Scars - sebhelyek [1. fejezet]

Kedves Olvasó!

     Mielőtt még belevágnánk az új sorozatba, hadd meséljek egy kicsit arról, hogy miért és most jelenik ez meg.
     Először is, volt már szó erről a könyvemről ITT, amiben már említettem, hogy szeretném átdolgozni. Szerencsére az Aranymosáson nem került ki, azonban annak ellenére, hogy magával az írás minőségével elégedetlen voltam, a történetet magát nagyon megszerettem és valahol nagyon zavart, hogy mégsem került publikálásra sohasem, hiába 2 éve dolgozom lassan rajta kisebb-nagyobb szünetekkel.
     Eredetileg nem pályázatra készült, hanem csak a fióknak, magamnak. Nem írtam hozzá részletes vázlatot, kigondoltam, leültem és belevágtam, a magam örömére. Azóta rengeteg minden változott, megtanultam szerkeszteni valamennyire, létrejött a blog, voltak sikereim és kudarcaim, de ami a számomra a legnehezebb döntés volt, hogy ahelyett, hogy a biztonságosban maradtam volna, a blog kedvéért újabb és újabb kihívásokba vágtam bele. Sokszor kellett döntenem, miről szeretnék írni és olyankor is mindig azt választottam, ami úgy gondoltam, hogy a blognak jobb lesz. Ha kellett, erőltettem az írást, hogy befejezzem a sorozatot vagy meglegyen a poszt, még ha nem is tetszett a végeredmény, és ebbe bizony picit belefáradtam.
     Most azonban úgy ültem le ehhez a projekthez, hogy nem törődtem sem a magamnak felállított mércékkel, sem azzal, hogy hány részre kell majd bontanom a blogon, sem azzal, hogy másoknak esetleg nem tetszhet. Ismét teljes mértékben a saját örömömre írtam és borzasztóan jól esett, jól esett gyorsan gépelni gondolkozás nélkül, jól esett, mikor minden nap be tudtam fejezni egy fejezetet (amibe azért besegítettek a már megírt részek is persze, a történet törzse megmaradt, csak átdolgoztam). Nagyon másnak érzem ezt a stílust, mint amit mostanában írtam, más lesz ez, mint a megszokott. Nem tudom, lesz-e még ilyen a blogon, de úgy adom kezedbe ezt a kisregényt, Kedves Olvasó, hogy nem érdekel, mit gondolsz róla – nem azért, mert nem szeretném, hogy jó szájízzel hagyd el az oldalam, hanem mert ez az írás nekem és csak nekem készült.
     Ettől függetlenül remélem, lesz olyan, akinek tetszeni fog és szívesen olvasni fogja, még ha vannak is benne hibák, lehetetlenek, esetleg valótlanságok, pontatlanságok, figyelmetlenségek. Nem ez lesz a legtökéletesebb munkám, viszont ez az egyik, ami nagyon-nagyon a szívemhez nőtt. Az enyém, az én munkám és végre pontot tehetek ennek a hihetetlenül hosszú projektnek a végére.
     A kisregény nem tudom pontosan, hány fejezetből fog állni, azonban az biztos, hogy  ez lesz az eddigi leghosszabb sorozat a blogon, de remélem velem tartasz majd. Kezdjük az utazást!

Niki



Az átkozott Cameron Timothy Fox


     Úgy tűnt, szokásommá válik, hogy bármilyen korán kelek fel és bármennyire is sietek, a fontos dolgokat mindig lekésem. A cipőm sem találtam, hiába túrtam fel a cipős szekrényt. Olyan volt, mintha a lakás mindent elnyelt volnahirtelen , a kifli kiesett a kezemből és inkább egy másik pár cipő után nyúltam, Anya az utcán dudált. Késésben voltam, mennem kellett, hagytam, hogy Riley a padlóról egye meg a reggelim, pedig Anya utálta, ha a kutya nem a táljából eszik. Annak a reggelnek már mindegy volt.
     Még két utcát kellett sétálnom, ha nem akartam, hogy lássák, Anya hozott suliba. Szinte futottam, mert alig volt időm a csengőig. A veszekedés járt a fejemben, amit Anyával a kocsiban rendeztünk. Azt kívántam, bárcsak meg se szólaltam volna és most nem kéne már kora reggel leizzadnom.
     Isaac kíváncsi, hatalmas kék szemei egyenesen rám meredtek a szemüvegen keresztül, ahogy beléptem az épületbe. A tanárunknak még nyomát sem lehetett látni, úgyhogy akadt egy kis időnk. Magamhoz öleltem gyorsan, aztán elmartam a kezéből az újságot. Meg se kellett szólalnia, amikor a száját egy vonallá szorította és a kezei is ökölbe szorultak. Láttam, hogy valami nincs rendben. Remegő kézzel lapoztam fel az iskolaújságot, mindhiába keresve a cikkünk után. Órákat dolgoztunk azon a képes riporton, amit végül mégsem jelentettek meg. Cameron Timothy Fox neve természetesen ott csillogott vastag betűkkel kiemelve a kétoldalas sportcikk alján, mint valami óriási pofon ami egyenesen az arcomba csapódik.
     A csengő megszólalt, de szinte meg se hallottam.
      Megkeresem Sarah-t. Ezt még ő sem teheti meg.
     Isaac erősen karon ragadott. Meglepődtem, milyen erős tud lenni a törékeny fiú, ritkán állított meg, ha valamit csinálni akartam. Tágra nyílt szemekkel néztem rá, mire remegő hanggal válaszolt.
      Láttam Cameront bemenni az irodába és még nem jött ki.
     El akart ijeszteni , de annyira dühös voltam, hogy már ő sem érdekelt. Alig vártam, hogy képen töröljem és jelenetet csináljak. Sosem haragudtam még rá ennyire, nem tudtam fékezni magamat.
      Annál jobb. Két legyet ütök le egy csapásra.
     Még mondott valamit Sarah-ról, de nem értettem tisztán és siettem is, mert még be akartam érni az első órámra. Nem volt időm visszafordulni újabb érvekre, miért nem lenne szabad bemennem az irodába. Hosszúak voltak a lépteim és visszhangzottak a üres folyosón, legalább annyira, mint a szívverésem a mellkasomban. A fejemben már készültem a monológomra, láttam magamat erősen és legyőzhetetlenül, most végre megmutatom, hogy nem nézhetnek semmibe.
Feltéptem az újságírói iroda ajtaját. Lecsaptam az újságból egy példányt az asztalra, mielőtt még alaposabban szétnéztem volna.
     – Arról volt szó, hogy beteszed azt az átkozott cikket az újságba, ha már annyit dolgoztunk rajta.
     Szétvetett a düh, nem gondolkoztam, pedig kellett volna. Nem akartam így szembetalálkozni vele, de már késő volt rájönni. Cameron felém fordult a székével és bennem rekedt a szó.
     – Sarah ma nincs suliban. Beteg.
     A döbbenet kiült az arcomra és egy pillanatra még a szám is tátva maradt. A helyén ült, mintha ő lenne az új szerkesztő. Teljesen leblokkoltam és némán tátogni kezdtem.
     – Ó, oké, nagyszerű. Akkor én most megyek is.
     Megilletődötten indultam meg az ajtó felé. Menekülj, menekülj, rejtsd el a kivörösödött arcod, ne lássa, hogy megilletődtél.
     – Hé, várj. – szólt utánam.
     Lassan fordultam felé, felkészülve a legrosszabbra is. Nagy barna szemei engem kémleltek. Felsóhajtottam. Mosolygott rám, amitől még inkább vágyat érezem a menekülésre. Látta rajtam, hogy zavarban vagyok. Képtelen voltam letagadni, ez tette őt ilyen elképesztően magabiztossá. Elhúztam a szavaim annak reményében, hogy hirtelen megtanulok utazni az időben, vagy teleportálni és eltűnök az irodából; talán valaki megzavar minket.
     – Hallgatlak. – nagyot nyeltem, a félelem gombócként szorongatta a torkomat.
     – Ne vágj ilyen rémült képet. Arra gondoltam, hogy valamelyik este elmehetnénk mozizni… - látta rajtam, hogy nem repesek az örömtől, így folytatta. – Vagy kajálni… Sétálni? Bárhová?


     – Cameron – a szemébe néztem és vettem egy mély lélegzetet. Próbáltam nem a tökéletesen kócos hajára figyelni, vagy a gödröcskéire az arcán, ahogy próbált nem nagyon mosolyogni rajtam. – Újabb cikkem szedted ki az újságból, nevetség tárgyává tettél, kikezdtél a barátnőmmel, láttalak a húgom szobájában félmeztelenül, majd, ha ez még mind nem lett volna elég, egy családi vacsorába is szíveskedtél belemászni és úgy viselkedni, mintha lenne köztünk valami. Maradj. Távol. Tőlem. És a húgomtól is.
     Szótagoltam az utolsó mondatot, hogy biztosan megérthesse. Közelebb jött, annyira, hogy felkenődtem a falra. A két kezét a vállaim mellé tette, mint egyfajta sorompót, hogy biztosan ne menekülhessek el. Az arca olyan közel volt hozzám, hogy éreztem magamon a leheletét, ahogy vett egy mély levegőt. Előbb a barna hajam, aztán a zöld szemem kémlelte, mintha akkor látná először igazán közelről. Határozott volt, ő pontosan tudta, hogy mit szeretne; én még abban sem voltam biztos, hogy képes lennék megmozdulni.
     – Nem tehetek arról, hogy Abbie a szobájában csinálja a kosárcsapat képeit. – suttogott, a közelségétől még jobban zavarba jöttem. – Nem én hazudtam azt, hogy hozzád mentem aznap délután. Te is tudod, hogy muszáj volt elfogadnom a meghívást. Nem sérthettem meg a jövendőbeli barátnőm szüleit.
     Mosolyra görbült a szája, nem tartotta vissza tovább. Ellöktem a kezeit, néhány pillanatra szabad lettem. Azzal viszont nem számoltam, hogy ő kétszer olyan erős és magas, mint én. Egyetlen mozdulattal újra a fal és közé préselődtem, együtt a dühömmel.
     –Utoljára mondom, Cameron.
     Nem tudtam a szemébe nézni, inkább a mellkasának beszéltem.
     – Engedj el.
     Felemelte a fejemet a kezével, megremegett a gyomrom. Találkozott a tekintetünk, a lábam nem mozdult, hiába akartam. A mellettem lévő ajtó felé nyúltam, de nem voltam elég gyors. Az ő keze előbb ért el a zárig, hosszú ujjaival bezárta az ajtót, a kulcsot meg betette farmere hátsó zsebébe. A nevemen szólított, majd azzal próbált őrületbe kergetni, hogy miközben beleharapott az ajkába a szeme hol az én szemem, hol a szám között cikázott. A torkomban dobogott a szívem, a fejemben totális zűrzavar tombolt, nem tudtam, mit tehetnék. Már milliméterekre voltak az ajkai az enyémektől, éreztem a leheletét magamon. Teljesen leblokkoltam, még levegőt is elfelejtettem venni, míg valaki nem próbált bejönni az újságírói irodába. Egy másodperc alatt az iroda másik végében termett, összetúrta a haját, majd a szemével intett a raktár felé. A döbbenettől valamiért hallgattam rá.
     – Egy másodperc, és megyek. – kiáltott ki.
     Bemásztam a fénymásoló és rengeteg papír közé a sötétbe, majd magamra zártam az ajtót és vártam. Egy ismerős női hang köszöntötte.
     – Nahát, igazgatóhelyettes asszony. Épp az új sport rovaton dolgozom.
     – Miért zártad be az ajtót?
     – Nyugodtan szerettem volna dolgozni, mostanában átjáróként használják az újságírói irodát. Így nem lehet eredményesen dolgozni.
     A hanglejtését is elég volt hallanom, hogy magam előtt lássam az arcát, ahogy előadja magát. mMint ahogy mindannyian tudjuk, a vezetőség egyik kedvenc szava az eredményes volt.
     – Rendben. Én csak fénymásolni jöttem.
     Éreztem, ahogy szorul a hurok a torkom kerül. Nem értettem, miért bújtam el, mikor én is ugyanúgy újságíró vagyok, mint Cameron. Elnyomtam a fejemben azt a gondolatot, hogy direkt csinált belőlem bolondot és úgy tettem, mintha az egész testemet beragasztózták volna, nehogy zajt csináljak. Talán, ha elkezdem nyomogatni a nyomtatót, nem lesz annyira kínos.
     – Ó, sajnálom, de… De kifogyott a patron. Majd… Majd én lefénymásolom később, ha meghozzák az új festéket és átviszem.
Az igazgatóhelyettes úgy háromlépésnyire tőlem toporgott. Még levegőt is alig mertem venni, úgy féltem, hogy meghallhatja, hogy ott vagyok.
     – Rendben van. Örülnék, ha délután kettőig elkészülnének a másolatok három példányban.
     – Kívánsága számomra parancs.
Cameron valószínűleg bedobta a milliódolláros mosolyát, mert a helyettes hallhatóan mosolyogva kívánt jó munkát.
     Az ajtó becsukódott mögötte és a szívemről leesett egy nagydarab kő. Kiléptem a raktár szűkös, levegőtlen helységéből. Ismét kaptam egy kis levegőt. Nem mertem rá nézni, elindultam az ajtó felé.
     – Scarlet. –megfordultam a tengelyem körül. – Most így itt akarsz hagyni?
     – Mégis hogy? Megmondtam, maradj távol tőlem és a húgomtól is.
     – Én teljesen mást hallottam.
     Újra és újra egy lépéssel közelebb jött, de mikor már egészen közel ért hozzám, ellöktem magamtól. Ő önelégülten vigyorgott rám.
– Hallgass végig, ha beszélek. Nem leszek a következő hódításod. Abbie sem lesz az. Tartsd távol magad, vagy megbánod. Most mennem kell.
     Hátat fordítottam neki.
     – Már úgysem mész be órára. – szólt utánam az ajtóban. – Biztosan jól szórakoznánk itt ketten.
     – Elmondhatatlanul utállak, Cameron Timothy Fox. – Visszafordultam, és a raktár felé mutattam. –  Szórakozz a kifogyott fénymásolóval inkább.
     Abban a pillanatban, hogy becsuktam magam mögött az ajtót, éreztem, hogy az arcomba fut az összes vér. Először végtelenül dühös voltam, legszívesebben dörömböltem volna az ajtón, míg teljesen el nem fáradok, aztán már visszatarthatatlanul nevettem, majd jól el is szégyelltem magam. „Ez nem helyes”, ismételgettem magamban a gondolatot. Cameron olyan volt, mint az Ádám és Éva almája. Legalább olyan bűnös, mint amennyire édes. Már akkor tudtam, hogy mennyire akarom azt az átkozott almát.

Képek forrása: WeHeartIt, Tumblr


Megjegyzések