Tumblr projekt - The devil as my guardian angel

Kedves Olvasó!

Íme a kihívás harmadik hetében egy álmom hozta az ihletet a már korábban kiválasztott kis jeligéhez. Nem szeretnék a múzsáról túl sokat elárulni most, azonban technikai bakik miatt a kép sajnos elmarad. Talán, h a péntek 13. varázsa elmúlik, azt is tudom később csatolni.

Niki


„Just because someone is evil doesn’t necessarily mean they’re always wrong.”

Azaz:

„Csak mert valaki gonosz nem szükségszerűen azt jelenti, hogy mindig rossz.”

     Ugyanaz az érzés járt át már a legelső napon is, mint az utána következő millió reggelen. Siettem azon a környéken, szorosan fogtam magam előtt az irataimat a mappában, mint egyfajta védelmet, ami mögé elbújhatok. Rendszerint lekéstem a buszom és muszáj voltam végigrohanni a gettón, hogy időben beérjek az irodába. Gyors pillantást vetettem a kosárlabdapályára és a kora reggel elmerülten játszó férfiakra. Találkozott a tekintetem az egyikkel egy örökkévalóságig tartó pillanatra, aztán visszatereltem a betonra a figyelmem. Nem akartam tudni, hogy még mindig mosolyog-e vagy rajtam nevetnek-e, legfőképp nem akartam bajba keveredni.
     A pálya széléig jutottam el, lábak álltak előttem úgy pár centiméterre tőlem. Leszögeztem a fejem amennyire csak tudtam és megpróbáltam kikerülni egy oldalas lépéssel, de megint ott állt előttem.
     – Hé.
     Mély hangjára felkaptam a fejem, ismerős szempárok néztek vissza rám, újabb kísérletet tettem a menekülésre.
     – Nem mész sehová.
     Gúnyos mosoly ült ki az arcára, csak úgy tudtam elrejteni a rettegést az arcomon, hogy a cipőmet bámultam.
     – Mit akarsz? Nincs nálam pénz.
     A csuklómon egy nem túl drága, de annál mutatósabb óra volt. Lecsatoltam és felé nyújtottam abban a reményben, hogy elhiszi, hogy az minden vagyonom.
     Hiába vártam, hogy elvegye a kezemből, nem mozdult. Rá néztem és ismét felé nyújtottam, mire az arcomba nevetett.  Nem értettem, mi történik.
     – Azt hitted, hogy itt, az utca közepén foglak kirabolni? Hogy hívnak?
     Megráztam a fejem, ügyes voltam és kikerültem. Szinte már futottam, úgy rohantam, hogy minél távolabb kerülhessek onnan. Fél percenként magam mögé pillantottam, hogy követ-e, de egyedül voltam. Csak a munkahelyemen tudtam megnyugodni, hogy vége van, még akkor is, ha én csináltam magamból bolondot.

Másnap reggel már tíz perccel korábban ott ácsorogtam a buszmegállóban egyedül, a busz azonban nem jött. Hirtelen megint késésben találtam magam, mehettem végig a gettón. Rossz érzés járta át a gyomrom és gombóc szorult a torkomba, ahogy a táskám az oldalamhoz szögeztem. A betont tanulmányoztam és gyorsan haladtam, nem engedtem meg magamnak a luxust, hogy akár egy pillanatra is elkalandozzon a tekintetem. Túl sokszor vágtam már le ott az utam, hogy ne tudjam, mikor érek a kosárpályához. Utánam kiálottak valamit, nem értettem tisztán, de csak mentem tovább, mintha meg se hallottam volna. Aztán a következő kiáltásnál már lépteket is hallottam közeledni. Még a menekülés gondolata is el volt temetve.
     – Szép jó reggelt…
     Megvárta, míg kimondom a nevem. Hazudhattam volna, de ahhoz túlságosan meg voltam rémülve.
     – Angel.
     Felém nyújtotta a kezét és egy pillanatra felpillantottam. Láttam, hogy egyedül van.
     – Lucas. Örülök, hogy találkoztunk.
     Vettem egy mély levegőt és megráztam a kezét.
     – Mit szeretnél, Lucas? Nekem tényleg nagyon sietnem kell munkába. – és már lépdeltem is hátrafelé, nem mintha nem követett volna.
     – Mondták már, hogy elbűvölő szemeid vannak?
     Összehúztam a szemöldökeim, aztán körülpillantottam menekülő útvonalat keresve.
     – Igazán kedves vagy. Viszlát!
     Hátat fordítottam és szinte futottam, ő meg nevetett.

     Hétfőn már felkészülten vágtam neki reggel a városnak. Busz helyett kerestem egy kerülőútvonalat magamnak, ami teljesen kikerülte azt a környéket. Fél órával többet kellett sétálnom, de nem volt kérdés, hogy fel fogok miatta kelni időben és nem kések. A munkahelyemre beérve jobban örültem annak, hogy sértetlenül beértem, mintha azt mondták volna, hogy fizetésemelést kapok. Azt hittem, megszabadultam Lucastől.
     Néhány nap múlva, azonban az egyik délután hazafelé ismét az utamba került. 
Beugrottam még az egyik boltba egy kis tésztáért és egyszer csak megjelent mögöttem a sorban.

     – Angel, már régen láttalak.
     Egy pillanatra teljesen lefagytam, azt se tudtam, mit mondjak.
     – Lucas.
     Úgy éreztem, az összes szempár ránk szegeződik, hiszen honnan ismerhetném azt a kitetovált, izompólós, kopasz alakot, akit nem is ismerek.
     Visszafordultam előre és az ablakon bámultam ki, míg sorra nem kerültem. Kétszer is kiejtettem a kezemből a bankkártyám a figyelő tekintete miatt, annyira zavarban voltam. Még azzal se törődtem, hogy elpakoljam, amit vásároltam, csak siettem, hogy minél távolabb kerüljek. Ő azonban ügyesebb volt nálam és hamar utolért.
     – Miért követsz?
     Remegett a hangom, akármennyire is próbáltam határozottnak lenni. Meg se kellett volna szólalnom. Vagy gyakorolni a tükörben a határozott fellépést.
     – Nem követlek. – hatásszünetet tartott, míg ismét mellém ért. Pár másodpercre sikerült egy lépéssel elé kerülnöm – Randizz velem.
     Pislogtam egy ideig, aztán megálltam, hogy biztos legyek benne, jól hallottam. Ő újra elismételte.
     – Randizz velem.
     – Nem.
     Elindultam a másik irányba, de karon ragadott és visszahúzott maga elé.
     – Ne érj hozzám!
     – Nem vagyok tolvaj, akinek gondolsz. Adj egy esélyt és ismerj meg.
     Megráztam a fejem és levette rólam a kezét.
     – Ne kövess.
     És nem tette.
     Másnap viszont ugyanott várt, ahol előző nap otthagytam. Aztán a következő nap is és talán megsajnáltam, vagy csak meg akartam tőle szabadulni, de szombat délutánra randevút ígértem neki.
     Két barátnőm tőlünk nem messze ült a kávézóban, ahová megbeszéltük a találkát. Még le se ültünk, máris érkezett az üzenet: „Jóképű!”. Én azonban mégis féltem tőle, Kedves volt, vicces és tényleg, helyes is, de valami végig azt súgta, hogy veszélyes vizekre evezek.
     Türelmesen figyeltem a poharából lassan fogyatkozó kávé mennyiségét, nem akartam illetlennek tűnni és túl gyorsan elrohanni. Látszólag  nem zavarta, hogy teljes ellenállást tanúsítok vele szemben, egyre inkább megenyhültem a végtelen kitartásától. Fogalmam sem volt, mit látott bennem, ami rávette, hogy ne álljon fel az asztaltól, de egyre terhesebb volt nem elnevetni magam.
     – Jövő héten ugyanitt várok rád. – szólalt meg, mikor felálltunk az asztaltól.

     Olyan gyorsan történt minden, tudtam, mit csinálok, de addigra már régen nem számított. Elmentem a randira, mert titokban minden porcikám azért remegett, hogy újra láthassam, felengedtem a lakásomra, mert valami azt súgta, megbízhatok benne. Elrepült mellette az idő, egy szempillantásra csuktam be a szemem és már mindent tudtunk egymásról, ismertük egymás családját és munkát találtam neki a saját cégemnél. A heves természete miatt egyik munkahelyén se tudott sokáig megmaradni, de tudta, hogy nem viselném el, ha visszamenne az apjához és ismét mocskos dolgokba keveredne. Olyan könnyen felidegesítette magát, aztán tört-zúzott, míg meg nem sértette magát. Otthon csak ezt a módot ismerték, hiába próbált megváltozni. Nem egyszerű az élet, ha hetente új étkészletet kell venni, bár engem sose volt képes bántani.
     Nem akartam még teherbe esni, de mikor megtörtént, nem volt kérdés egyikünk számára sem, hogy a babánk meg fog születni. Lucas gyorsan gyűrűt húzott az ujjamra és a szüleink ellenvetése ellenére, mert nem meglepően, egyikőnk családja sem kedvelte a másikat, öthónapos terhesen álltam oltár elé.
     Nem éltünk mesébe illő életet, de Lucas úgy látszott, az ő kislánya érkezése után teljesen megváltozott. Lenyugodott és teljesen normális családot alkottunk, senki sem gondolta volna, honnan érkezett vagy hogy találkoztunk. Nem, mintha tökéletes életünk lett volna, de másik városba költöztünk, dolgoztunk, éltünk, mint mindenki más.

     Amikor megláttam a telefonom kijelzőjén az osztályfőnök számát, azonnal aggódni kezdtem. Már az autóban ültem, Lucas értem jött munkába, negyed óra múlva már ott lettünk volna a mi kis hercegnőnkért. Remegett a kezem és a hangom, egyetlen pillantás is elegendő volt, hogy a gázba taposson és bőven túllépve a sebességhatárt a legnagyobb tömegben, őrült módon kerülgetve a többieket öt perccel a hívás után már a teremben álljunk. Magához ölelte a síró gyerekünk és próbálta vigasztani, míg én a tanárnővel beszélgettem. Nem értettem, mi történt, úgy éreztem, nem akarja elmondani. Valahogy háttal kerültem nekik, tangóztunk az osztályfőnökkel, nem hagytam, hogy elmenjen, mielőtt megtudom, mi történt. Aztán elrohant mellettem a lányom és mire megfordultam, Lucas már egy karbantartó kinézetű férfi torkát szorongatta, aki azt se tudtam, honnan került elő. A sokk lebénított, egyszerre akartam indulni a lányom után és megóvni a férjem, nehogy olyat tegyen, amiért felelnie kell majd. Addig toporogtam, míg a tanárnő a gyerek után ment, így én elindulhattam Lucas felé. A férfi már fuldoklott. Ahogy közelítettem felé, egy kést rántott elő a zsebéből. A megdöbbenéstől alig tudtam megszólalni.
     – Engedd el, kérlek. Beszéljük meg felnőtt emberek módjára.
     Könyörögtem, habár közelített felém, minden idegszálammal arra koncentráltam,  hogy rezzenéstelen és nyugodt maradjak, másképp nem fogom meggyőzni.
     – Bántotta a lányunkat. Senki sem bánthatja az én kicsikémet.
   – Kérlek, Lucas! – a kés a nyakamhoz ért, a kidudorodó ütőeremben végigfolyó vér minden cseppjét érzékeltem. A remegő lábaim azt üzenték, nem fognak sokáig talpon tartani. – Kérlek.
     Ahogy közelítettem a kezemmel a férfi felé, megremegett a keze. Nagyot nyeltem és a kés súrolta a bőröm. Izzadságcseppek gördültek végig a bőrömön. Egy pillanatra megállt körülöttünk a világ, mikor könyörgő pillantást vetettem felé.
     Megszűnt a szorítás, csak az összecsukló alakot láttam, ahogy a kés a földön landolt. Futás csattogó lépései, a tanári asztal előtt összegörnyedő alak. Leguggoltam hozzá és magamhoz öleltem.
     – Sosem tudnálak bántani. – küzdött a könnyeivel, de nem tudott. – Titeket nem.
    – Tudom. Megvédtél minket, ahogy tőled telt. Még ha néha a gonosz ki is szabadul, nem feltétlenül cselekszik rosszul.


Megjegyzések