonyanyag.
            Belegondoltam, hogy egyrészt milyen lenne itt keringőzni valakivel, tetőtől talpig azokba az ősrégi ruhákba öltözve, csak visszafogott fények közt, másrészt milyen lenne egyáltalán tudni keringőzni, nem csak lépegetni jobbra-balra, remélve, hogy nem taposom meg a másikat.
            – Nézd azt a könyvet. – mutatott az üvegszekrényre tapadva egy ezerévesnek tűnő darabra. – Az egy valódi bőrkötéses kódex. Kézzel írták, valamikor a középkorban, hatalmas cirádás betűk vannak benne meg kis piktogramok.
            – Hogy micsoda? – bámultam rá.
            – Azok a kis rajzok, tudod.
            Kiröhögött ismét. Valaki hátulról megölelte a vállam és majdnem kiugrott a szívem a helyéről.
            – Kit látnak szemeim.
          Anna észrevett valami kis hibát a dekoráción és végre elengedte a vállam, hogy megigazíthassa.
            – Azt hittem, nem érsz rá, Ati. Erre még egy plusz kis dolgos kezet is hoztál. Segítetek papírvirágokat csinálni?
            – Hát persze. – sóhajtottam fel.


            Három órán keresztül hajtogattunk pici papírvirágokat, hogy összeragasszuk őket egy naggyá. A ragasztó csak félig-meddig fogta össze a papírt, úgyhogy még valami lomtárban talált drótot is kötözgetnünk kellett köréjük, aztán felrakták a nagy masni közepére az ajtóhoz. Öten vagy hatan dolgoztunk rajta egyszerre, de az egész csak olyan volt, mintha sose akarna elkészülni. Mikor összeállt, meg már nem volt szívem otthagyni anélkül, hogy megnézném a tisztes helyén, még ha már bőven el is múlt vacsoraidő és a nagyi valószínűleg kezdte azt hinni, hogy eltűntem. A fehér virágok a vörös bársony előtt csodásan mutatott, még teremben lévő csillárnál is jobban tetszett, pedig az is elfogadtam volna.
            – Ugye holnap ti is itt lesztek? – jött oda Anna még éppen azelőtt, hogy hazaindultunk volna.
            – Gréti?
            – Én semmiről sem tudok.
            – Holnap lesz a kiállítás megnyitója. Egyenesen Pestről hozták a képeket, azt reméljük, hogy nagyon sokan el fognak jönni.
            – A képek tetszettek, nem?
            Anna elképedve nézett Atira.
            – Te megmutattad neki?
            Csak egy simlis mosoly volt a válasz, mire Anna rám nézett. Megszeppentem, aztán bólogatni kezdtem. Kezdett vörösödni a feje, ami sejtette, hogy nem nagyon örül a dolognak.
            – Azok közt a képek közt vannak olyanok, amiket kifejezetten erre a bemutatóra festett a művészúr. Még senki sem látta őket, tudod, azért ajándékozza nekünk, mert ide vezetnek a gyökerei.
            – Nekünk igazából mennünk kéne, elég késő van. És amúgy is csak két ember látta, nem fogunk róla fecsegni.
            Kézen fogott és már húzott is maga után, mint egy zsák krumplit.
            – Így engedjelek be a könyvtárba…
            – Jó éjt. – szóltam még utána, de csak a homlokát dörzsölgette szegény.
            Meg sem álltunk a kijáratig, ahol már csak a belülről kiszűrődő fény világított valamennyire. Egészen besötétedett már. Valamilyen érthetetlen okból a lépcső közepén állt meg, de sokkal jobban idegesített, hogy még mindig fogja a kezemet. Felemeltem a sajátommal együtt az övét is, hogy ráirányítsam a figyelmét. Kérdően néztem rá, de nem szóltam semmit, kíváncsi voltam, mit fog mondani.
            – Bocs, valahogy ki kellett jönnünk, mielőtt még nagyon kiakad. Fontos neki ez az este.
            – Oké, persze. – mosolyodtam el.


            A nagyi persze nem örült, hogy nem értem haza időben, de legalább büszke volt rám, amiért tovább gyarapítottam a családom jó hírét és segítőkész voltam (bár a kiállításos részről inkább nem szóltam). A kiállításra is elengedett, igaz, hogy egy félórás beszéddel, hogy érjek haza időben és ne keveredjek el Atitól, mert még a végén nem fogok hazatalálni.
            Fél órás késésben voltam, mert a fehér ruhám még meg kellett vasalni aztán keresni hozzá egy stólát. Nehéz döntés volt, mert nem divatbemutatóra készültem, mégse állíthattam oda akárhogy. Ati szintén késett, egyszerre idegesített, hogy még mindig nem vagyok kész és hogy még ő se ért oda. Már háromnegyed órája elkezdődött a megnyitó, mikor csengettek és tudtam, hogy ő az. Gyorsan fejeztem be a készülődést és mire kimentem a ocsmány sárga szobából ő már nyugodtan, jókedvűen beszélgetett a nagypapival. Öltöny volt rajta és hagyományos, normálisan megkötött nyakkendő, ami úgy meglepett, hogy meg kellett állnom az ajtóban.
            – Hűha.
            Csak ennyit mondott, mikor meglátott. Csend lett, ami egy idő után már kezdett kínos lenni, muszáj volt mondanom valamit.
            – Hűha, csak nem találtál egy normális nyakkendőt? – röhögtem magamon.
            Ők már nem találták annyira viccesnek, végigsimított a fekete anyagon és bólintott egyet.
            – Szép vagy.
            –Ugye milyen csinos?
            – Kis hercegnő.
            Ömlöttek a szavak a nagyszüleimből, nehogy reagálhassak.           
            – Köszönöm. – néztem rájuk csúnyán egy szolid mosoly után. – Mennünk kéne, késésben vagyunk, nem?
            – Egy órával korábbat mondtam, hogy időben elkészülj, bocsi. Ráérünk.
            És akkor újra elképedtem, nem tudom, hogy attól-e, hogy végre valahonnan nem fogok elkésni, vagy, hogy ilyen könnyedén át lettem vágva, jól felidegesítve, pedig nyugodtan készülhettem volna.

            Ati nagypapája kocsival vitt el minket a kastélyig. Ati megkért, hogy várjak, aztán kipattant és kinyitotta nekem az ajtót, amitől valamiért ott helyben el akartam olvadni, de nem tehettem, be kellett mennünk. Még integettünk egyet és megvártuk, míg az autó eltűnik a távolban.
            – Mehetünk?
            – Igen, menjünk. – mondtam és átölelte a derekam.


Képek forrása: WeHeartIt

Megjegyzések