Shades of Cool - Hatodik rész

A harmadik nap reggelén rám nézett, mikor felébredtem arra, hogy telefonál és egyszerűen tudtam, hogy vissza kell mennünk. Akkor gondoltam bele először igazán, hogy most mit fog csinálni. Nem ígért nekem semmit, nem mondta, hogy mostantól együtt leszünk vagy, hogy elhagyja a feleségét. Egyszerűen csak jól érezte magát velem, elérte nálam, hogy véglegesen és örökre elvarázsoljon, a lehető legnagyobb titokban.

Ő mindenkit értesített arról, hogy el kellett ugrania egy barátjához sürgősen, én azonban senkinek sem szóltam arról, hogy eltűnök. Egy gyors email a munkahelyemre, hogy halálos beteg vagyok, képtelen vagyok bemenni és már ki is kapcsoltam a telefonom.
Anyámékhoz mentem először, úgy gondoltam, ők aggódtak értem a leginkább. Nem szóltam, hogy jövök, időre volt szükségem, hogy jó alibit találjak az eltűnésemre. Még sohasem csináltam azelőtt ilyet, az a típus voltam, aki minden nap beszélt a szüleivel, mindig tudták, hogy járok, és mit csinálok. Láttam magam előtt anyám megrettent arcát, ahogy arra vár, hogy végre felhívjam.
Beléptem az ajtójukon és két kar záródott körém, aggódó pillantások vetültek rám, kérdések záporoztak. Miért tűntem el? Miért szakítottam? Mi történik? Egyikre se tudtam a választ. Időt kértem, hogy elrendezhessem magamban a dolgokat és megértették. Megbíztak bennem, nekem pedig muszáj volt kihasználnom. Tudtam, hogy még akarok Richardból, sokkal többet, nem csak egy hosszúhétvégét.

Telefonon beszéltünk, annyit mondott, hogy be kell fejeznünk, sőt, el se lett volna szabad kezdenünk, sajnálja, nem szabad tudnia róla senkinek, és a többi. A szokásos nóta, amit már nagyon untam, mikor ő is ugyanannyira akart engem, mint én őt. Nem akartam rajta csüngeni, hagytam, hogy menjen, ha menni akar. Belül meghaltam közben, minden egyes átkozott másodpercben csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mit csinálhat, eszébe jutok-e és fel fog-e hívni.
Ő nem tette, az ifjabbik Rich viszont egy hónap után egyre gyakrabban. Túl voltunk a karácsonyon és a szilveszteren, nem maradt semmi más, csak a szürke téli idő és a magány, amire ő ítélt. Sokat dolgoztam, sokszor egészen későn indultam haza és Rich ott várt a parkolóban. Azt hiszem, kicsit az agyára ment a szakításunk, nem akartam tőle már semmit sem, néha még arra is képes voltam, hogy buszra szálljak a kényelmes autózás helyett és fél órát fagyoskodjam, csak elkerüljem őt.
Más napokon feladtam és beszéltem vele néhány szót, vagy többet.
            – Szia Penny.
Felsóhajtottam, tudta, hogy nem akarom, hogy itt legyen.
            – Jöttem haza munkából és láttam a kocsidat. Pont akkor jöttél, tényleg. Még mindig nem értem, miért haragszol ennyire rám.
„Mert te nem az apád vagy”, visszhangzott a fejemben újra meg újra.
            – Nem haragszom rád, már milliószor elmondtam. Ez… Csak… Nem úgy működött, ahogy kellett volna. Muszáj nekünk kísértenünk egymást?
            – Most majd más lesz.
Rám villantotta a tekintetét, nem tudtam nem rá nézni. Bűntudatom volt, egyedül éreztem magam, látszott rajtam a szomorúság. Közelebb lépett és finoman megcsókolt, aztán várta a válaszom.
            – Hallottad már, hogy nem szabad kiásni a döglött kutyát a kert végéből, mert nem fog feléledni?
Megrázta a fejét.
            – Élve ástuk el a kutyát.



Richcsel az elejétől kezdtünk mindent, mintha akkor ismernénk meg egymást. Adni akartam neki egy esélyt, de közben tudtam, hogy így majd újra körbetáncolhatom Richardot, hogy az agyára menjek és megőrjítsem. Kevesebb időt töltöttünk náluk, mint azelőtt, gyakran volt programunk, már amikor éppen úgy akartam, hogy legyen időm rá. Még mindig nem kívántam az egészet a hátam közepére sem és mégis újra ugyanabban a sötét gödörben találtam magam, ahonnan épp az imént másztam ki. Már több, mint másfél hónap is eltelt, mikor az első reggel, amit újra náluk töltöttem, nagyon korán kitámolyogtam a konyhába és magabiztos kézzel a polcon találtam a kedvenc teám. Kinyílt az ajtó, láttam, hogy ő az, így direkt még jobban nyújtózkodtam felfelé, hogy kivillanjon a fenekem Rich pólójából. Nagyot nyelt erre, kelletlen jó reggelt hangzott a konyhában. Nekem viszont jó kedvem volt.
            – Neked is jó reggelt.
            – Hogy-hogy ilyen korán?
Megdörzsölte a szemeit, még nagyon álmos volt. A vízforraló jelzett, beledobtam a poharamba a filtert lekönyököltem elé a pultra amíg vártam, hogy kiázzon. Közel volt hozzám, de nem túl közel. Megbámult, le se tagadhatta volna és istenem, annyira élveztem.
            – Kérsz valamit?
            – Van kávé?
Ő is tudta jól, hogy nincs, csak ketten voltunk még ébren.
            – Csinálok máris.
Szólt, hogy hagyjam, majd ő, de intettem, hogy maradjon csak. Pörögtem, forogtam a konyhában, mosolyogtam rá, végig engem figyelt. Kávéillat lengett körül minket, csészébe töltöttem neki és elé tettem, majd újra a pulton könyököltem előtte. Nem törődött vele, hogy még tűz forró, belekortyolt.
            – Finom?
            – Finom.
Letette a csészét és kinyújtotta felém a kezét, hozzáért az arcomhoz, majd az ajkaimhoz. Becsuktam a szemem, olyan régóta vártam már egy újabb érintésre, hogy szinte már beleőrültem.  Megkerültem a minket elválasztó kis szigetet, közben megfogta a kezem erősen, majd magához rántott, ahogy a bárszéken ült. Úgy mosolyogtam, mint már nagyon régen nem.
            – Hiányoztál.
Szóhoz már nem jutottam, a nyakamra tapasztotta az ajkait és úgy haladt felfelé, a számhoz. Egy pillanatra rám nézett, mikor felsóhajtottam és elégedetten mosolygott ő is.
            – Te is hiányzol.
            – Nem szabadott volna visszajönnöd.
            – Mégis itt vagyok.
            – Ez a baj. Nagy baj.
Sokáig nem engedett el, amit egy percig sem bántam. Azt is elfelejtettem, hol vagyunk. Lépések közelítettek, visszasiettem a teámhoz, tisztes távolságból kortyolgattam, mikor Rich belépett és ránk mosolygott.
            – Jó reggelt, micsoda meglepetés.

Mikor hátat fordított egy pillanatra, Richard és én cinkos mosollyal néztünk egymással, még ha bűntudat is vegyült ebbe. Megkötöttük a  néma szerződésünket.
Képek forrása: WeHeartIt, Giphy


Megjegyzések