A történészfiú - Kiállítás

Hetedik rész


            Már messziről látszott, hogy sokan vannak bent, de a külső világítás sokkal jobban tetszett. Kívülről is hasonló díszítést kapott a kastély, mint belül és olyan kis lámpák voltak a földön, amik megvilágították a bejárathoz vezető utat, egészen hollywoodi hatást kölcsönözve a világ végén.
            – Anna ott fog állni valahol az új festmény környékén, csak nézzük meg majd alaposan és csodálkozzunk rajta, hogy milyen szép lett.
            – Oké. – bólogattam, mert nem akartam, hogy haragudjon ránk, igazán nem tehettünk róla. – Tiszta őrület, nem?
            – Mi?
            – Hát, ez az egész.
            Körbemutattam a kastélyra meg a kiállításra, de leginkább a még mindig a derekamon lévő kezére próbáltam utalni.
            – Az.  vigyorgott.

Bent valószínűleg már bőven felnőtteknek néztek minket, mert a talpig pingvinbe öltözött pincérek minket is megkínáltak egy pohár pezsgővel, amit meglepődve, de annál boldogabban vettünk el. Atihoz folyamatosan odajöttek emberek, akiknek sorra bemutatott, aztán muszáj volt pár szót váltania velük.
            – Kit látnak szemeim, az én kis egykori tanítványom. – jött oda egy bőven a negyvenes éveiben járó nő, a még tőle is öregebb férjével.
            – Kati néni, csókolom.
            Ati úgy mosolygott, mint aki a valami világsztárral találkozott volna.
            – Jól megnőttél, mióta utoljára láttalak.
            – Hát igen. Ő itt Gréta.
Felém mutatott, amitől két szempár kezdett azonnal kutatni. Kezet fogtunk és próbáltam a tőlem telhető leginkább mosolyogva, elrejtve az unalmat és kissé ijedtséget is.
            – Én voltam felsőben Ati magyartanára. – magyarázta a titulusát. – Nagyon csinos barátnőd van, Atikám.
            Értetlenül néztem rá, de ő csendben maradt.
            – Igazából csak barátok vagyunk.
            – Ó, azért attól még nagyon csinos vagy. – mosolygott rám pontosan úgy, mint rá Ati.
            – Hát, köszönöm.
            Alig vártam, hogy elmenjenek és végre kettesben maradjunk azzal az idióta Történészfiúval, aki olyan boldogan elcseverészett bárkivel. Rengeteget tudtak beszélni, amibe még engem is bevontak, kénytelen voltam odafigyelni. Csak akkor indultak el, mikor már láthatóan elkezdtek készülni a bemutató megnyitásához. Alig vártam, hogy eltűnjenek és elkezdhessek beszélni.
            – Annyi idegen van itt, hogy el se hiszem. – előzött meg Ati.
            – Vedd le a kezed a derekamról. Nem akarom még egyszer én bejelenteni, hogy nem vagyok a barátnőd. Az a nő majdnem megölt a szemével.
            Ha valaki látott minket, igazán aranyosan nézhettünk ki, ahogy odahajoltam a füléhez, hogy a többiek ne hallják amit mondok.
            – Bocs, rajtad felejtettem a kezem.
            Nem nézett rám, a színpadszerűséget fürkészte, ahogy felállították a mikrofont, de legalább a keze eltűnt a hátamról.
            – Az nem úgy van, hogy rajtad felejtettem a szemem?
            – Improvizáltam. – mosolygott, még mindig előre nézve.

            Három beszédet kellett végighallgatnunk, a polgármesterét, a művelődési ház vezetőjét meg persze a festőjét, aki kiállított. Rájöttem, hogy nagyon rosszul választottam cipőt, mert a fehér magassarkúmban pokoli volt egy helyben állni, míg mindenki idézeteket meg verseket olvasott fel, amire senki se volt kíváncsi.
            Az emberkínzás végén mindenki elindult megnézni a festményeket és a hömpölygő tömeggel mi is sodródtunk. Atit nem igazán zavarta az egész, ment előre, de én csak totyogtam utána, mint valami sebesült kiskacsa a tizenkét centis magassarkújában. Vonakodtam, de aztán a keze után nyúltam és megszorítottam, kapaszkodnom kellett bele.
            Fura pillantást vetett rám, de nem akartam és nem is tudtam elkezdeni ott magyarázkodni. Lassan eloszlott a tömeg a termekben és mi kint maradtunk a folyosón, ahol valamelyest csend volt. Kihúztam a kezem az övéből, várta, hogy megszólaljak.
            – Csak nem akartam elveszni a tömegben. Hova menjünk először?
            – Kezdjük a végén, addigra lemegy a tömeg az új képnél és nyugodtan megnézhetjük… - közelebb hajolt hozzám. – még egyszer.
            – Shh, még meghallják. – vettem komolyan a dolgot. – Akkor kezdjük a végéről.

Másodjára már koránt sem volt olyan érdekes az egész, mint először. A korhűen hagyott szobákat bezárták, a képeket meg már láttam, nem tartott sokáig, míg elkezdtem panaszkodni, hogy unatkozom és fáj a lábam. Leültünk a teremben, ahol a megnyitó zajlott és egy ideig jól el is beszélgettünk, aztán meglátott valamit az egyik ablaknál és fel kellett ismét állnom, hogy odamenjek vele.
            – Azt beszélik, hogy a Vitályosiak szelleme még ma is visszajár ide, nem tudtak belenyugodni, hogy elvesztették a vagyont. Voltak, akik állítólag le is fényképezték őket a bejáratnál, az oszlopok előtt. Blankát szokták látni legtöbbször, a szobájában valaki mindig kopogtat az ablakon. Azt hittem, azt hallom, de nem látok semmit.
            A hideg rázott, ahogy beszélt, de közbe se lehetett szólni, annyira gyorsan próbált rám zúdítani minél több információt. Nem mintha hittem volna szellemekben vagy hasonlókban, de a tóba ugrálás meg gyilkolászás után bármi halálra rémisztett, amit róluk mesélt.
            – Most ezt direkt csinálod, ugye?
            Nem szólt semmit, csak megkopogtatta az ablakot.
            – Most csendben maradok. – mondtam leginkább magamnak.
            Elléptem az ablak mellől, meg se álltam addig, míg már biztos nem voltam benne, hogy nem vagyok elég messze ahhoz, hogy ne láthassak ki rajta rendesen. Mármint a szoba másik végéig. Ati megrázta a fejét, de azért követett.
            – Tudod, hogy csak hülyéskedek.
            – Az a baj, hogy igen. Menjünk inkább ki. Utállak.
            Elindultam kifelé meg se várva a választ, alig vártam, hogy megcsapjon egy kis friss levegő. Tudtam, hogy jött ő is utánam, de nem akartam hátra nézni. Legalább a bejárati ajtó nyitva volt, így azzal nem kellett szenvednem. Megálltam a lépcsők közepén és kiléptem a cipőmből.
            – Hideg van. – dörzsöltem meg a karom. Egy-két esőcsepp már koppant is a betonon.

            Egy szót sem szólt, csak újra megölelt és kirázott a hideg. Nézett rám a csendben, csak bentről szűrődött ki a zene és tudtam, hogy semmi jót nem jelentenek a gyomromban játszadozó pillangók. Tudtam, hogy mi fog következni, már pontosan jól tudtam. Az arca egyre közelebb került az enyémhez, egyre nehezebben vettem a levegőt és tudtam, hogy ez lesz életem egyik legnagyobb hibája. Tudtam, hogy hibázok, de kész voltam elkövetni a hibát.


Képek forrása: WeHeartIt

Megjegyzések