A történészfiú - Várakozás

Tizedik rész


            A magasra felfuttatott rózsabokrok falként takarták el a szemeim elől addig a titkos kis mennyországot. A fal mögött volt egy fapad, puha szivaccsal beborítva, elé meg lepakolta Ati a vásznat. A hosszú telek végét szintén egy-egy rózsabokor választotta el, egy folyosót hagyva az újnak, ahol volt még egy hinta, ugyanolyan mintájú huzattal beborítva, mint a pad, és a kis veteményes, ami már termésre állt.
            Elkezdődött a film és amint megettük a szendvicseket, Ati beszaladt az innivalókért, amit fent hagytunk. Fészkelődött mellettem egy darabig, aztán hozott egy tál sós perecet, hogy legyen mit rágcsálnunk. A felénél bement takarókért, mert biztosan fázom, aztán tíz perc múlva hozott magának is egyet, mert ő is fázik.
            – Ennyire unalmas a film?
            – Nem, tetszik. Mondtam, hogy fáztam.
            Nem tudott hazudni, a mosoly az arcán elárulta őt.
            – Nézzünk akkor valami másat, válassz te. Mondtam, hogy nem fog tetszeni, amit én választok.
            – Ha én választok te alszol el, nézzük most már végig.
          Olyan édesen mosolygott, hogy muszáj volt megölelnem, nem bírtam magammal. Lelakatoltam magam mellé a padra, hogy ne rohangáljon ki-be, és a kis vékony kezével ő is átölelt. Nézhettem volna nyugodtan a filmet, ha a szomszéd néni nem leselkedett volna folyamatosan át a kerítésen ránk.
            – Ati, a néni minket néz. – rám nézett, aztán körbe, de ő nem vette észre. – A szőlőbokor között, ahol még nem takar a rózsa. Én félek attól a nénitől.
            Kinevetett, talán még akkor se látta a nénit, aki addigra már észrevette, hogy észrevettük őt.
            – Az a néni nagyon rendes, minden nyáron kapunk tőle egy csomó epret. Semmi ijesztő sincs benne.    
            – Nekem meg nem hoztál az eperből, jól van. És én még képes voltam neked sütit sütni.
            A térdeire fektettem a fejem, hogy szembenézhessünk egymással. A takaróm majdnem lecsúszott, mindketten utána kaptunk, de ő gyorsabb volt, betakargatott vele, ezzel is húzva az időt, hogy ne kelljen megszólalnia. A film csak háttérzaj volt, egyikünk se figyelt rá, egymásra bámultunk.
            – Te magad mondtad el, hogy a nagyid sütötte, mert te nem tudsz.
            – Shh, az nem számít.
            Megsimogatta a hajam, amibe akaratom ellenére beleborzongtam.
            – Az volt életem legfinomabb sütije, de senkinek se mondd el.
          Suttogott, amire felnevettem. Hirtelen pillantott fel, egyenesen arrafelé, ahol a néni leskelődött azelőtt. Én is odanéztem, de már nem láttam semmit. A hónom alá nyúlt és felnyalábolt, felültetett az ölébe.
            – Oké, a néni tényleg leskelődik.
            Értetlenül néztem rá.
            – És az miért jobb, ha az öledben ülve lát, mintha fekve?
            Megdörzsölte a homlokát, ő se tudta valószínűleg a kézenfekvő választ. Visszacsúsztam a helyemre, de azért a karjának dőltem.
            – Úgy nem láttad tőlem a filmet.
            – Nem mintha láttunk volna belőle akármit is.


            Már megint nagyon késő volt, nem engedett el egyedül az én történészfiúm. Annyira azért nem bántam, legalább volt társaságom addig a tíz percig, amíg az ő házuktól eljutottunk a miénkig. Körbeforgatott lefelé az úton, mint a film végén a táncjelenetben a főszereplőt, míg teljesen el nem szédültem és meg nem kellett állnunk. Hangosan nevettünk, felébresztettük a már régen alvó környéket. Én még mindig görnyedtem a nevetéstől, mikor ő már összeszedte magát, a derekamnál fogva cipelt tovább, hogy ne jöjjenek ki a házakból kiabálni velünk, amiért megzavartuk a világvége barátságos éjszakai hangulatát. Belebokszoltam a kezébe, ahogy leértünk az utca végére és elengedett.
            – Nézzenek oda, még a végén kiderül, hogy nem is vagy ropiból.
        – Néha még mindig nem értem, hogy miért töltöm az időm veled, mikor nálad önbizalom rombolóbb embert még nem látott a világ. Nem értem.
            – Először is: köszönöm a bókot. Másodszor pedig, tudom, hogy a lelked mélyén szeretsz.
            Magabiztosan mosolyogtam rá, amire csak megrázta a fejét, de azért ő is mosolygott.

            A kapunkban álltunk meg. A konyhában még égett a villany, biztos voltam benne, hogy a nagyi a konyhaasztaltól leskelődött.
            – Akkor bemegyek.
            Egy lépést tettem hátrafelé, közelítve a házunkhoz.
            – Oké. Nekem is haza kéne mennem.
            – Akkor szia.
          Elmosolyodtam, zsebre dugott kézzel ő is hátrált, de csak kicsiket.
            – Holnap is feljöhetnél.
            – De csak ha te választasz filmet.
          Megrázta ismét a fejét, de aztán bólintott egyet, hogy rendben van. Vártam, hogy elinduljon, de csak állt ott, mintha még várna valamire.
            – Menj már. – mutattam az utcájuk felé.
            – Megyek már. Nem mondtad, hogy már ennyire unod a fejemet.
       Meg kellett dörzsölnöm a kezemmel az arcomat, ahogy néztem rá, már félig bent az udvarunkon. Odamentem hozzá, gyorsan megöleltem, aztán meglöktem célirányosan.
            – Jó éjt Ati, hiányozni fogsz holnapig.
            – Jó éjt. – nevetett ismét fel.


Bár Ati nem tudott róla, én lefényképeztem a listáját azokkal a nevekkel, amin még a kizártak is szerepeltek. Még volt annyi mobilnetem, hogy a neten keressek egy-egy ígéretesnek tűnő embert és leírjam nekik nagyjából azt, amit Ati is írt volna. Nagyon későn aludtam el, de tenni akartam az ügy érdekében valamit, mert tényleg fontos volt neki. El se tudtam képzelni, milyen szomorú lett volna, ha az a sok munkája az utód keresése után a semmibe vész. Biztos voltam benne, hogy így már meglesz. Csak várnunk kellett.


Képek forrása: WeHeartIt

Megjegyzések