A történészfiú - Hazatérés

Tizenkettedik rész


            Nem egészen egy hetet tudtunk együtt tölteni, mielőtt nekem haza kellett volna mennem. Délelőttönként, amíg én aludtam, ő szorgosan írt, intézkedett, vagy kutatott, ha még valamit tudni akart. Aztán délután eljött értem és vagy a tó partján lógattuk a lábunkat a hőség kellős közepén, vagy a hátsókertjük kis mennyországában tettünk úgy, mintha filmet néznénk, holott tíz percet se láttunk az egészből.
            Az utolsó előtti éjszakán már nem tudtam aludni. Megtörtént, beleőrültem, de már nem akartam hazamenni. Ott akartam maradni a világ végén, nézni, ahogy Ati megírja a könyvet, könyvtárba szaladgálni vele akár félóránként is, aztán együtt járni vele a kiadókat, ahogy a kezébe veszi azt a darab papírt, ami annyira fontos volt neki. Elmenni vele Erdélybe, látni rajta, hogy reagál, amikor megismeri a családot. Tudtam, hogy nem lehetséges és akárhogy ellenkeztem ellene, nem tudtam rá megoldást, hogy szakadhatnék ketté, folytathatnám a régi életem és maradhatnék vele, hogy belekezdjek egy újba.
            Kopogtattak az ablakomon egymás után kétszer, határozottan. Felhúztam a sötétítőt és ő nézett vissza rám. Kinyitottam résnyire, de máris beszélni kezdett.
            – Csukd vissza, van öt perced elkészülni.
            – Hova megyünk?
            Fújtatott egyet, forgatta a szemeit, nem akarta elárulni.
            – Akkor legalább azt mondd meg, hogy mit vegyek fel.
            – Teljesen mindegy.
            Mosolygott, de úgy tűnt, tényleg nem érdekli, mi lesz rajtam. Visszahúztam a sötétítőt és kivettem a szekrényből az első kezembe akadó farmert meg pólót. Lófarokba kötöttem a hajamat, a zsebembe dugtam a telefonom és már kint is voltam az ablakon.
            – Gyere már. – ragadott karon.
            Átmászott a kerítésen, ahol a biciklije állt és várta, hogy én is menjek utána.
            – Ki is hozhattam volna a kulcsot.
            Intett, hogy menjek. Nekiveselkedtem a kerítésnek, pont ahogy ő, a léceket összetartó vasdarabon egyensúlyozva, míg át nem tudtam lendíteni a lábam a másik oldalra, ahol Ati csak arra várt, hogy a kezébe huppanjak. Nem adtam meg neki az örömöt, hogy azt higgye, még a kerítést sem tudom megmászni, megkapaszkodtam a lécben és magam másztam le, bár közben azért fogott, félt, hogy képes lennék leesni.
            – Bekötöm a szemed.
            Egy kendőt vett elő a zsebéből és már el is indult felém a keze.
            – Mi? Nem. Felejtsd el, még a végén elrabolsz. Amúgy se szívesen ülök fel mögéd a biciklire, nem még bekötött szemmel.
            – Ne félj már ennyire, csak bízz meg bennem.
            – Oké, de ha eldőlsz, én esküszöm, megfojtalak.
            Bekötötte a szemem és egy meglepetéscsókkal meggyőződött róla, hogy nem látok semmit sem. Felültünk a biciklire és úgy kapaszkodtam belé, ahogy csak tudtam. Végtelennek tűnt az út, elvesztettem az idő és térérzékemet is. Hiába kérdezgettem egész úton Atit, hogy hova megyünk, Shrek szamarát játszva, az idegei kötélből voltak, nem mondta el.
            A felszállásnál és magánál az útnál csak a leszállás volt rosszabb. Nem szólt időben, hogy tegyem le a lábam, már éreztem, hogy dől alattam a bicikli, mikor gyorsan letettem a lábam és egy kar fogott meg, hogy ne essek el.
            Egyenletes, betonozott felületre értünk a vizes fűből, ami összevizezte a lábamat a szandálban. Szívmelengető érzés volt stabil talajon állni, még ha nem is láttam semmit sem. Bevettünk pár lépcsőfokot, majd résnyi helyen kellett átszuszakolni magam. Először azt hittem, nem is fog sikerülni, de csak átfurakodtam azon a kevés helyen is. Atinak valószínűleg nem okozott akkora problémát, mert azonnal jött utánam.

            Újabb séta után megálltunk, éreztem, hogy végre odaértünk. Nyikorgó hangot hallottam, ismerős illat csapott meg. Hallottam Ati cipőjének kopogását, ahogy közelít felém, majd megkerül. Még tennem kellett pár lépést előre és végre lekerült a kendő és újra láthattam mindent. A kastély könyvtára tele volt gyertyákkal, amik csak éppen meg tudták annyira világítani a hatalmas teret, hogy látni lehessen valamit. Átölelte a derekam és úgy suttogott.
            – Tetszik?
            – Még sosem láttam ilyen szépet.
            Imádtam a látványt, még soha senki nem tett ilyet értem azelőtt. Szembefordultam Atival és jó szorosan magamhoz öleltem, mire felröhögött pontosan olyan idétlenül, mint ahogy mindig.
            – Táncoljunk.
            – Még zene sincs. Hogy akarsz így?
            – Azt majd én megoldom. Csak egyet.
            Elhúzta bár a száját, de nem tudott nekem nemet mondani. Elindítottam a kedvenc dalom és megálltunk a terem közepén egymással szemben. Tettünk pár bátortalan lépést, de a nyár eleje óta a tánctudásunk egyértelműen nem fejlődött.
            – Vezess. – rám nézett és elmosolyodott. Úgy tűnt, ő is emlékezett, mikor a művelődési házban ő kért erre. – Tudom, hogy nem vagyok Marika néni, de…
            – Örülök, hogy nem vagy Marika néni. – szólt közbe.
            A vállára hajtottam a fejem, hogy megint magamba szívjam az illatát, amit már olyan jól ismertem.

Egész délután pakolnom kellett, hogy reggelre indulásra kész legyek. Úgy egyeztünk meg, hogy este még felmegyek hozzájuk, megnézünk egy filmet, aztán elbúcsúzunk. Mikor viszont kikísért a kapuhoz, már tudtam, hogy éjjel még el fog jönni.
            – Min gondolkozol?
            – Ati… Nem fog tetszeni, amit hallani fogsz.
            – Tudom, hogy elmész.
            Nagyot nyeltem.
            –Ez most más.


            Nézett rám a nagy, kerek szemeivel a szemüvege mögül, várta, hogy mit mondok. Mindennél jobban kikívánkozott belőlem, hogy megmondhassam neki, hogy becsaptam, hogy rám várnak otthon, még ha senki más sem tudhat róla. Felhívott délután Dani és már azt akarta tudni, hogy mikor tudok elszökni vele egy kicsit. Nem mondtam neki semmit, de tudtam, hogy folytatni fogjuk. Nem akartam hazudni Atinak.
            – Örülök, hogy ez az egész megtörtént. Tényleg. Hiányozni fogsz.
            Keserédes mosoly jelent meg az arcán, ahogy ő is megitta a poharából az utolsó korty boros kólát. Felállt, odalépett mellém és engem is felhúzott. Centiméterekre álltunk egymástól, éreztem a leheletét a bőrömön, ahogy beszélt hozzám.
            – Nekem is hiányozni fogsz.
            Majd’ megszakadt a szívem, ahogy magához ölelt. Mikor meglátta könnycseppeket az arcomon, letörölte őket a kezével.
            – Csak ne sírj, oké?
            Szipogtam, de azért bólogatni kezdtem.
            – Haza kell menned. – a hangom majdnem megint elcsuklott, fojtogattak a kimondatlan szavak, de hevesen küzdöttem ellenük. – Holnapután indultok Erdélybe, ki kell pihenned magad.
            – Addig maradok, amíg csak szeretnéd.
            Egy rövid ölelésre még magamhoz öleltem, de tudtam, hogy minél tovább marad, annál rosszabb lesz.
            – Még látjuk egymást, Történészfiú.
            – Még látjuk egymást. – ismételte meg a szavaim.
            Megcsókolt és elindult a biciklije felé. Kikísértem és elhajtott, de még hátranézett. Akkor láttam utoljára.


            Reggel tízre jött értem a szüleim. Anyám úgy ölelt magához, mintha legalább a halálból tértem volna vissza, pedig már akkora volt a pocakja a bébivel, hogy alig fért hozzám. A búcsúzkodást a nagyiékkal is próbáltam a lehető legrövidebbre fogni, mielőtt még túl érzelmesek lennék és az egész csak rosszabbá és fájdalmasabbá válna. Eléggé fájt már úgy is elengedni azt a nyarat.

            Mikor beszálltam az autóba és elindultunk láttam azokat a helyeket, ahova már emlékek kötöttek. A könyvtárt, a kastélyt, a falu végén a tavat és rájöttem, hogy már sosem leszek ugyanaz az ember, aki júniusban voltam. De nem is kell többé annak lennem. 


Vége

Képek forrása: WeHeartIt

Megjegyzések