Shades of Cool - Nyolcadik rész


            Mikor még másnap délben sem hívott vissza, már tudtam, hogy vége, tényleg, úgy istenigazából. Egyedül ültem a tengerparton, már majdnem vége volt a szezonnak és alig lehetett látni néhány embert. Az éjszaka sem aludtam, csak gondolkoztam, gondolkoztam, gondolkoztam. Mi miért történt, ki a hibás, hogy lesz megint minden normális? Kérdések zuhataga hullott rám, amikkel nem tudtam mit kezdeni.
            Abba akartam hagyni. Azon kaptam magam, hogy elindulok visszafelé, egy fodrászszalon után kutatva. Köröztem párat az utcákon, mire találtam valamit, ami kívülről szimpatikusnak tűnt. A fodrász azt mondta, hogy nem feltétlenül jó ötlet a kiszőkített hajam azonnal sötétbarnára festeni, de nem érdekelt. Frufrut is vágattam, szinte felismerhetetlenné váltam még önmagam számára is. Volt a változásban valami érzés, amitől hirtelen sokkal jobban éreztem magam.
            Otthon azonban nem tartott sokáig a megvásárolt jókedvem. El kellett terelnem a figyelmem, nem akartam beszélni a szakításunkkal Rich-csel és a viszonyomról senki sem tudott. Kénytelen voltam összeszedni magam és nem mutatni, mennyire letört vagyok. Új ruhákat vettem magamnak, olyanokat, amiket egyébként le se vettem volna a polcról. Még a szüleim is észrevették, hogy lassan tényleg teljesen felismerhetetlenné válok. Vörös rúzst kentem magamra és műszempillákat tetettem fel, egyszer még bronzos barnára is fújattam magam.
            De ez már nem volt elég egy idő után. Felforgattam a lakást is, egyik hétvégén a konyhaszekrényt festettem át elemenként az erkélyen, másikon a hálót rendeztem át teljesen, hogy még véletlenül se emlékeztessen semmi se Richardra. Éjszakánként álomba sírtam magam azt kérdezgetve, hogy mi a fenéért művelte ezt velem, de nem értettem. Telt az idő és hiába vártam, hogy jobb legyen, mintha csak nehezebb lett volna. Senki nem értette körülöttem, hogy mi történt velem hirtelen, hiszen az első szakításunk után Rich-csel olyan volt, mintha semmi sem történt volna. Sőt, egy idő után már magam sem értettem, hogy miért nem beszélek róla senkinek sem, hogy miért várok rá belül még mindig, mikor még egy telefonhívásra se méltatott, elfordította a fejét az utcán, ha észrevett. Ő volt, minden, amit valaha is akartam és pont ezért tűnt képtelenségnek elengedni magam mellől, hiába tudtam, hogy sosem lesz az enyém.
            Úgy teltek a hónapok, hogy csak azt vettem észre, ahogy egyre inkább sodródok az árral és az ébren töltött éjszakák után már a kávé sem segít felébredni. Egy elmosódott üvegen keresztül bámultam ki a világra, ami ment tovább, ahogy annak a rendje. Én viszont egyre kevésbé tudtam tartani a lépést. Nem számoltam tovább, mióta vagyok egyedül, lassan már nem is gondolkodtam, sose voltam otthon, csak aludni jártam haza. Sok időt töltöttem a szüleimnél és a barátaimnál, sokszor éjszakára is ők szállásoltak el, hogy ne legyek egyedül. Már nem csak a külsőm, de a belsőm sem volt a régi, az igazi. Minden sokkal kékesebb árnyalatúvá vált, mintha lassan belefulladnék a saját szomorúságom tengerébe.
            Már kitavaszodott és mindent beborítottak a tulipánok, de már ez sem tudott izgatni. Imádtam azokat a virágokat és évről évre tele pakoltam velük mindent, most még ahhoz se volt kedvem. Akkor jöttem rá, hogy idén még egy csokrot sem vettem belőlük, mikor már szinte sehol sem lehetett találni belőlük. Bánhattam már akkor, hogy a nagy szomorúságom miatt még a kedvenc virágaimmal is elfelejtettem körbevenni magam, vége volt a szezonnak és még lehangoltabb lettem – még ezt is elvette tőlem.



            Egy szerda éjszaka kopogtak az ajtómon, már elmúlt éjfél is, kicsit meg is rémültem, mert már épp elaludtam volna. Azt hittem, valami álomfoszlány volt a kopogás, de mikor másodjára erősebben dörömböltek, harmadjára pedig már kiabáltak is, megdobbant a szívem. Felismertem a hangját, biztos voltam benne, hogy ő áll az ajtó előtt. Lerúgtam magamról a takarót és kiiszkoltam az ajtó elé, de ott megálltam. Eltelt több, mint fél év, éjfél van és akár aludhatnék is. Vagy itt lehetne egy fiú fent, nálam. Vacilláltam, hogy ajtót nyissak-e, hiába verte meg ütemesen bizonyos időközönként újra meg újra az ajtót. Lépteket hallottam, amik egyre távolodtak és a torkomban dobogó szívem átvette az irányítást. Nagy hévvel nyitottam ki a bejárati ajtót és utána szóltam.
            – Richard?
            Ennyire telt tőlem.  Visszanézett  a lépcsőfordulóból és egy csokor tulipánt szorongatott a kezében, amit túl későn rejtett el a háta mögé. Felsétált a lépcsőn és megállt előttem, de nem szólt egy szót sem. Még levegőt se mertem venni, de így is éreztem ismét az őt körülvevő parfümfelhőt, amit imádtam. Hátráltam néhány lépést és beengedtem a lakásba. Ahogy bezártam az ajtót volt pár másodpercem összeszedni magam és nem úgy viselkedni, ahogy szerettem volna.
            – Mit akarsz itt az éjszaka közepén?
            Dühös akartam lenni, de csak fáradtnak hatott az egész.
            – Ezt neked hoztam. Bocsánatot akarok tőled kérni, amiért nem mentem utánad.
            A kezembe nyomta a virágot, ami friss volt és illatos. Inkább a színes csokrot néztem, ahogy elvegyül egymással a fehér és a piros, minthogy ránézzek és rájöjjön, hogy már nem is haragszom rá. Sürgősen vázát kezdtem keresni, amihez a konyhába kellett mennem, így hát követett.
            – Alaposan megváltozott minden, mióta utoljára voltam itt.
            Gyilkos pillantást vetettem rá, minden miattad volt, hát nem látod? Vizet engedtem a vázába és elhessegettem a gondolatot, hogy amíg ő az újrafestett konyhabútort nézi, addig ne borítsam rá a váza tartalmát. És mégis haragudtam rá, mert annyi fájdalmat okozott. Olyan könnyen véget vethetett volna neki.
            – Sok minden történt, mióta a feleséged választottad.
            Most ő nem tudott rám nézni.
            – Téged választottalak. Mindig.
            Felnevettem, ami alaposan összezavarta őt is, engem is. Egy pillanatra azt hittem, hogy már teljesen megőrültem, úgy csapongtak a gondolataim és az iránta érzett érzelmeim is.
            – Azért fordítottad el a fejed az utcán, ha megláttál?
            Nem válaszolt. Éreztem, ahogy a fejembe fut a vér és nem tudtam befogni a szám. Ráborítottam az összes sérelmem, amit elszenvedtem azalatt az idő alatt, amióta ismertük egymást. Végighallgatott, de egyetlen szót sem szólt, mintha kívülről bámulta volna, ahogy szinte megőrülök a fájdalomtól és üvöltözök vele, amiért ezt tette velem. Nem akartam előtte sírni, de hiába vágtam hozzá egy tányért, elkapta és még azt sem törhettem össze. Összetörtem hát én, a konyha padlóján, a mosogatónak dőlve.
            – Menj el, Richard.
Letérdelt hozzám és ellöktem magamtól, de nem érdekelte.
            – Ma aláírtam a válási papírokat, Penny. Sajnálom, hogy ennyi fájdalmat okoztam, de azt hittem, így majd könnyebb lesz.
            Szipogtam, de a keserves sírás, ami úgy tűnt, sose fog abbamaradni, hirtelen lecsendesült. A fejemben újra meg újra ismétlődtek a mondatai.
            – És most mit vársz tőlem?
            – Újra akarom kezdeni veled. Most már rendesen.
            Az arca vészesen közel került az enyémhez és ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy az igazat mondja. Letörölt egy könnycseppet az arcomról, hagytam.
            – Miért kellett ilyen sokáig várni és bántani?
            – Sose voltál itthon. Sehol se találtalak. A munkahelyedre meg mégse mehettem be ezzel.
            – De…

És akkor nem várt tovább, hanem megcsókolt és tudtam, hogy eddig tartott a haragom és akármit is csinált velem, nem számít, mert engem választott. Nem csak egy fellángolás voltunk, hanem szerelem. Még ha a furcsább fajtából is.
Képek forrása: WeHeartIt

Megjegyzések