Storytime - Mikor más is megírja a könyvedet

Kedves Olvasó!


   Történt, hogy jelentkezni akartam a Könyvmolyképző Aranymosás pályázatára ( és meg is tettem, remélhetőleg az első részlet hamarosan kikerül, stay tuned). Már a tavalyi pályázatot is figyelemmel követtem és mikor végre megjelent Csendes Nóra Zápor utca című regénye, nem sokat gondolkoztam, megrendeltem.
  Előre le szeretném szögezni, hogy sem rosszat, sem jót nem szeretnék mondani a könyvről, mert mindkettőt tudnék, ez azonban nem egy kritika és a következő okok miatt talán nem is tudnék elfogulatlan lenni. Na de ne húzzuk a szót.
   Ahogy olvasni kezdtem, elsőre fel sem tűnt, csak az újabb és újabb tények után, hogy mennyi hasonlóság van Gergő, és az én ugyanígy elnevezett főszereplőm között. Talán észre sem veszem, ha nem ugyanaz a nevük, de aztán kiderült, hogy Gergő még zenész is, sőt, zenekara is van, hova ne tovább, még Amerikába is kijutnak és itt született meg ennek a bejegyzésnek a vázlata a fejemben, Mert habár az én Gergőm gitározott, nem hegedült és nem Amerikába, hanem Angliába ment, nincs fonott tincse és hazatért a nagy szerelemhez, de ő is huszonhárom éves, a barátnője tizenhét-nyolc körül jár, írt dalszöveget és elénekelte a lánynak.
   Nem mintha valaha is hajlandó lennék kiadni a kezemből azt az írásom, de író vagyok, írok, szeretem azt hinni, hogy amit papírra vetek, az egyedi és értékes is lehet (még akkor is, ha nem úgy sikerült megírni, ahogy akkor szerettem volna és már elkezdtem átdolgozni ide a blogra, így viszont inkább hagyom. Így nem szeretném már semmilyen formában sem a világ elé tárni).
   Talán egy átlagos olvasó fel sem fedezné a hasonlóságot, de bennem mégis ott bujkál a kisördög. Nyilván senki sem fogja ellopni a több éves, nem jól sikerült kéziratom, ahogy én sem látok bele más írók fejébe, így Csendes Nóráéba se. Viszont felmerül bennem a kérdés: vajon hány olyan általános és mindenki által ismert klisét használok fel én is, akár tudatosan, akár tudattalanul, ami miatt a végén a kezemben tarthatok egy olyan könyvet, ami megnyomja a vészcsengőt a fejemben, hogy a) segítség, ellopták a gondolataim, b) elloptam valaki gondolatait, c) csupa klisé, ami írok és semmi újat se tudok mondani. Még ha néhány véletlen egybeesés is lehetséges, akkor is elég frusztráló érzés.
  Tudom, hogy már az a kérdés is felmerült tőlem sokkal okosabb emberek között, hogy van-e még szükség irodalomra, hiszen már mindent leírtak, amit le lehetett írni, de valahogy eddig ez nagyon elméleti kérdésnek tűnt, mert szüntelenül az dolgozik bennem, hogy újat szeretnék (szeretnénk?) alkotni. Én is rengeteget olvasok és mindig találok valami újdonságot, olyat, amit máris ki akarok próbálni egy saját történetben is, azonban mindig van olyan is, ami felkerül azoknak a dolgoknak a listájára, amit szeretnék elkerülni.  A túl sok klisé használata is ide tartozik nálam, nem szeretnék kiszámítható lenni, most mégis itt találtam magam. 
Ijesztő gondolatok születnek a fejemben, ki tudja, hány, a pályázatra beadott könyvemhez hasonló lehet már kint a piacon, csak épp hozzám nem jutottak el és nem lesz elég egyedi? 
  Maga a stílus, amiben írok meghatároz dolgokat, vannak elemek, amiket nem tudok elkerülni és ott
vannak a sztereotípiák, amik belénk ivódtak a könyvek, filmek, sorozatok stb. által. Én viszont szeretnék és megpróbálok ezekkel szembemenni.
  Sokadjára mondom el, író vagyok. Nincs baj a klisékkel, én viszont szeretnék kicsit más képet mutatni a világról, tanulni a saját hibáimról és remélem, hogy akár ahogy a Történészfiúban, akár a Shades of Coolban nem akartam megszokott karaktereket írni, nem is sikerült és kicsit, akár már egy lépést is távolabb léptem a megszokottól. Egészen biztosan oda fogok erre figyelni ezentúl, ebből is tanultam valamit.

Szerinted mi a helyzet a klisékkel?

Niki

Megjegyzések

  1. Szia!
    A Blogger közösség nevű Fb csoportban találtam rád, és megfogott ez a poszt, ugyanis velem is megesett már hasonló, másrészt rögtön Elizabeth Gilbert Big Magic c. könyve jutott eszembe, amiben azt írja, hogy az ötleteink vándorolnak, és ha nem írjuk meg őket, vagy rosszul bánunk velük, akkor egyszerűen továbbállnak. Vicces elgondolás, de ha a könyv többi mondanivalójához hozzáadjuk, egészen értelmes. :D
    Ugyanakkor valóban megeshet, hogy csak túl klisés, amit alkottunk, hiszen a sablonok egyszerűek, és mindig kéznél vannak, ha kell a történetbe egy szereplő, aki továbblendíti az egész cselekményt.
    Szerintem példaértékű, ahogy reagáltál, elgondolkodtál, és nem kezdtél rögtön vádaskodásba, amire már láttam sajnos példát.
    Kitartást az írással és minden jót a bloggal! :)
    Ginny

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy idetaláltál és elolvastad a cikket!
      Látok a gondolatban logikát, végülis hallottunk már ilyesmit a világtörténelem során. :)
      Nem is gondoltam soha vádaskodásra, előfordul az ilyesmi főleg ha hasonló közegből jönnek az írók, bár tény, hogy azért rosszul tud esni. De ez van, fejlődünk, tanulunk, aztán jobb lesz.

      Niki

      Törlés

Megjegyzés küldése