Shades of Cool - Második rész

Kedves Olvasó!

Az ünnepek alatt nekem is több szabadidőm van, így úgy gondoltam, a téli szünetben egy bejegyzéssorozattal készülök. Mint a címből kiderült, ma folytatódik a Shades of Cool, vasárnap érkezik belőle a harmadik rész, keddre egy zenei tag bejegyzést választottam, pénteken következik a szokásos időpontban a Shades of Cool negyedik része, majd ismét kedden egy book tag.
Remélem tetszeni fognak a bejegyzések.
Stay tuned!

Niki




            Már két hónapja laktam anyáméknál, mikor Richard ismét meglátogatott minket. Áthívott, hogy menjünk át vacsorára, jó szórakozás lesz. Anyám boldogan fogadta a meghívást, mert tudott Richard fiáról. Alig két hét se telt el a Gabriellel való szakításom óta, máris keresni kezdte a potenciális kérőket, mert attól félt, hogy vénlány maradok. Én viszont még nem akartam semmibe se beleugrani. Bármennyire is tele volt a hócipőm Gabriellel, akkor is négy évet voltunk együtt, aminek igen is voltak szép pillanatai, nem is kevés.
            A vacsorának, mint kiderült, két lényeges pontja volt. Bemutatni nekem a fiatalabbik Richardot és feleleveníteni, mikor apám és az idősebbik Richard együtt dolgoztak. Az utóbbi sokkal jobban érdekelt, mint bármi azon az estén. Állandóan megnevettetett, senkit sem hagyott szóhoz jutni az asztalnál, sziporkázott, míg a fia csak ült velem szemben, mint egy zsák krumpli, aki még mozdulni sem képes, ha nem mozgatja valaki. Ki gondolná, hogy ekkora különbség lehet apa és fia között, mikor külsőre szinte teljesen egyformák. A fiatal Rich kiköpött Gabriel volt, szinte már láttam, ahogy ő terül el sörrel kezében a kanapén egy munkanap után és mond nekem nemet minden izgalomra. Minden, amit nem akartam ott ült velem szemben az előre megrendezett, fogjuk rá első randevúnkon és kissé félénken mosolygott, ami nem állt jól neki.
            A nappalijukban ültünk le ezután, én a fiatalabbik Richcsel elkülönülve a társaság többi részétől a szoba végében, úgy egy méternyire a kanapétól. Megpróbáltunk beszélgetni, de az egész nagyon esetlen volt. Már teljesen elfelejtettem, milyen volt randizni. Azt hittem, hogy valójában én csinálok mindent rosszul, mert kiestem a gyakorlatból, egy kis idő és jobb lehet.
            Kiderült, hogy huszonhat éves, mérnökként dolgozik, otthon hajó maketteket épít és semmit sem örökölt az apja humorából vagy sármjából. Kicsit olyan volt az egész, mintha kérdezz-feleleket játszottunk volna. Kérdeztem, válaszolt, kérdeztem, ismét válaszolt, de nem haladtunk sehová sem. Egyetlen olyan téma se volt, amiről két mondatnál képesek lettünk volna többet beszélni.
            – Milyen zenét szeretsz?
            – Hát, igazából mindenfélét.
            – Bővebben? – mosolyogtam rá, hátha az majd segít.
            – Nem is tudom.
            Tényleg nem tudhatta, mert addig ott ültünk kínos csendben, míg fel nem tettem a következő kérdést, amire szintén nem volt válasza.
            Az apja visszahívott mindkettőnket a civilizációba, amiért el sem tudtam volna mennyire hálás voltam. Kortyolgattam immár a kanapén a likőröm, hallgattam Richardot és az elmém egy nagyon mély, sötét pontján már tudta, hogy ha valaki érdekel, akkor az nem a fiú, hanem az apja. Sosem mertem volna beismerni magamnak, de a fiú unalmas volt. A férfi viszont a végletekig izgalmasnak tűnt.
            Elindult valami zene, és Richard rá akarta venni a fiát, hogy táncoltasson meg jól. Ő azonban ellenkezett, tiltakozott, míg végül az apja fel nem rántott a kanapéról és jobbra-balra nem húzott, hogy alig tudtam vele felvenni a lépést. A társaság hangosan kacagott, ahogy rajtam mutatatta be, hogy kell egy lányt „jól megtáncoltatni”. Hazudtam volna, ha azt mondom, nem élveztem. Körbeforgatott, a derekamon volt a keze és nevetett, mint ahogy a többiek is. Apám rászólt, hogy csak óvatosan, már nem olyan fiatalok, mint én. Még nem is rám akart vigyázni, hanem Richardra. Aztán átadott a fiának, hogy mutassa meg, mit tanult és az egész varázslat eltűnt, mintha ott se lett volna. Lépdeltünk párat, majd miután másodszor lépett rá a lábamra, inkább leültünk.



            Másnap felhívott a fiatalabbik Rich és randizni kezdtünk. Tudtam, hogy sosem fog működni köztünk semmilyen kémia sem, de köztes megoldásnak tökéletes volt. Anyám végre békén hagyott, a barátaim közt se én lettem volna egyedül magányos és valljuk be: utáltam, hogy szingli vagyok. Rich nagyon-nagyon kényelmes megoldás volt. A családját szerettem, szinte olyan volt, mintha nem is vele lennék együtt, hanem az egész családdal. Akkor merült fel bennem az a lehetetlen ötlet, hogy ha randizom a fiával, a közelében lehetek. Úgy tűnt, az ötlet működőképes volt.

Megjegyzések