Shades of Cool - Harmadik rész

Kedves Olvasó!

Csak szeretnék boldog karácsonyt kívánni, remélem pontosan olyan lesz az ünnep, mint amilyennek megálmodtad.

Niki




            Rengeteg időt töltöttünk Rich családjával, sokkal többet, mint azelőtt bármelyik srácéval, akivel jártam. Még Gabriel családját sem ismertem annyira, mint őket sikerült. Szinte mindig náluk találkoztunk, mert Richnek állítása szerint enyhe agorafóbiája volt – rettegett a nyílt terektől.
            Szegény fiú meglehetősen naiv és hiszékeny volt, amit kénytelen voltam kihasználni. Nem akartam komolyan tőle semmit sem, amit nem volt könnyű kivitelezni. A hazugságok először kicsinek és könnyűnek tűntek. Nem is voltak valódi hazugságok, csak egy kicsit kiszíneztem a valóságot. Nem akartam Gabriel után azonnal beleugrani valamibe, és ezt mondtam Richnek. Néha, ha összefutottam Gabriellel megpróbált rávenni, hogy kezdjük újra, de én már tudtam, hogy nem akarok még egyszer szerencsétlen háziasszonyt játszani mellette, már azt sem tudtam, hogy talált meg a szerep. És közben ott volt az apja is, aki egyre szimpatikusabbá vált, szinte már hihetetlenül megkedveltem. Állandóan megnevettetett és levett a lábamról az összes lehetséges módon. Tágra nyílt szemmel hallgattam, bármiről beszélt, az orromnál fogva vezetett. Ha véletlenül kiejtettem a számon valamit, azt azonnal megkaptam, hiába ellenkeztem. Odafigyelt rám, minden szavamra és olyan jól esett, hogy csak és kizárólag miatta is megérte hazudni. Ki voltam éhezve az ilyenfajta szeretetre és tudtam, hogy ha szakítanék Richcsel, akkor az apját sem láthatnám többet. Arra azonban nem voltam képes.
Mikor már több mint fél év eltelt a szakítás óta, azt mondtam, hogy szeretnék lassan haladni. Rájöttem, hogy nem fogom tudni már sokáig húzni a dolgot. Végre kiköltöztem anyáméktól is, saját szobám volt, habár az albérleten hárman osztoztunk. Éjjelente listákat kezdtem írni, amiben azt próbáltam összeszedni, miben hasonlítanak, apa és fia, de csak arra jöttem rá, hogy miben különböznek. Külsőre talán volt köztük hasonlóság, a járásuk ugyanolyan volt és ugyanúgy mosolyogtak; de minden másban különböztek. Szinte már fájt, hogy szegény fiú semmit sem vett észre az egészből, ahogy néha Richarddal hosszú percekig bámultuk egymást, vagy amikor úgy tűnt, több mint barátságos volt velem.
            Aztán eljött az a pillanat, amikor már nem lehetett tovább húzni a dolgot. Elmondhatatlanul utáltam már akkor magam azért, hogy hagytam a dolgokat így elharapódzni. Egy valóságos hazugságháló tartott fenn a fekete űrtől, ami akkor keletkezett volna, ha őszinte vagyok. Már magam is kezdtem belezavarodni abba, amiket hazudoztam, amikor valamit meg kellett kerülnöm. Mit mondtam Richnek, mint anyáméknak, mit a barátaimnak? Kezdtem paranoiássá válni, néha már attól féltem, hogy mindenki átlát rajtam, csak még várják a megfelelő pillanatot, hogy rám zúdítsanak mindent, amit tettem vagy mondtam.
            Az első Richnél töltött éjszaka után nagyon korán felébredtem és azonnal a fürdőbe mentem, hogy lezuhanyozhassak. A konyhába vezető úthoz már villanyt sem kellett kapcsolnom, járatos voltam. Pontosan tudtam, hogy találom meg a bögrét, amiből mindig ittam, és a tea filtert a polcon, amit miattam tartottak otthon. Most kihagytam belőle a cukrot és a citromot. Érezni akartam a számban a kesernyés ízt. Abba akartam hagyni, eldöntöttem, hogy itt az ideje abbahagyni és még azelőtt menekülni, hogy Rich is gyűrűt húz az ujjamra és egy másik Gabriel mellett találom magam. Úgy éreztem magam, mintha áruba bocsátottam volna a testemet, a semmiért.
            Kinyílt a konyhaajtó ajtaja és majdnem kiejtettem a kezemből a poharamat. Richard magabiztos léptekkel sétált be egy hasonló köntösben, mint amit én is kölcsönvettem Rich fürdőszobájából.
            – Csak nem megijesztettelek?
            – Nem, dehogy is.
            Letettem a bögrém a konyhapultra, rátámaszkodtam a kezemmel hátulról és próbáltam magam szilárdan megtartani. Rémült voltam és a szívem hevesen dobogott. Megindult felém, de nem fért el köztem és a két, egymással szemben lévő konyhapult között, akármennyire is rásimultam. Áthajolt rajtam, így olyan közel kerültünk egymáshoz, mint még sosem. A válla hozzányomódott az enyémnek, ahogy próbálta elérni a felső polcot. Még egy kicsit nyújtózkodott, még közelebb került hozzám és levette azt a valamit, amit el akart érni. Nem tudtam figyelni, a mellkasát néztem.
            Egyszerre néztünk egymás szemébe, mikor a tiszta porcelán nagy csörömpöléssel csusszant be a mosogatóba.
            – Csessze meg. – suttogta és olyan zavarban voltam, mint még tizennégy évesen se.
            Engem nézett, nagyon közel volt hozzám az arca és szinte már éreztem, ahogy megcsókol és egy pillanatra megállt a világ, felrobban bennem valami és elveszek. Becsuktam a szemem, magamba szívtam az illatát, éreztem, ahogy közelebb mozdul felém. Aztán hirtelen már ott sem volt.
            – Erről senkinek sem beszélhetsz. Ez nem történt meg.
            Bólintottam egyet, ahogy lassan eljutottak a szavak a fülemig. Kivette a mosogatóból az edényt és úgy ette a gabonapelyhet, mintha semmi sem történt volna. Én még a teámról is elfeledkeztem.



            Mikor Rich megkérdezte, hogy miért tűntem el köszönés nélkül korán reggel, azt mondtam neki, hogy elviselhetetlenül fájt a fejem és hiába vettem be rá gyógyszert, semmit se használt. Átlátszónak tűnt, de ettől többre nem voltam képes azután, hogy majdnem megcsókoltam az apját. Ő viszont szemlátomást hitt nekem, és ez épp elég is volt.
            A töréspont a legközelebbi családi vacsora volt, amiből gyanúsan túl sok volt. Addig nem találkoztam Richcsel, dolgoznom kellett, de úgy elég nehéz volt, ha a konyhájukban történtek jártak folyton az eszemben, aminek sosem lett volna szabad megtörténnie. Legalábbis Rich szerint.
            Minden rendben volt, de magamban olyan feszültséget éreztem, ami majd szétrobbantott. Mikor beléptem és Rich szájon csókolt, legszívesebben olyan messze löktem volna magamtól, ahogy csak tudom. Az arcába akartam ordítani, hogy vedd már észre, hazudok, ő is hazudik, mindenki hazudik, mindenki tudja, nincs már itt semmiféle titok sem, csak arra várnak, mikor adom fel. Richard is látta ezt rajtam. Amíg a felesége és anyám az apámat vették körül, megkért, hogy segítsek neki a konyhában.
            – Meg kell nyugodnod és a fiamra gondolnod, a jövőtökre, az unokáimra. Fel fogod nevelni őket ebben a házban, az udvaron fognak úszkálni a medencében. Mi mind ezt szeretnénk, nem igaz?
            – Nem.
            Nem kellett hezitálnom a válaszon. Közelebb léptem hozzá és borzasztóan sóvárogtam utána, amit ő is látott rajtam, akármennyire is szégyelltem a dolgot. Nem bánta, sőt, élvezte. Olyan volt, mintha a kilincs megmozdult volna és elszaladtam mellőle, ő meg állt ott, mintha még mindig ott lennék.

            – Ezzel csak megnehezíted, ugye tudod?
            Felnevettem és végre kimondhattam, amit már olyan régen akartam.
            – Én és Rich sosem passzoltunk. Egyre inkább szeretném vele befejezni azt a csúnya játékot, amit vele játszottam, és ami miatt szégyellem magam, csak hogy itt lehessek.
            Megfordult, hogy szembe kerülhessünk és a szemembe nézett. Álltam a pillantását, míg anyám be nem nyitott. Azt akarta tudni, hol vagyunk. Úgy tettem, mintha tányérokat vennék ki a szerkényből, de amint kattant a zár a helyén, vissza is fordultam.
            – Mit akarsz? – kérdezte.
            Egyszerű volt és tárgyilagos, látta rajtam, hogy nem csak fröcsögöm a szavakat. Szó szerint átlátott rajtam.
            – Szakítani fogok Richcsel. Én nem tudok így élni. Nézz ránk, én azt hiszem, tudom, mit akarok. Döntsd el, te mit akarsz.

            Újra megragadtam a tányérokat és kimentem velük az étkezőbe, még mielőtt bármit is válaszolhatott volna. Azt mondtam magamnak, hogy időt akarok hagyni neki – valójában csak féltem, rettegtem a választól.

Képek forrása: WeHeartIt, Tumblr

Megjegyzések