Storytime - Időhiány, író válság, halogatás vagy csak lustaság?

Kedves Olvasó!

Elmélkedés az írásról, főként más íróknak, de mindenkinek


    Az utóbbi időben, vagy jó néhány hónapban iszonyatosan szenvedtem, mert nem úgy ment az írás, ahogyan én azt szerettem volna. Három éve lassan, hogy folyamatosan írok, szinte megállás nélkül egy kis szünetet kivéve, mostanában azonban képtelen voltam leülni a billentyűzet vagy a papír elé, vagy ha mégis, csak bámultam az üres vászonra. A  blog kezdetén még tudtam tartani az ütemet és nagyon sok bejegyzésem volt már hetekre előre beidőzítve, tudtam jól, hogy közeledik az érettségi és lélegzetvételnyi időm nem lesz, kellenek az előre kész posztok. Aztán jött az író válság. 
    Rengeteg ötletem volt, de nem tudtam, hogy vethetném őket papírra. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, aztán jött az előző Story Time-os történet is, egyre inkább éreztem, hogy nem azon az úton haladok, amin szeretnék. Egyre inkább úgy éreztem, hogy amit leírok az kevés és/vagy ez több is lehetne ennél. Tudtam, hogy kell egy kis szünet tanulni, pihenni, keresni más lehetőségeket és bújni az írástechnikai oldalakat és könyveket, hogy fejlődhessek.
    Azonban mostanában már hiába bármi, mintha képtelen lennék rávenni magam, hogy ismét írjak. Még mindig vannak ötleteim, tudom, hogy szeretném őket megvalósítani, zúgnak a fejemben a párbeszédek és monológok, mégse nyitom meg azt a Word fájlt. Egy része a dolognak az, hogy iszonyatosan maximalista vagyok és akármennyire is küzdök ellene, az egyik legnagyobb félelmem, hogy valami tökéletlent adok ki a kezemből, ami minden egyes alkalommal megtörténik, hiszen egy írás sose lesz tökéletes. Mindig marad benne egy elírás, egy rossz dialógus vagy valahol félrecsúszik az egész és nem jön úgy át, ahogy szeretném. Az őrületbe tud kergetni a félelem,  hogy valami szörnyűséget adok ki a kezemből és még fel sem tűnik, hogy mennyire rossz az, amit írok, de hülyeség az egész, hiszen vannak a fiókomban olyan írásaim, amiket nem lehet alulmúlni, dolgozom rajta.
Másrészt viszont az a típusú emberek közé tartozom, akik mindent az utolsó pillanatra hagynak, kivárják a legutolsó pillanatot, képes vagyok a legapróbb részletekkel is nagyon sokat bíbelődni egy félkész írással is, nem számít, hogy egy órám van befejezni. Ami azt illeti, határidők nélkül nem is nagyon tudok működni, mert abban mi izgalom van? A barátaim nélkül nem is tudom, született volna-e háromnál több poszt, mert az mindig adott egy kis motivációt, hogy várták a következő részt, hogy lebétázhassák. Szeretem írni, amit írok, de lusta vagyok és halogatok.


    És hogy lustaság-e? Ó, igen. "Írói válság, amikor a képzeletbeli barátaid nem beszélnek veled". Jelen esetben azonban azt hiszem, már túl vagyok ezen a ponton, csak a hajtóerő hiányzik, ami rávenne a munkára. Minél többet írok, annál melósabb az egész és nem panaszként mondom, de istenem, olyan lusta vagyok! Ha élvezhetővé szeretném tenni az olvasónak is az írásom, az mindig rengeteg munkát és odafigyelést megkíván, utánajárást, előkészítést, ami ráadásul nem mindig kifizetődő. Említettem már, hogy én is pályáztam az Aranymosásra. Nagyon sokáig tartott annak a regénynek a megírása, aztán háromszor is végigrágtam magam rajta és átírtam, szerkesztettem, mert éreztem, hogy valami végig nem stimmel, valami hiányzik de akármennyi időt is töltöttem el vele, maradt bennem egy erős hiányérzet és be is igazolódott a megérzésem, mert nem válogattak be. Addigra már nem voltam sem csalódott, sem dühös, mert habár megszerettem a karaktereim, ugyanaz a pluszt hiányolom belőle, amit az összes többiből is. Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mi az, talán a szenvedély, vagy valami hasonló, de azt hiszem, tudok még fejlődni és nem ez volt az utolsó Aranymosásom. Feltéve, hogy leküzdöm tunyaságom.
    Mert tetszik vagy sem, egy idő után hiába kúráltam ki az írói blokkot és hiába szabadítottam fel egy kis időt a blogra, a maximalizmus, halogatás és lustaság kombinációja szívesen mondatta azt a fejemben, hogy az ihlethiány az én nagy bajom és azzal kell kezdenem valamit. Nyilván, mikor rákényszerültem, hogy leüljek írni és a szoros határidő is a nyakamon lógott kiderült, hogy gyönyörűen tudok hazudni magamnak, de azért mégiscsak dühös is vagyok magamra, mert lenne mit megírnom, van mondanivalóm.
    De mi a tanulsága végül is ennek a litániának? Egyrészt ne légy egyszerre író, halogató, lusta és maximalista, mert biztos szenvedés lesz a vége. Másrészt pedig ha írói válságba kerültünk és nem látszik a kiút, próbáljunk meg a probléma mögé nézni és megtalálni a gyökerét, miért nem ülünk le írni vagy miért rémülünk meg az üres fehér papír látványától? (Utóbbira bevált módszerem, hogy a Wordben valami színes képet állítok be színes betűtípussal és máris kevésbé tűnik hivatalosnak és véresen komolynak az előttem lévő képernyő. Egy szerző interjújában olvastam még valahol, de akármennyire is szégyellem, már nem emlékszem biztosan, ki volt az). Végül, hogy ha esetleg egy nem író olvasóm is végigrágta volna magát a szövegen, akkor üzenem nektek: írni korántsem olyan egyszerű, mint kívülről tűnik!

Niki

Képek forrása: Google


Megjegyzések