Shades of Cool - Negyedik rész



Két hétre voltunk karácsonytól, de még mindig nem szakítottam Richcsel. Megpróbáltam többször is megmondani neki, de képtelen voltam rá. Annyira lelkes volt a karácsony miatt, mint egy ötéves kisgyerek, akinek képtelen lennél összetörni a szívét. Folyton azt hangoztatta, hogy még sosem volt senkivel sem olyan boldog, mint velem. Még a ritkán látott barátainak is állandóan rólam mesélt, legszívesebben belefojtottam volna valamibe, csak hogy hagyja már abba. Aztán magamat is azért, mert ezt teszem vele.
A barátaim karácsonyi partit tartottak, kénytelen voltam magammal vinni Richcset is. Az autóban eldöntöttem, hogy megmondom neki, hogy végeztünk egymással, de nem hagyott szóhoz jutni. Még sosem láttam ilyennek azelőtt. Lelkes volt, nem életunt, valami munkáról beszélt, amiből egy szót se értettem, de nem zavartatta magát különösebben. Lehet, hogy csak azért volt ilyen, mert érezte, hogy ha hagy szóhoz jutni, akkor mi fog következni, de ráhagytam. Egy-két óra már úgysem számít semmit sem.
Amint beléptünk az ajtón, el is tűnt mellőlem. Az apja sosem tett volna ilyet, nem hagyott volna magamra a parti legelején, hogy aztán véletlenül se találjam meg. Egyszerűen csak elmenekült előlem, pedig akkor tényleg semmi rosszat nem mondtam vagy tettem. A konyhában kötöttem ki egy üveg vörösbor társaságában. A pohárban a bornak ugyanolyan színe volt, mint a hatalmas csokor vörös rózsának, amit azután kaptam Richardtól, hogy megmondtam neki, el fogom hagyni a fiát. Jól elrejtett benne egy levelet, hogy azt csak én olvashassam el. „ Nem tehetem, hiába szeretném, meg kell értened. Rich mellett a helyed. Bocsáss meg és vedd úgy, mintha semmi sem történt volna. R.”
Pheobe barátnőm jött oda hozzám, a házigazda és megsimogatta a hátam.
            – Penny, minden rendben? Jól érzed magad?
            – Persze, isteni a buli. – az előttem lévő sütire mutattam, amiből már jócskán fogyasztottam. – Te sütötted? Nagyon finom.
            – Anyukámtól tanultam.
Az arcomon elkenődő mosollyal bólintottam.
            – Nem láttad Rich-t?
Megrázta a fejét. Láttam a szánakozó mosolyt az arcán, de már be voltam eléggé csiccsentve ahhoz, hogy ne törődjek vele. Milyen szánalmasan nézhetett ki kívülről, hogy abban a pillanatban, mikor megérkeztünk különváltunk és én azóta is csak a süteményt és a bort iszom, beszélek pár szót az éppen átutazókkal és ismét magamra maradok. Megsimogatta a kezem, mire én is elmosolyodtam, de nem örömmel. Nem akartam, hogy sajnáljanak, mert nem érdemeltem meg a sajnálatot. Én rontottam el akkor, mikor nem szakítottam vele időben és hagytam magam sodródni az árral. Mennyivel kényelmesebb volt, hogy közelében maradhattam Richardnak, reggelente egymásra köszönhettünk köntösben, kócos hajjal, vagy egymásra nézhettünk sejtelmesen, ha senki sem figyelt. Nyugodtan felhívhattam, ha ahhoz volt kedvem, álindokokkal és a semmiről beszélgettünk, habár ő is tudta, miért csinálom ezt. Nem közeledtünk egymás felé, sőt, tartottuk a távolságot, nehogy feltűnjön valakinek is valami. Leginkább a semmi. Mégis napról napra egyre jobban beleőrültem, hogy szinte minden nap látom, ott van, mégis Rich ágyába bújok bele.
            – Nem jössz ki egy kicsit? Táncolhatunk is, ha gondolod.
            – De, ez egy jó ötlet, menjünk.
Csak azért mondta, hátha majd egy kis mozgástól józanodni kezdek, de igazából kedvem volt táncolni. Tettem egy két ingatag lépést, mielőtt megtaláltam az egyensúlyom és közre fogott minket néhány másik barátunk. Egyre jobban egymáshoz simultunk, közben felkacagtam, de már nem számított. Teljesen egyedül hagytak, részeg is voltam már, meg aztán ők csak a barátaim. Éjfél környékén váltam ki az egyre fogyatkozó emberek közül, mikor már mezítláb táncoltam, mert a cipő felsértette a sarkam. Lezuhantam a kanapéra, Rich mellé. Félig azt hiszem, már szunyókált, pedig hozzá beszéltek.
            – Hol voltál egész este?
            – Eltűntél mellőlem, most mit csinálhattam volna?
Kikerekedett szemekkel néztem rá.
            – Most komolyan? És még csodálkoztál volna rajta, ha tényleg szakítok veled.
Amint kicsúszott a számon, már tudtam, hogy nem lett volna szabad. Nem szólt semmit, csak nézett rám és várt valamire. Komolyan attól féltem, hogy ott helyben elsírja magát, mint valami három éves óvodás, akitől elvették a kedvenc játékát. Felálltam és magammal húztam őt is, mire a fenekemre zuhantam, kezeimben a magas sarkúmmal. Még arra se vette a fáradtságot, hogy segítsen felállni, hiába miatta estem el. Az egyik barátom emelt fel hátulról és állított újra a talpamra, miután pár másodpercig arra vártam, hogy felém nyújtsa a kezét. Fel tudtam volna egyedül is állni – azt akartam, hogy ő ne hagyja, hogy legalább úgy tegyen, mintha tényleg érdekelném.
Felvettem a cipőimet és megfogtam a kezét, úgy húztam magam után. Még elköszönni sem köszöntem el, olyan gyorsan próbáltam elhagyni a helyszínt, amennyire az lehetséges volt.
Taxit hívtam, mert egyikőnk sem ülhetett volán mögé. Hozzám beszélt, míg vártunk a fuvarunkra, de semmit sem értettem meg szinte belőle, öklendezni kezdtem magamtól. Az összes undorító dolog, amit műveltem, szegény srác mindnek megitta a levét és arra várt, hogy majd én mondok valamit, ami miatt nem fogja elsírni magát újra meg újra. De semmi sem volt, amit mondhattam volna.



Felmentünk a szobájába, mert még ott volt néhány cuccom, amit össze akartam szedni.
            – Mit csinálsz?
            – Pakolok.
Láthatóan nem értette, mit csinálok, pedig nem volt olyan nehéz összerakni a képet. Miért érti meg ilyen nehezen ezeket a dolgokat, ha egyébként végtelenül intelligens is tud lenni minden olyanban ami engem halálra untat? Ha legalább egy kicsit jobban összepasszoltunk volna…
            – Penny.
            – Végeztünk, most már tényleg. Nem te vagy a hibás, oké? Én vagyok a hibás, én rontottam el, te egy igazán rendes srác vagy. Csak éppen nem vagy hozzám való.
Egy pillanatra rám nézett, aztán bólintott egyet. Úgy tűnt, ezt végre megértette és úgy tudok elmenni, hogy kevésbé érzem magam egy szörnyetegnek. Aztán mégis meg akart szólalni, de nem hagytam.
            – Viszlát, Rich.
Nyomtam egy puszit az arcára és a legfontosabb cuccaimmal kimentem, meg se várva a válaszát. Nem akartam tudni semmit sem, nem akartam hallani, hogy neki összetört az a kicsi szíve, amit én sose értettem meg, akármennyire is próbáltam. Jobb volt menekülni, mint még egy percet is elviselni ebből.

Úgy háromlépésnyire voltam az ajtótól, mikor Richard kijött a konyhából és felkapcsolta az egyik asztali lámpát, furcsa fényt vetve mindkettőnkre.
            – Hová mész?
Mély hangjába beleborzongtam.
            – Haza.
            – Minden cuccoddal? – célzott a kezemen lógó ruhákra.
            – Vége van.
Közelebb lépett egy lépésnyit és levette a karomról a táskát.
            – Nem mehetsz sehova, nem törheted össze annak a gyereknek a szívét.
Megráztam a fejem, de túl közel volt ahhoz, hogy ne szédüljek bele.
            – És az én szívemmel senki se foglalkozik?
            – Én igen.
Felsóhajtott, mire lecsúsztak a kezemről a ruhák a földre. Átölelte a derekam, én az ő nyakát. Várt valamire, mintha még mindig nem jött volna rá, hogy a sorsunkat képtelenek vagyunk elkerülni. Kinyúltam, hogy lekapcsoljam a lámpát és a vaksötétben végre megcsókolt. A vállaimhoz nyúltam és lelöktem a ruhám pántjait, amik rajtam tartották az anyagot. Ismét megcsókolt, majd felkapcsoltam vissza a lámpát. Már az sem érdekelt volna, ha valaki meglát minket.
           – Még mindig biztos vagy a döntésedben?

Izzadságcseppek jelentek meg a homlokán.

Képek forrása: Giphy, WeHeartIt

Megjegyzések