Shades of Cool - Első rész

Kedves Olvasó!

Most ismét egy sorozat fog következni, mely megírására főként Lana Del Rey, az egyik kedvenc énekesnőm és az ő munkássága adta az ihletet.
Remélem tetszeni fog.

Niki



But I can't fix him, can't make him better
And I can't do nothing about his strange weather

(Lana Del Rey - Shades of Cool)



            1994 nyarán találkoztam először vele, amikor anyámék teraszán valami kártyajátékot játszott a szüleimmel. Huszonhárom éves voltam, rikítóan sárgás szőke hajjal és végtelenül unalmas élettel. Úgy volt, hogy csak beugrok hozzájuk, munkából jöttem el néhány papírért.
            Akkor vettek észre, mikor felsétáltam a lépcsőn. Mindhárman felpattantak az asztaltól, anyám széles mozdulattal ölelt magához, de a szemem megállapodott rajta.
            – Kislányom.
            Apám is mellém lépett, próbáltam rájuk koncentrálni, de mikor újra arra néztem, még mindig engem bámult.
            – Már majdnem el is felejtettem, ő itt Richard, régebben együtt dolgoztunk, már biztosan nem emlékszel rá.
            – Penelope kisasszony, ha jól emlékszem.
            – Csak Penny.
            Kezet csókolt nekem, amibe teljességgel belepirultam. Az idős férfi még mindig mosolygott rám. Teljességgel zavarba jöttem, azt se tudtam, hogy szólaljak meg ismét.
            – A papírok miatt jöttem igazából. Megkerested nekem őket? – néztem anyára, aki készségesen bólogatott és bementünk a házba.
            Sok időt töltöttünk el a rendezgetésükkel, úgy tettem, mintha még keresnék valamit, hátha addigra elmegy, és nem kell még egyszer találkoznom vele. Több mint egy óra eltelt, de apám és Richard még mindig ugyanúgy üldögéltek ott, mint amikor otthagytuk őket. Tudtam, hogy nem fogom megúszni, a szüleim marasztalni kezdek és nem mondhattam nemet. Nem akartam azt hallgatni később, hogy milyen csúnya dolog volt tőlem, hogy olyan gyorsan elrohantam. Fogalmam sem volt, miről beszélgettek addig, de attól kezdve, hogy leültem az asztalhoz, én lettem a téma. Megdicsért, hogy milyen szép vagyok, természetesen anyám elbüszkélkedett mindennel, amivel csak tudott; hogy már dolgozom és el is jegyeztek. Mit tehetett volna, lelkesen bólogatott és úgy tett, mintha le lenne nyűgözve, nem is értettem, hogy anyám hogy nem unta még meg, hogy állandóan ugyanazt meséli és ugyanúgy mindenkinek. Szerencsére legalább a munka jó indok volt arra, hogy elsiethessek.
            Mielőtt elindultam, még egyszer kezet fogtunk, mindkét kezével átölelte az enyémet. Úgy nézett a szemembe, hogy egy másodpercre ismét totális zavarban voltam, míg ki nem rántottam finoman a kezem a szorításából és elmenekültem, amilyen gyorsan csak tudtam. A fura férfivel nem tudtam mit kezdeni.


            Otthon neki kellett volna kezdenem a munkának, tudtam, hogy számon fogják rajtam kérni az anyagot és jobb lenne minél hamarabb elkezdeni, lehetőleg még azelőtt, hogy Gabriel haza nem ér, de csak feküdtem az ágyon és vártam a csodát.
            Hallottam, ahogy elfordul a kulcs a panellakás zárjában és az íróasztal elé vágtam magam, rakosgattam magam előtt a lapokat innen oda, onnan ide, míg be nem ért a szobába. Üdvözlésképp megcsókolt, de akár a falat is megcsókolhattam volna, annyi érzelem maradt kettőnk között.
            – Még munka után is csak dolgozol?
            – Csak egy kicsit, amit muszáj befejeznem.
            A ruháit szétdobálta a lakásban, felvett egy melegítőt és leült a tv elé a kezében egy üveg sörrel. Látnom sem kellett, már tudtam a műsort lépésről lépésre, minden nap.
            – Ma este elmehetnénk valahova. A barátnőim találtak egy úgy helyet, mindenki ott lesz.
            – Nem is tudom, fáradt vagyok. – rázta meg a fejét. – Amúgy sincs olyan sok pénzünk, hogy állandóan étterembe járkáljunk.
            – A hónapban még nem voltunk, és – ültem le mellé, nekidőlve a vállának – nagyon-nagyon szeretnék elmenni.
            Újabb fejrázás következett.  
            – Majd holnap, ma meccs van a tv-ben.
            A vérnyomásom a plafonig emelkedett nagyon rövid idő alatt, nem mintha nem ismertem volna már. Mindig ezt csinálta velem, semmibe vett. Legszívesebben addig ordítottam volna vele, míg teljesen vörös nem lesz a fejem és tányérokat nem vágok hozzá. De felesleges lett volna, semmit sem vett fel.
            – Akkor elmegyek egyedül.
            Megrántotta a vállát, mindössze annyi érdekelte, hogy ne álljak a tv elé.  
            – Ne várj meg, későn jövök.
            – Jó,jó, érezd jól magad. – bólogatott, de valószínűleg egy szót sem hallott abból, amit mondtam neki.

            Az étterem tényleg csodás volt, pont, ahogy a barátnőim ígérték. Kívül is, belül is jól nézett ki, a felszolgálók kedvesek voltak az ételek pedig finomak. Csak az nézett ki furán, ahogy a három pár közt, akiket a főiskoláról ismertünk szintén, én feltűnően egyedül voltam. Kényelmetlenül éreztem magam a tökéletes párok közt, akikkel ugyanazt az életet éltünk. Dolgoztunk, összejártunk, örültünk egymásnak és együtt szomorkodtunk. Ugyanazok voltak a problémáink, velük tudtam mindent megbeszélni. Gabrielről azonban mindenki hallgatott és nekem is hallgatnom kellett. Senki sem tudta, mi történt vele, ami lassan mindannyiunktól elszakította őt, senki sem merte róla kérdezni, ő nem beszélt róla és a társaságunkból is eltűnt. Én pedig borzasztóan szégyelltem, hogy még nekem se volt hajlandó megmondani, mitől vált ilyenné. Talán ő se tudta.
            A többieknek annyira fel sem tűnt a hiánya, de minden apró, személyes pillanatnál tudtam, hogy magammal kellett volna hoznom, vagy otthon maradni vele és nem magára hagyni, így is épp eléggé magára zárta már az ajtókat és belekényelmesedett a jelenlegi helyzetbe.
            Még az előételt is alig fejeztük be, az ajtóban ismerős arcot láttam viszont. Richard lépett be, a családjával körülvéve. Fogta a felesége kezét, akinek már messziről is látszottak a barna hajában az őszülő tincsek, körülvette három gyerek, egy tizenöt, talán tizenhat éves forma lány, egy tőle nem sokkal öregebb, szőke lányka, aki tökéletes másolata volt az apjának, és egy húsz év körüli fiú, aki szintén az apjára hasonlított. Lehajtottam a fejem és próbáltam elbújni, hogy ne vegyen észre. Nem hiányzott egy újabb kör kínos beszélgetés. Távoli asztalhoz kerültek, nem vehetett észre, csak én tudtam, hogy bizony ott van.
            Egyre laposabb lett az asztalunknál a hangulat. Nem tudtam odafigyelni a témára, miközben azt lestem, hogy észrevett-e már. A többiek azt hitték, hogy Gabriel miatt aggódom és kérdezgetni kezdtek. Köztünk van valami baj? Család? Elhidegültünk egymástól? Sokat veszekszünk? Nem veszekedtünk, én elviseltem őt, beraktam a szennyes zoknikat a mosógépbe, főztem neki ebédet, mintha már évtizedek óta házasok lettünk volna, pedig még alig fél éve laktunk együtt. Négy éve voltunk együtt, elfáradtunk és kiégünk. Talán már akkor is tudtuk, mikor összeköltöztünk és az első közös éjszakánkon gyűrűt húzott az ujjamra, hátha az majd megmenti a kapcsolatunkat. De úgy tűnt, hogy az egész csak egyre mélyebbre süllyed a tengerben.


            Mire hazaértem, ő már aludt. Beszélni akartam vele, megfojtottak a szavak, amiket már réges-régen ki kellett volna mondanom. Lezuhanyoztam, sokáig álltam a víz alatt, hogy lenyugodhassak. A víz hangjára felébredt. Ott ült az ágy szélén, nézte, ahogy a fésülködőasztalomra teszem a kicsi, de annál csinosabb gyűrűt, amitől egy ideig olyan boldogok voltunk. De a tárgyak nem menthetnek meg minket a süllyedéstől.
            – Gabriel.  – ültem le mellé az ágyra. – Csak mondd el nekem, hogy mi a baj, rendben?
            Úgy pattant fel mellőlem, mintha ágyúból lőtték volna ki. Grimaszolt, már nem is látszott rajta, hogy most kelt fel. Mindketten egyformán forrófejűek voltunk, ami már a kezdetektől sem volt jó kombináció.
            – Nekem semmi bajom sincs. Nyugodtan akarok élni, nem csak szórni a pénzt minden baromságra, ami eszedbe jut.
            – Régen nem hívtad baromságnak, mikor a barátainkkal töltöttük az időt.
            – Régen nem voltak ilyen mások. Nem voltál te ilyen más.
            Megrázta a fejét, fel s alá járkált előttem. Már azelőtt idegesnek kellett lennie, hogy egy szót is szóltam volna. Ilyen könnyen még Gabriel sem lesz dühös. Széttártam a karjaim.
            – Talán pont te változtál meg.
            Kiabálni kezdtünk. Hatalmas feszültség gyülemlett össze köztünk, amit akkor zúdítottunk egymás fejére. Nem kellett volna mindent elnyomnunk magunkban, időben meg kellett volna beszélnünk a dolgokat. Nem is volt értelme az egésznek, mindketten mondtuk a magunkét, míg a szomszéd lakó át nem kopogott a falon, hogy maradjunk csendben. Már legalább egy órája veszekedtünk akkor.
            Visszaültem az ágy szélére, ő mellém. Nagy távolság volt köztünk. Felsóhajtottam, mire a térdére támaszkodva fogta a fejét.
            – Holnap összepakolok és elmegyek. Nem bírlak elviselni tovább, Gabriel.

            Nem szólt semmit nem ellenkezett, nem próbált visszatartani. Felálltam, felvettem az asztalról a gyűrűm és ahogy csak bírtam, hozzávágtam. Legalább megpróbált volna megállítani, de már ennyit se értem neki. Kiszeretett belőlem, nem is kellettem többé neki. Pizsamában indultam neki a nagyvilágnak. Még utánam szólt, hogy hova megyek, de ő is tudta, hogy vissza anyámékhoz. Elvittem az autót és csak akkor kezdtem el sírni, mikor elindultam, hogy ne láthassa a könnyes arcom.

Képek forrása: WeHeartIt, Tumblr

Megjegyzések