You're my wonderwall

Timinek




     Futott egy darabig a szakadó esőben, de hamar rájött, hogy már így is, úgy is bőrig fog ázni. A kezében lévő egy szál virág is megviselten hervadozott, előbb a fullasztó meleg miatt, most meg a zápor verte el. Pedig a buszt is majdnem lekéste miatta, nem akart üres kézzel menni. Megfordult a fejében a gondolat, hogy talán el kellene engednie az egész meglepetés dolgot és hazamenni a következő busszal, holnapra talán már sokkal jobb idő lesz, vagy a jövő héten. Aztán eszébe jutott a lány mosolya, a puszi, amit az arcára nyomott kifelé menet az angol érettségiről és melengető érzés járta át a mellkasát. Nem tudta szavakkal leírni az érzést, amitől egyszerre lett libabőrös és bizsergette a bőrét. Sose volt bátorsága igazán lépni a lány felé, hiába tudta, hogy szereti őt és talán viszont is szeretik. Ha most visszafordul, valószínűleg sose szedi össze újra a bátorságát, hogy elhívja randizni.
     A barátai azt mondták, nem normális, amiért idáig húzta a dolgot. Egyébként igazán feltehette volna a nagy kérdést üzenetben is, de valahányszor leírta, azzal a lendülettel ki is törölte. Az apja mondta neki, hogy szedje össze magát és álljon ki a lány elé, mielőtt még elveszíti. Nem fordulhat vissza, gondolta, már amúgy is a háztömb előtt állt. Felnézett és próbálta megtalálni a lakásuk ablakát, hátha meglátja. Megkereste a nevet a kapucsengőn, letörölte az arcáról és a hajáról a vizet aztán vett egy mély levegőt, mielőtt beütötte a számokat és várta, hogy felvegye. Rachel barátnői készséges segítséget nyújtottak a meglepetésben, jól tudta, hogy most csak ő van otthon.
     – Halló.
     – Szia Rachel, Vince vagyok.
     – Mit keresel itt?
     A meglepődött hang hallatán elakadt a szava, arra nem gondolt, hogy most mit fog mondani neki. Szeretett volna valami frappánsat válaszolni, de nem tudott.
     – Gyere fel, gondolom megáztál. – sóhajtott a lány, hiába várva a feleletre.
     Kinyílt az ajtó és mennie kellett, majd fent mindent megmagyaráz.
     A liftben lerázta a rózsáról is a vizet. Letörte a szára végét, amit idegességében teljesen szétcsócsált és zsebre vágta a foszladozó zöldet. Még mindig folyt a ruhájából a víz, nem akarta tudni, hogy néz ki.
     Kilépett a fémdobozból és már az ajtóban várta, ahogy fél kézzel Nelliet, fél kézzel az ajtót fogta. A háta mögé tette a kezét a virággal együtt, de már úgyis meglátta, mi van nála. Nem szólt semmit, ahogy felsétált a lépcsőn, csak megsimogatta a kutyát aztán odaadta a virágot egy nagy mosoly keretében.
     – Virágot a virágnak.
     – Köszönöm, Vince! – mosolygott meglepetten a lány.
     Az addiginál is hevesebben dobogott a fiú szíve, míg rá nem ugrott Nellie és kis híján földre terítette. Őt nem zavarta, hogy vizes és leharcolt, boldogan ismerkedett vele, össze nyalogatta alaposan.
     – Elég lesz Nellie. Gyere be, teljesen eláztál, meg fogsz fázni.
     – Rachel…
     Nem hagyta szóhoz jutni.
     – Hozok neked törölközőt meg valami száraz ruhát. Maradhatsz, míg megszáradnak a ruháid, egyedül vagyok.
     Már el is tűnt a szeme elől otthagyva őt a kutyával, aki nem tudta, hogy az új látogatónak örüljön-e inkább, vagy a gazdájával tartson. Belökdöste a fürdőbe és szinte még az előbb lépett be teljesen elázva, máris száraz ruhát viselhetett.
     – Kiterítettem a cuccaid, nem sokára megszáradnak.
     – Köszi, Cica.
     A lány arcára ismét nagy mosoly rajzolódott ki.
     – Ugyan már.
     Ismét nem volt benne biztos, hogy ez az az alkalom, amire olyan régóta várt. Biztos igen választ akart hallani, de jelen pillanatban még ő se mondott volna magának igent. Végignézte, ahogy rutinos mozdulatokkal tölti meg a lány a vázát és teszi vízbe a megviselt virágot. Csokrot kellett volna hoznia.


     – Hozzád jöttem.
     A szavak meggondolatlanul folytak ki a száján, mintha nem is ő beszélne. Rachel rápillantott, de csak egy másodpercre.
     – Kérsz valamit inni?
     Úgy tűnt, mintha nem akarná tudni, miért jött hozzá. Ült a szobájában, nem tudták abbahagyni a beszélgetést, de újra meg újra felbukkant benne a gondolat, hogy itt az ideje, hogy megtegye, amiért jött. Aztán azzal a lendülettel el is hessegette a gondolatot, várva a megfelelő alkalomra.

     Lábak dobogása hallatszott, kulcsok csapódtak egymáshoz és nagy nyikorgással nyílt ki az ajtó. Először észre sem vették a zajokat, annyira nevettek, szinte teljesen belepirultak mindketten. A lány szobájának ajtaja kinyílt és a vörös hajú nő túlságosan hasonlított Rachelre, hogy ne az anyukája legyen. Mindketten felpattantak. Mosolyogva köszönt nekik, bár láthatóan ő is legalább annyira meglepődött, mint ők ketten.
     – Anya, ő itt Vince, azért jött, mert elkapta az eső és nem akart úgy hazamenni. – Rachel most a fiú felé fordult. – Vince… Ő az anyukám.
     Felpattant és a kezét nyújtotta az asszony felé, nagyon igyekezett, hogy jó benyomást tegyen.
     – Csókolom, Vince Brent.
     Mosolyogva nézett a szemébe, még ha félt is a reakciótól. Nem akarta elrontani.
     – Szia Vince. – viszonozta a gesztust. – Lydia.
     Akkor vette észre, hogy milyen piros lett a lány. Ránézett, mikor az anyja telefonja megcsörrent és némán suttogta, hogy nyugi.
     – Szerintem már megszáradtak a ruháid.
     Olyan sebesen szedte a lábait, hogy mire észrevette, már ismét öltözhetett át. Tudta, hogy rossz ötlet volt idejönnie, hát még nyakig vizesen. Bánta már alaposan az egészet, főleg, hogy még így sem volt bátorsága feltenni a nagy kérdést. Újabb vissza nem térő, elszalasztott alkalom. Belenézett a fürdőszoba tükörbe és egy dühös arcot látott viszont. Dühös volt magára, amiért ilyen könnyen feladta.
     Az ajtóban állva aztán nehezen ment a búcsú.
     – A virágot remélem azért nem bánod.
     Rachel megrázta a fejét.
     – Nagyon aranyos vagy, köszönöm. Majd be is viszem a szobámba…  
     – Akkor megyek is.
     Hátrált két lépést, de még mindig szemben állt vele és nem vitték messzebb a lábai. Égették belülről a szavak, amiket még nem mondott ki. Hosszú, kérdő pillantásokat vetettek egymásra, de mégsem történt semmi. Rachel anyukájának hangját hallotta, de nem értette, mit mondott.
     – Gondolom menned kell. – bólintott a  lány. – Indulok.
Elindult lefelé a lépcsőn és hallotta becsukódni mögötte az ajtót. A lift előtt állt, fél lábbal a felvonóban, mikor utána szóltak.
     – Vince, várj.
     Felfutott a lépcsőn, nem sok távolságot maguk között. Így nem kellett hangosan beszélniük. Szinte suttogott hozzá, mikor megszólalt.
     – Azt mondtad, hozzám jöttél, de nem mondtad, miért.
     Huncut mosoly futott át az arcán, még ha fojtogatta is az izgalom. A szomszéd házból akkor léptek ki. Hátráltak mindketten egy lépést és némán követték a férfi minden mozdulatát, míg be nem zárult mögötte a liftajtó.
     – Szóval?
     Vett egy mély levegőt és összeszedte minden bátorságát.
     – Hát, arra gondoltam… Hogy izé… Ha már úgyis van egy kis szabadidőnk mindkettőnknek…  Szóval érted… Nem megyünk… Na… Nem megyünk el kettesben valahova?
     A lány sugárzó pillantása még annál is jobban zavarba hozta, nem hát még a mosolya, ahogy egyenesen a szemébe nézett. Elhúzta a száját és megváratta a válasszal, a fülében dobogott a vér, nagyot nyelt, milliónyi forgatókönyv zajlott le egyszerre a fejében, és mind rosszul végződött.
     – Most?
     Bólintott egyet, mire már el is indult befelé azzal a felkiáltással, hogy hozza a telefonját. Megállította a kezét a félig nyitott ajtó kilincsén és becsukta mögötte.
     – Rachel.
     Beléfulladt a szó, ahogy centikre voltak egymástól. A szemébe nézett, aztán az ajkaira és ismét a szemébe. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet, de nem tudott várni tovább. Mikor megcsókolta a lányt, tudta, hogy most már minden a helyén van.
     – Vince.
     Szólalt meg, mikor kissé hátrébb húzta a fejét. A homlokukat egymásnak nyomták és a lány visszacsókolt.
     – Megyek a telefonomért.
     Vigyor ült ki az arcára és hagyta, hadd menjen vissza. Most már úgyis az övé lesz egész délután.
Képek forrása: WeHeartIt


Megjegyzések