Tumblr projekt - Meet me outside

Kedves Olvasó!

Egy nagyobb projekttel készültem most, mely egyfajta kihívás a képzelőerőnek és az írói határoknak. Ezen a  Tumblr-ön egy-két sorban helyzeteket fogalmaznak meg, amiből kiindul a történet. Ezekből válogattam össze néhányat teljesen random módon, ami megtetszett. A következő pár hétben ezek a projektek fognak megjelenni. 
Barátnőm, Klaudia illusztrációi pedig még egy dimenziót adnak az élményhez, közös munkánk gyümölcsét láthatod és olvashatod most. Csekkoljátok őt Instagramon és Tumblr-ön. Remélem tetszeni fog!

Niki



You wake up with no memory of the last year. Then you get a text from someone you don’t know that says “Meet me outside”.
Azaz:

Emlékek nélkül ébredsz fel a múlt évedről. Aztán kapsz egy üzenetet valakitől, akit nem ismersz, aki azt írja: „Találkozz velem odakint”

     A plafon fehér falának látványára, iszonyatos fejfájásra és a szokatlan tisztítószerszag illatára ébredtem. A telefonom szüntelenül rezgett a mellettem lévő éjjeli szekrényen, de nem tudtam arra koncentrálni. A göröngyös matrac nyomta a hátam, a kezemből kilógó cső megállította a mozdulatot. A torkomban dobogó szívem zaja minden mást elnyomott, ahogy feltoltam magam ülő helyzetbe, hogy szétnézhessek a kórteremben. Az ajtó előtt gyors léptekkel haladt el egy nővér, szinte ráordítottam, hogy várjon.
     – Felébredtél. – mosolygott rám kedvesen.
     – Hogy kerültem ide?
     Balesetem volt, de nyugodjak meg, ne tépjem ki magamból az infúziót, feküdjek vissza, a szüleim nem sokára itt lesznek. Azt mondta, maradjak nyugodt, miközben azt se tudtam, merre kapjak; a telefonom után, ami még mindig táncot járt a szekrényen, a ruhám után, amit legszívesebben azonnal lecseréltem volna a sajátomra, vagy ki az épületből a friss levegőre, hátha majd felébredek álmomból.
     „Találkozz velem odakint.” – állt az üzenetben, amit egy Pálma nevű lány írt. Nem válaszolt a kérdésre, hogy ki ő vagy honnan ismerjük egymást. „A főbejáratnál várok rád.”
     Eszem ágában sem volt először kimenni, sőt kiszökni. A szüleim amúgy is hamarosan itt lesznek, meg kell várnom őket. Biztos voltam benne, hogy valami hatalmas hülyeség miatt kerültem ide, habár az utolsó emlékem az volt, ahogy a karácsonyfát díszítjük szenteste.
     Úgy éreztem magam, mint aki már egy hete nem ivott vizet. Kibújtam a takaró alól és a felcsúszott kórházi hálóruhám alól kivillant a combom. Megdörzsöltem a szemem, de az még mindig ott volt. Apró fekete virágok, amik harisnyakötő módjára fonták körbe a vaskos jobb combom. Dörzsölni kezdtem, de a tinta nem kopott, nem kenődött el. Kapkodni kezdtem a levegőt és bele sem próbáltam gondolni, hogy kerültem ide. Kihúztam a kezemből a tűt, a papucsomba bújtattam a lábaim. Mikor egyetlen nővért sem láttam a folyosón rohanni kezdtem, ahogy csak a lábam bírta. Nem mintha túl gyorsabb lettem volna egy teknősbékánál, minden porcikám úgy érződött, mintha már ezer éve feküdtem volna egyhelyben.
     Már majdnem elszaladtam a lift mellett, mikor az kinyílt és kilépett belőle két ember. Azonnal megálltam, rájuk mosolyogtam, mikor furcsa pillantást vetettek rám és addig nyomkodtam a földszint gombját a fémdobozban, míg be nem záródott az ajtó.
     Kiléptem az önműködő ajtón és megcsapott a decemberi fagyasztó hideg. Szétnéztem, hogy kit is kellene keresnem. Pálma.
     Karok ölelték át a nyakam és teljesen lefagytam az erős öleléstől. Csak hollófekete hajat láttam és földig érő fekete szoknyát, semmi mást, meg a körülölelő testet, amit el akartam taszítani, de nem tudtam. Elengedett, de még mindig nagyon közel voltunk egymáshoz. A nagy barna szemei ismeretlenek voltak, ahogy az álla kerekded vonala is. Tettem hátra két lépést, kezdtem magamhoz térni a sokkból.
     – Ki vagy te?
     Felsóhajtott és a szoknyáját kezdte igazgatni. Immár elvesztettük a szemkontaktust.
     – Tényleg nem emlékszel rám? - megráztam a fejem. – Mi a mai dátum, Mira?
     – 2015. december, gondolom huszonnegyedike.
     Újabb sóhaj hagyta el a száját és a tekintete olyan borússá vált, hogy a félelemtől azonnal hevesebben kezdett dobogni a szívem.
     – Mennyi időre nem emlékszem?
     Nem válaszolt. Megkapaszkodott a szoknyájában és elkezdte felhúzni a fekete anyagot, míg a libabőrös bal combja láthatóvá nem vált, az ugyanolyan harisnyakötő tetoválásával, mint az enyém. Egy kezével még fogta a szoknyáját, mikor egy nagy lépéssel mellém lépve felhúzta a hálóingem, amit nem tudom miért, hagytam neki. Ott álltunk a decemberi zimankóban egy-egy szál semmiben, tanulmányozva a tetoválásunkat.
     – Ki. Vagy. Te?
     A hangom gyenge volt és megszeppent, bele se mertem gondolni, mennyi időről feledkezhettem el, ha egy idegennel van közös tetoválásom. Megrázta a fejét, mintha nem hinné el, pedig nekem kellene ezt csinálnom. Engem rángattak ki a kórház épülete elé, én nem tudom, hogy kerültem ide és legfőképp miért. A kezemet lengettem, a szavak nem jöttek mellé, annyira meg akartam egyszerre tudni mindent, hogy végül semmit se tudtam meg. A szüleim, az öcsém? Mit műveltem már megint, amivel ide sodortam magam?
     Az ajkai kifejezetten cserepesek voltak, karcolták az enyémeket. Egyetlen rövidke kis csók volt, aztán hátra lépett kettőt meghagyva köztünk a tisztes távolságot, hogy legyen terem meglepődni és sokkot kapni.
     A nővér karon ragadott, amint kilépett az ajtón és Pálma nem jött utánunk, csak intett egyet. Ki akartam kiáltani a nevét, de a suttogáson kívül nem jött ki más a torkomon.

     A vizsgálatok után, amivel minden porcikám kielemezték, maradt egy kis időm, míg a szüleim is be nem értek. Alaposan végigtanulmányoztam a rajtam végigfutó tinta vonalait, hátha elárulnak nekem valamit. Kerestem elrejtett betűket, jeleket, egy emléket, amit hozzá tudnék kötni, de azok vonalak maradtak, semmi más, csak vonalak. Eszembe jutott, hogy talán a szüleim még nem is tudnak róla, úgyhogy alaposan körbevettem magam a takaróval, nehogy bárhogy is kivillanhasson. Mindenre számítani akartam, de még azt sem tudtam, mire kell felkészülnöm.
     Nagy ölelések vettek körbe, mikor megérkezett a családom. Aggódó tekintetek jártak körbe, nem hitték el, hogy nem emlékszem. Pálmáról akartam kérdezni, de féltem, hogy talán nem is tudnak róla. Amint elmentek a szüleim írtam neki, hogy találkozni akarok vele, de nem válaszolt. Helyette Sziszkó esett be a látogatási idő vége előtt tíz perccel. Már messziről hallottam a hangját ahogy a nővérrel beszélt. Mosoly terült el a kopasz fején és nagy léptekkel közeledett felém. Már majdnem szájon is csókolt, el kellett hajolnom, hiába toltam el a mellkasát a kezemmel. Összehúzta a szemöldökét és vele együtt az orrát is, amitől megmosolyogtatóan furán nézett ki.
     – Szia, Szilveszter. – köszörültem meg a torkom.
     Téblábolt némán az ágyam felett egy ideig, aztán csak megtalálta a széket és leült mellém. Nem tudtam, mit mondhatnék. Az utolsó emlékem az volt, hogy már vagy fél éve nem is beszéltünk, annyira haragszik rám.
     – Aggódtam érted, mikor nem vetted fel a telefonod. Aztán a szüleid mondták…
     Belé fojtottam a szót.
     – Mióta beszélünk mi megint?
     Úgy tett, mintha meglepné, hogy nem emlékszem, de szörnyen hazudott. Valószínűleg már mindent tudott az anyámtól.
     Átfogta a két kezem, ami egyszerre volt nagyon ismerős, de nagyon fura is. Mikor legutoljára láttam, olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amit megbántam azóta. De ő hajthatatlan volt és pletykált rólam, mintha nem lettünk volna ott egymásnak évekig. Most mégis úgy fogta a kezem, mintha semmi sem történt volna, közben mégis Pálma járt az eszemben. Valami nagyon nagy hülyeséget csináltam abban az időben, amire nem emlékszem.
     Sziszkó készségesen kezdte el ecsetelni a csúnya múltat, ahogy kibékültünk és milyen boldogok voltunk együtt, habár egy szót sem ejtett a lányról, sem a tetoválásról. Oda se figyeltem igazán arra, amit mondott, csak arra tudtam gondolni, hogy felhúzzam-e a pizsamám és rákérdezzek, vagy reméljem, hátha válaszol Pálma. A telefonom azonban csendben feküdt az éjjeli szekrényen. Ő beszélt és beszélt, de legalább volt időm erőt gyűjteni. Már szólásra nyitottam a szám, mikor az ablakban megláttam a hollófekete haját. Nem tudom, hogy ismertem meg, de megráztam a fejem, nehogy bejöjjön. Ideje volt kitessékelni Sziszkót.
     – Megbeszélhetjük ezt máskor? Nagyon fáradt vagyok. – Nem hitte el nekem, amit mondtam. Ásítást színleltem, aztán megdörzsöltem a szemeim. – Kérlek. Adj egy kis időt… Feldolgozni.
     Csóválta a fejét, annyit hajtogatott, hogy jól van. Legszívesebben kilökdöstem volna a kórház bejáratáig.
     – Nem emlékszem rád, semmire.
     Erre felpattant, mielőtt még bármi mást is mondhattam volna.
     – Mira cica, én megértem. Holnap bejövök megint.
     Ismét megpróbált megcsókolni, de elfordítottam az arcom és egy puszi lett belőle az orcámon. Morgott valamit az orra alatt, de már nem értettem, mit. Fogtam a telefonom és már írtam is a következő üzenetet Pálmának. Reméltem, hogy még nem ment el.
     Nem válaszolt, így csak remélhettem, hogy visszajön hozzám.  Már majdnem elaludtam a képernyő bámulása közben, mikor az ajtó kinyílt és belépett rajta, maga után pillantva. A fekete haja a fenekét súrolta, nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak oda. A szégyen vörös takarója borította be az arcom. Nem lenne szabad így viselkednem.
     – Felébresztettelek? – kérdezte suttogva, mire csak egy fejrázással válaszoltam.
     Körbenézett a szobában, a kanapé másik oldalán hagyott ruháimon, amiket a szüleim elfelejtettek elrakni a szekrénybe és a hatalmas virágcsokron, amit az éjjeliszekrényemre tettek.
     – Itt egy szék, ülj le nyugodtan.
     Gyorsan bólintott és egy kicsit hátrébb tolta a széket, megtartva köztünk a három lépés távolságot.
     – Bocsi, de még sosem jártam ilyen elit szobákban. Vagyis inkább nem tudtam, hogy van ebben a kórházban ilyen. Mikor én jártam itt, legalább öt emberrel voltam összezárva és a nővérek se figyeltek minden pillanatban, mint téged. Mindig elfelejtem, hogy mennyire máshonnan jöttünk.
     Nem tudtam mit válaszolni. Kicsit már úgy éreztem, hogy csak a jelenlétével is túl sok információ dönt le a lábamról egyszerre. Újra meg újra felvillant előttem a tetoválás a lábán.
     – Sajnálom. – pillantott rám. – Még nem vagy hozzászokva, hogy sokat beszélek. Jobban érzed magad?
     Most én bólogattam.
     – Miért jöttél?
     Nem válaszolt azonnal, a telefonját kezdte nyomkodni. Majd meg őrültem a kíváncsiságtól, közben mégis éreztem, hogy miért jött. És, hogy köze van Sziszkóhoz.
     – Láttam, hogy törölték az összes képeink a profiljaidról és gondoltam…
     Én is a telefonom után kaptam. Senki sem tudta a jelszavaim, senkinek nem volt hozzáférése. A pánik gyorsan tört rám, amiért valaki végignézhette az összes személyes dolgom, a beszélgetéseim, amikről még én sem tudok és pont ezért is ijedtem meg még jobban: mi tette annyira fontossá, hogy én ne lássam őket?
     Nem kaptam emailt, hogy szokatlan helyről jelentkeztek volna be, a jelszavam sem változtatták meg, semmi nem utalt arra, hogy idegen tehette. Nem akartam, hogy a szüleim legyenek azok, de rajtuk kívül senki sem fért hozzá a telefonomhoz. Annyira tudtam, hogy Szilveszternek is köze van mindenhez, hiszen ő még emlékezhetett a telefonom kódjára.
     Még csak Pálma nevű ismerősöm se volt. Egyetlen bejegyzés se maradt sehol sem az utolsó egy évemről. Mint ahogy az emlékeim, azok is kitörlődtek.
     Rezgett a telefonom és felkérés érkezett Pálmától, így ismerősök lettünk. Kínos mosoly ült ki az arcomra és nagyon-nagyon szégyelltem magam.
     – Csak görgess lefelé. Megpróbálták feltörni a fiókjaimat, de nem sikerült nekik. Aztán megkért anyukád, hogy töröljem a  közös képeink, mint a barátainkat is.
     Felém nyújtotta a telefonját, de én eltoltam magamtól azt.
     – Nem akarom tudni.
     Bólintott és közelebb húzta magához az ölében szorongatott táskát.
     – Szeretnéd… Szeretnéd, hogy elmenjek?
     Megráztam a fejem és már éreztem, hogy alig tudom visszatartani a könnyeim. Vettem egy mély levegőt és elkezdtem görgetni lefelé. Ott voltunk mi ketten, egy levendulamező közepén, kézen fogva, aztán egy étteremben, aztán csókolózva, aztán a tetováló szalonban és így tovább, a lány minden egyes posztjában ott voltam én is, hiába törölték ki a kommentjeim, Pálma válaszai nekem ott voltak. Már akkor tudtam, hogy nem hazudik, mikor először megláttam, mégsem akartam még akkor sem elhinni és a könnyeim csak úgy potyogtak, mint a záporeső.
     Kellett egy kis idő, míg ismét össze tudtam magam szedni és megszólalni, hiába égetett belülről milliónyi kérdés, amire szerettem volna, ha válaszol.
     – Akkor én most… - elcsuklott a hangom, túl ijesztő volt ez a szó, hogy kimondjam. Nagy erőfeszítést kellett tennem, hogy tényleg ki tudtam mondani, egyes szám első személyben, úgy, hogy tényleg rólam van szó. – Leszbikus vagyok?
     Megrázta a fejét.
     – Azt mondtad, nem szereted a jelzőket, mert félrevezetik az embert.
     Felnevettem.
     – Ez úgy hangzik, mint én.
     – Igen, mivel te mondtad. – megmosolyogtattam. – Meglátod a jót mindenkiben, ahogy Szilveszterben, úgy bennem is. Legalábbis én így ismertelek meg.
     Megint elpirultam, annyira, hogy még válaszolni is elfelejtettem. Éreztem, hogy megint sírni fogok, mert akármennyire is utáltam magam a gondolatért, szégyelltem magam és szerettem volna elásni magam a föld alá, kísértett a gondolat, hogy milyen érzés lehetett őt megcsókolni. Próbáltam elhessegetni, amennyire tudtam, de újból és újból visszatért.
     – A tetoválás?
     Erre szinte felragyogott az arca. Csillogó szemekkel beszélt arról, hogy a születésnapján készítettük, én a nővére személyi igazolványával, mert még nem töltöttem be a tizennyolcat. Az én ötletem volt az egész, mondta, hogy legyen egyforma, mert annyira megtetszett a rávarrt minta. A szüleim utána két napra ki is raktak otthonról. Képeket kezdett mutogatni rólunk, arról az éjszakáról és én minden szavát elhittem, kérdés nélkül.
     Sokat beszélt, én sokat kérdeztem. Emlékeznem kellett volna rá, mert még sokkal régebben találkoztunk már egyszer, pont a Sziszkó miatt. Azonban minél jobban erőlködtem, annál kevesebb mindent tudtam elmondani a múltamról. Nagyokat sóhajtott, de türelmes volt.
     – Én várni fogok rád, Mira. Ha akarod, majd megismerjük egymást újra, vagyis majd te megismersz engem, én meg az új énedet, aztán alakul ahogy alakul. Ha te már nem szeretnél engem, akkor se fogok haragudni rád.
     – Nincs új énem! – csattantam fel.
     – Sose tudhatod. Talán elkezdtél beszélni spanyolul. Mintha akcentusod is lenne.
     – Nem is.
     Néhány másodperc komolyság után nagyon hangosan felnevettünk.
     – Amúgy csendben kellene lennünk, mert én beszöktem ide.
     Elkerekedett a szemem.
     – Nem engedtek be?
     – Meg se próbáltam hivatalosan bejönni.
     Elmosolyodtam. A közénk ékelődő csönd ismét visszaterelte a figyelmem a vele kapcsolatos gondolataimra, de muszáj volt tudnom. Remegni kezdtem a félelemtől és nem mertem megmozdulni, nehogy lássa rajta. Már megint csak suttogás jött ki a torkomon, ahogy  a nevén szólítottam, amire meglepődve, kérdőn válaszolt.
     – Mira?
     – Megtennéd, hogy… Úgy értem, arra gondoltam…
Már meg is bántam, hogy rávettem magam a kérdésre. Ez nem is én vagyok, gondoltam, hiszen át is verhetett. De miért tette volna? Nehéznek éreztem a szavakat és magamat is, már megint úgy kellett magamból kipréselni a szavakat.
     – Megcsókolnál?

     Nálam csak ő volt meglepettebb, hogy tényleg erre kértem, de aztán felállt a székéből ellökve magától a táskát, amit végig ölelgetett, felém hajolt és egy végtelen másodperc múlva az ajkaink összeértek. Habár nem emlékeztem arra, hogy mik voltunk mi egymásnak, de azt tudtam, hogy vonzódom a lányhoz, hogy hevesebben dobog a szívem és szeretném visszacsókolni. Még szégyelltem magam miatta, de éreztem valami különlegeset, amit nem lett volna szabad. És a legfontosabb, tudtam, hogy Sziszkó hazudik és ő mondja az igazat. De mit számított ez már akkor, ha ott voltunk egymásnak.


Megjegyzések

  1. Nagyon tettszett ez a történet tele van érzelmekkel és annyira szépen van megírva!Én is írogatok de közelébe se érhet ennek vagy bármelyik más írásodnak!Örülök hogy rád találtam! :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése