A történészfiú - Siker

Tizenegyedik rész


            Augusztus közepéig tartott, míg mindenkitől kapott Ati választ, akinek írt. Sorra jöttek a nemleges válaszok, akiknek fogalmuk sem volt arról, miről beszélünk. Egy ember volt, aki hallott a történetről, de köze nem volt a családhoz, ami még inkább elszomorította Atit. El akartam neki mondani, hogy én másokat is megkerestem, de feleslegesnek tűnt még jobban elkedvetleníteni, mert úgy látszott, igaza volt, mindenki sajnálta, de nem tudott segíteni.
            Még volt egy utolsó reményem. Egy tizenhárom éves kislány, akire már tényleg csak azért írtam rá, mert nem maradt más a sor végére, megígérte már hetekkel azelőtt, hogy megkérdezi a szüleit, aztán kiderül, van-e kapcsolat vagy sem.
            Ati időközben elkezdte írni a könyvét, úgy döntött, addig vár, míg el nem jut a könyvben addig, amíg az első kérdőjeles eseményig el nem jut, ha addig senki sem jelentkezik, a fantáziájára hagyatkozik és úgy írja meg, ahogy neki jól esik, legyen ami legyen. Azt azért megígértettem vele, hogy Blanka kalandjait alaposan kivesézi, hogy ha már megveszem a könyvet, legalább az a rész izgalmas legyen.
            Azon a délutánon írt vissza, mikor újabb filmezős estét beszéltünk meg a hátsókertjük kis mennyországában. A lány azt írta, hogy a szülei szerint ők Géza leszármazottai, nem is titkolták sohasem, csak lassan feledésbe merül az egész. Addigra már bejelöltek a szülei is, így a csekély mobilnetem arra ment el, hogy velük beszélgettem a családról és próbáltam visszaemlékezni az összes tényre, amit Ati egytől-egyig részletesen elmondott nekem, akár többször is, én mégse figyeltem oda. Ami azt illeti, elég meggyőzőek voltak, még valami iratot is küldtek nekem, amit nem tudtam elolvasni a cirádás betűk miatt, de úgy döntöttem, nincs okom nem hinni nekik.
            Úgy terveztem, hogy előbb megnézzük a filmet és csak aztán mondom el neki, ki akartam élvezni az utolsó nyugodt pillanatokat, mielőtt teljesen bezsong a hírtől és többé meg sem lehet állítani. Sokkal korábban megérkeztem hozzájuk, mint más filmnézős estéken, a nagymamája beengedett és a tőlem telhető leghalkabban surrantam be a szobájába. Elmélyülten írt, csak arra figyelt fel, hogy bezártam magam mögött az ajtót.
            – Már ennyi az idő? – tette le a tollat az asztalra.
            – Nem, korábban jöttem.
            Várta, hogy folytassam, de nem akartam. Még küzdöttem magam ellen, hogy elmondjam neki és lássam, ahogy az örömben úszkálva elfeledkezik rólam, fogja magát, elutazik Erdélybe amint lehet és megint egyedül maradok, az ocsmány sárga falak közt arra gondolva, hogy milyen jó lenne most vele lenni. De ő csak várt és nézett, én meg nem tudtam befogni a szám.


            – Ati… Elloptam a jegyzetfüzeted, megkerestem az erdélyi lehetséges rokonokat, és azt hiszem megtaláltam a rokonokat. Még valami iratot is küldtek, majd te megnézed rendesen, én egy szót se értettem belőle. Ne, ülj szépen vissza. – mutattam a székre, ahonnan csak egy másodperce állt fel. – Azt mondták, hogy szívesen találkoznának veled, mert örülnek, hogy vannak, akiket még érdekli egy ilyen régi család története.
            – Tényleg?
            Visszaült a székbe, és bólogatni kezdtem. Az arcát kezdte dörzsölni, minta egy álomból akarna felébredni. Végre elmosolyodott, ismét felpattant és olyan szorosan ölelt meg a kis csontos karjaival, hogy azt hittem pár pillanatra, hogy meg fog fojtani.
            – Kapcsold be a gépedet és megmutatom. – bújtam ki a fojtogatásból. – Amúgy is, miért nem a gépeden írsz, sokkal könnyebb lenne utólag az egészet kezelned.
            – Ezt most nem hallottam meg. – nevetett.
            Leültettem vissza a székbe, mielőtt még elájul nekem az örömtől és összetöri a szemüvegét vagy valami mást és engedtem, hogy végigolvassa mindkét beszélgetést a lánnyal és az apukájával is. Az asztalra támaszkodva néztem hol a monitort, hol az arcát várva a reakcióra. Mire elért a fura iratig, már jobban csillogott a szeme, mint azelőtt valaha. Sorról sorra haladt, ő vette a fáradtságot kibogarászni a betűket. Egyszer csak valami megrántott és az ölében találtam magam, kikerekedett szemekkel bámulva rá.
            – Köszönöm.
            A hangjában szinte hallani lehetett, ahogy végigcsöpög a hangszálain a hála, amitől egy pillanatra még én is jó embernek éreztem magam.
            – Ez volt a minimum az egész nyári szórakoztatásomért.
            Mosolyogva bólintott egyet.
            – Emlékszel mit mondtam, mit jelent a neved?
            – Gyöngy, vagy valami ilyesmi. A Margitból származik. Látod, hogy figyeltem?
            – Azt hittem, mindig figyeltél. – oldalra kellett pillantanom, de ő csak mosolygott tovább. – Te vagy az én igazgyöngyöm.
            És akkor nem várt tovább, egyszerűen csak megcsókolt, gondolkodás nélkül. Átölelte a derekam, nem engedett lecsúszni. Akkora pillangók repkedtek a gyomromban, mint azelőtt még sohasem.
            Zavaromban felnevettem, mert valahol mélyen már vártam arra a pillanatra, mégis meglepetésként ért.
            – Tudom, hogy el fogsz menni a nyár végén, hogy semmi közös nincs bennünk és semmi értelme sincs, de nem érdekel, komolyan nem.
            Néztünk egymásra, belezavarodva a helyzetbe és meg akartam szólalni, mondani akartam neki valamit, de hirtelen kiürült az agyam és még azt is nehezemre esett felfogni, amit ő mondott nekem. A világ végéből valahogy a világ közepe lett, és még észre sem vettem, hogy megtörtént.
            A kezem után nyúlt, a kis puha, szintén csontos kezei átölelték az enyémet, amire mindketten idétlenül elkezdtünk vigyorogni a boldogságtól. Újra meg újra visszhangzottak a fejemben a szavai, őt nem érdekli.
            – Engem sem. – válaszoltam megkésve, és újra megcsókolt.


Képek forrása: WeHeartIt

Megjegyzések