Madárcsicsergés


            Már hetek óta képtelen voltam elaludni. Akármennyire is álmosnak éreztem magam a nap végén, akármennyire elfáradtam és ásítoztam a kimerültségtől, amint lekapcsolódott a lámpa, mintha egy percig sem lettem volna álmos, csak bámultam a plafont céltalanul. Akkor aludtam el, mikor már elkezdett hajnalodni és a Nap első sugarai besütöttek az ablakon.
            Aznap éjjel nem bírtam már tovább. Három óra szenvedés után, amit az ablakon való kibámulással töltöttem, kimentem a konyhába és feltúrtam a gyógyszeres fiókot valamilyen altató után. Már bármit hajlandó lettem volna bevenni, csak aludhassam ki magam. Végül a fiók mélyén leltem rá a keresett dobozkára. Többet is lenyeltem a tablettákból biztos, ami biztos alapon és lefeküdtem aludni.
            Reggel egy rémálomra riadtam fel, de végre kipihentebbnek érezhettem magam, mint mielőtt lefeküdtem. Magam sem emlékeztem, mikor volt utoljára ilyen. Újra abban az autóban ültem, ahol semmi keresnivalóm sem volt, de tetszik vagy sem, részeg voltam és könnyen befolyásolható. Nem kellett sok győzködés Ron részéről, hogy rávegyen, hogy beüljek mellé a kocsiba, habár nem volt józan és engedjem, hogy hazavigyen. Talán még tíz kilométert se kellett megtennünk, csak egy hosszú egyenes útszakasz választotta el a két várost egymástól. Mindig is tudtam, hogy veszélyes az a fiú, de mit számított az éjjel háromkor, valahogy haza kellett jutnom, ha már a barátom otthagyott még mielőtt a szórakozás elkezdődött volna. Ron meg kedves volt és még a fuvarom is meg lett oldva, olyan egyszerűnek tűnt az egész.
            Ahogy végighaladtunk a várost összekötő útszakaszon, egyre gyorsabban hasított végig az úton és én egy idő után kérlelni kezdtem, hogy lassítson.
            – Csak egy kicsit lassabban, kérlek.
            Újra meg újra elismételtem a mondatot, de olyan volt, mintha csak egyre önteném az olajat a tűzre. Rá se mertem pillantani a sebességmutatóra, pedig ahogy hátradőltem az anyósülésben és próbáltam kapaszkodni, valószínűleg láttam volna.
            – Ugyan már Piper, ilyenkor egy lélek se jár erre. Élvezd a sebességet.
            Vadul vigyorgott ahogy a lehúzott ablakon beszűrődő levegőt magába szívta. Én inkább az útra koncentráltam, imádkoztam azért, hogy tényleg senki se jöjjön szembe. Igaza volt, az utca tényleg üres volt, így vettem pár mély lélegzetet és próbáltam megnyugodni, hogy csak túlreagálom az egészet. Nem ittunk olyan sokat.
            Elhúzott a házunk előtt és nem értettem.
            Aztán mikor kiszálltunk a kocsiból és az ajtójuk előtt smároltunk, a barátom sétált el az utcán, amit csak a haverjai hőbörgése miatt vettem észre.


            Megdörzsöltem a szemeim és felültem az ágyban. A függönyök már szokás szerint nem voltak behúzva, hogy legalább a csillagokat bámulhassam éjszaka, de reggel már bántam, az ablakon besütő nap majdnem megvakított. Ahogy lassan nem csak körvonalakat és feketeséget láttam vettem észre az ablakom kopácsoló sárga madárkát. Meg kellett ismét dörzsölnöm a szemem, hogy tényleg jól látok-e és nem az órám kattog szokatlanul hangosan.
            Felvonszoltam magam és megkopogtattam az ablaküveget, amitől egy kicsit hátrébb repült, de nem ment túl messze. Úgy tűnt, nagyon be szeretne jönni.
            A házban már nem volt senki sem, így tényleg sokáig aludhattam. A konyhában az óra már tízet mutatott, így a szüleim munkaideje már bőven elkezdődött. Megmelegítettem magamnak a még reggel lefőzött kávét, ami addigra jéghideggé hűlt, aztán kiültem a teraszra még pizsamában, kócosan. A madár még mindig az ablakom verte, majd mikor észrevett, közelebb repült az egyik faágra, csiripelni kezdett.
            – Mit tettél, Piper, mit tettél? Mennyit ittál és mennyit vétkeztél?
            Először nem akartam hinni a fülemnek, de újra meg újra ismételgette a mondatot, tisztán, érthetően, hangosan. Egyre és egyre hangosabb lett, könyörögtem neki, hogy fejezze már be, de ő csak ismételgette szüntelenül.  Berohantam a házba és felszaladtam a szobámba, de addigra már ismét az üveg körül keringett. Szélesre tártam ablakom és az azonnal berepült rajta. Hangos reccsenéssel fordítottam vissza az ablaküveg zárját, majd kérleltem, hogy fejezze be, soha többé nem fogok ilyet tenni. De ő csak énekelt tovább.
            Üldözni kezdtem egy dobozzal a kezemben, amit az ágyam alatt találtam. Talán egy órámba került, de az íróasztalomra repülve ráborítottam a dobozt és egy kicsit megnyugodhattam. Leültem az ágyamra és onnan figyeltem a munkámat, ahogy a csend átjárja a szobát.
            A madár azonban nem volt tétlen. Gyorsan kirágta a doboz oldalán. Előbb egy kisebb lyukat, aztán még egyet és még egyet. Dühös lettem, végtelenül dühös. Megragadtam a madarat a nyakánál fogva, szorosan megragadtam és addig szorítottam, míg egy hangos reccsenéssel ki nem tört a nyaka. A csőrén kilógó nyelve nem nyújtott bíztató látványt, ahogy a kezemben sem a madártetem. Akkor jöttem rá, hogy mit tettem, mire voltam képes, megöltem egy szerencsétlen madarat, mert azt hallucináltam, hogy rólam csicsereg. Kirohantam vele a kertbe és kétségbeesetten ástam neki egy kis gödröt az ujjaim segítségével. Jó mélyre temettem, nehogy rátaláljon valaki, aztán alaposan lesúroltam a kezeim, amik mindenhol úsztak a földben.
            Úgy döntöttem, megpróbálok aludni, végre megint álmosnak éreztem magam és sötét sem volt. Nem telt sok időbe, az egész rémület kifárasztott ismét annyira, hogy el tudjak aludni.

            Arra ébredtem, hogy erősen köhögök, már-már öklendezek. Felültem az ágyamban, aztán még erősebben kellett köhögnöm, olyan érzés volt, mintha valami próbálna felmászni a torkomon. Ahogy egyre inkább öklendeztem, azt hittem, hogy hányni fogok, de mozdulni mégsem tudtam. Tollakat kezdtem el felköhögni, azokat a bizonyos sárga tollakat, amiket azelőtt nem sokkal ástam el a kertben. Ahogy egyre feljebb éreztem a torkomban lévő gombócot, ami nagyon küzdött azért, hogy kikerüljön onnan, újra hallottam a madár csicsergését, egyenesen a torkomból. Ahogy a madár felküzdött a légutakon, majdnem megfojtva engem, pánikban, levegőért kapkodva, úgy lett egyre hangosabb a dalocska. Végül a torkomat a saját kezemmel szorongatva feljutott a számba, majd belecsípett párszor az ínyembe, mielőtt még kiköphettem volna azt. A madár élt és mozgott, habár egy kicsit nyálas lett. Ott állt velem szemben a takarómon, de már nem énekelt, csak szánalmat keltően nézett rám, ahogy a torkomból még mindig szólt a dal megállíthatatlanul. Próbáltam betapasztani a számat, de azon csak áradt ki a csicsergés szüntelenül, tudattalanul mozgattam a szám, nem tudtam abbahagyni. A lelkiismeretem szüntelenül beszélt és semmi sem tudta elhallgattatni. Mit tettél, Pipes? Mit tettél?


Ihlette: Florence and the Machine – Bird song
Képek forrása: WeHeartIt

Megjegyzések