Scars - Sebhelyek [2. fejezet]

Előző részek:
1. fejezet

Az átkozott fülbevaló


            Az irodában történtek után két dologra jöttem rá: egyrészt tényleg kár lett volna bemennem az első órámra, mert tíz perc maradt a végéig, másrészt kristálytisztává vált, hogy minél távolabb vagyok Camerontól, annál jobb nekem. A fejem forrt a dühtől, közben mégis úgy kúsztam végig a folyosón, mint egy kis egér, aki próbál elrejtőzni. Ahelyett, hogy jól felképeltem volna, amiért rám mászott, én szégyelltem magamat. Teljesen összezavarodtam még ennyi idő után is, amit nem engedhettem meg magamnak. Előszedtem a fülhallgatóm a zsebemből, megkerestem az egyetlen metál dalt a telefonomon és végtelenítve bömböltettem a füleimbe, míg ki nem csengettek és csak a hörgésre figyeltem. Észre se vettem, hogy lecsúsztam a padlóra, míg Isaac le nem hajolt hozzám és kivette az egyik fülhallgatót a fülemből.
     – Minden rendben van?
     Megráztam a fejem.
     – Nem egészen.

***

     A legelső napon kezdődött az iskolában. Amíg a többiekről készítettek egy-egy boldog, iskolatáskás képet, megtörténtek az utolsó ölelések, mielőtt a szülők otthagyták őket, addig én hisztérikus sírásban törtem ki, mert nem voltam hajlandó annyi idegen gyerek között ott maradni. Már akkor sem tudtam pontosan megmondani, hogy mi a bajom az iskolával – talán csak féltem – viszont olyan keservesen tiltakoztam, hogy a tanító néni szó szerint bevonszolt maga után a terembe, ahol már ránk vártak. Elsétált velem az utolsó üresen maradt padhoz a terem végében, aztán leguggolt és elmondta, hogy nincs semmi baj sem. A padomra tett egy papír zsebkendőt és visszament a saját asztalához, mintha semmi sem történt volna.
     A következő szünetet a többiek bámulásával töltöttem. Rajtam kívül mindenki próbált barátokra szert tenni, de én még mindig rémült voltam, vissza akartam menni oda, ahol azelőtt olyan jól éreztem magam. Játszani akartam, nem is értettem, hogy tölthetett el olyan nagy izgalom az iskolával kapcsolatban régebben. Feltűnt a terem másik sarkában ücsörgő kisfiú, aki nagy beleéléssel rajzolgatott a füzetébe. Közben becsengettek, de ő mit se foglakozott ezzel, rajzolt tovább. Majd megölt a kíváncsiság, hogy mit rajzolhat, de sehogy se láttam el odáig. A tanító néni újra belekezdett a beszédbe, így csak többé-kevésbé tudtam figyelni a még mindig rajzolgató fiút, aki azért még mindig sokkal jobban lekötött, mint a házirend.
     Újra csengettek és ő az asztalom mellett termett, amitől egészen elpirultam.
     – Szia. – mosolygott rám a filctollas arcával. – Isaac vagyok.  Téged hogy hívnak?
     – Scarlet.
     Próbáltam mosolyogni én is, de csak egy riadt grimasz lett belőle, amitől elnevette magát.
     – Tollas lett az arcod. – szólaltam meg.
     – Igen, mert észrevettem, hogy figyeltél.
     Beletúrtam a frufrumba, ami mind a szemembe hullott. Imádtam ezt csinálni, hogy elbújhassak a világ elől, ha valami rosszul sült el. Isaac visszaindult a padjához és meggondoltam magam a bujdosást illetően, túl kíváncsi voltam a rajzra.
     – Megnézhetem, mit rajzoltál?
     – Persze. Gyere.
     Először álltam fel azóta, hogy beültettek a padba. Nyújtózkodtam egyet, elzsibbadt mindenem a sok üléstől. Ez sem tetszett az iskolában.
     A füzetlapokon megelevenedő állatok szinte megszólaltak. Ő sokáig magyarázott a rajzokról, míg be nem csöngettek az utolsó óránkra.


***


     A könyvtárban ültünk le, hogy ne legyen olyan látványos, ahogy a fejét fogja, amíg mesélek. Bólogatott, aztán épp az ellenkezőjét tette. Addig rázta a fejét, míg meg nem kellett igazítania a szemüvegét, de nem szólalt meg. Mindketten tudtuk, hogy titokban azért ő is oda van azokért a bizonyos nagy, barna szemekért.
     – Mondj már valamit!
     Felhúzta az orrát, furán ráncos lett, a szemüvege megint elcsúszott az arcán.
     – Nem mondok semmit. Várj, mégis. Miért nem csókoltad meg?
     A meglepetéstől tátva maradt a szám, magasra húzva állt meg a szemöldököm és hol rá, hol a kijáratra pillantottam, míg átgondoltam, érdemes-e ismét elmagyaráznom az elejétől a végéig az egészet.
     – Miért? Komolyan, te, mint egyetlen barátom, aki végignézte azt az őrültséget, amit Cameronnal műveltem, még megkérdezed, hogy miért nem hagytam magam? Bocsánat, miért nem csókoltam meg, én? Azért, mert teljesen őrült. – mély levegőt vettem, aztán lassan kifújtam. Meg kellett nyugodnom, mielőtt újabb butaságot csinálok. – Távol kell tartanom magam tőle, amennyire csak lehet.
     – Nem fogod tudni elkerülni, tudod, hogy mindenhol ott van. Ha szerencséd van, még a szalagavatós plakátokról is ő fog visszamosolyogni rád.
     – Kénytelen leszek, vagy megőrülök, nem érted? Lehet, hogy már most is meg vagyok.
     Megszólalt a csengő és a el kellett indulnunk, ha nem akartam újabb órát kihagyni.
     – Sok sikert. Holnap délben gyűlés lesz az újságírói irodában, ne felejtsd el.
     Megállt bennem az ütő. Ha addig el is tudom kerülni, ott szemtől szembe kerül vele, ismét.
     – Várj meg, az nem lehet.
     – Mennem kell, Scar. Csókok.
     Felsóhajtottam, de már nem hallotta volna, ha válaszolok.

     Hazaérve belevetettem magam a tanulnivalóba, addig se Cameronra gondoltam. Üvöltött a fülemben a zene és bámultam kifelé az ablakon. Egy szót se értettem a tananyagból, bármennyire is erőlködtem. Riley az ágyamon fekve figyelte a szenvedésemet.
     Arra figyeltem fel, hogy valaki kopog az ajtómon. Mikor megfordultam, az ajtóban Cameron állt. A kutya ugatni kezdett, el kellett hallgattatnom. Úgy pattantam fel, mint akinek tüzet gyújtottak a hátsójában.
     – Te mégis mit a keresel itt? Ki engedett be?
     Míg én teljesen le voltam döbbenve, ő elégedett mosollyal nyugtázta, hogy még mindig képes meglepni.
     – Kiesett a fülbevaló a füledből a raktárban.
     –Holnap is visszaadhattad volna. – válaszoltam.
     Egy lépést közelebb lépett és előttem lógatta az ékszert. Kivettem a kezéből és letettem az éjjeli szekrényemre.
     – Valójában nem is ezért jöttem.
     Közelebb jött és maga felé fordított. Nem lepődtem meg, szinte már tudtam, mit fog mondani. Hátrébb léptem egy lépéssel, de így is éreztem magamon a fürkésző tekintetét. Kénytelen voltam ránézni.
     – Mit akarsz tőlem, Cameron?
     Sokkal erőtlenebbül és elveszettebben szólaltam meg, mint szerettem volna. El akartam elsüllyedni anélkül, hogy észrevenné, hogy eltűntem.
     – Megnézni veled szombat este egy filmet.
     Felhorkantam.
     – Felejtsd el, már délelőtt is megmondtam.
     – Beszéltem az anyukáddal és nincs ellenére az, hogy újra randizzunk.
     Amint kiejtette ezeket a szavakat a száján, teljes döbbenet ült ki rám. A düh másodpercek alatt öntötte el az agyamat. Én képes voltam mosolyogni korábban azon, ami délelőtt történt.
     – Várj, ne is mondj többet. Mit mondtál neki? Ó, Madeleine, a lányod délelőtt rám támadt és eszembe jutott, hogy most úgy sincs senki más az utamban, elvinném még egy körre, míg rá nem unok megint? Egyáltalán, mi köze van ehhez az anyámnak?
      Szinte lángolt a fejem, amin már gúnyosan mosolygott, úgy rázta a fejét. Riley morogni kezdett, amit bármikor meghallhattak. Meg kellett nyugodnom.
     – Találkoztunk, beszélgettünk, szóba kerültél. Annyit tettem, hogy nem hazudtam.
     – Hát ez igazán kedves.  Akkor most kedvesen el is mehetsz.
Menekültem a szoba másik sarkába, de ő követett engem.
     – Miért viselkedsz így velem? – Felé fordultam. Mintha egy pillanatra halványan őszinteséget láttam volna a szemeiben. Nem, Cameron sohasem őszinte, a fene sem tudja, mi járhat most az egészben, miért akar és mit annyira, mi a célja vele. Talán épp most is játszik velem.

     – Figyelj, még ha nem láttalak volna az egyik legjobb barátnőmmel nyalni-falni egymást, ha nem hallottam volna a sztorit a régi sulidból, miszerint még a tanári karból is sikerült valakit megfektetned, ha nem miattad kellene most Sarah után rohangálnom, hogy tegye be a cikkem az újságba… Még ha az egész világ rá is bólintott a dologra, akkor se. Tudom, hogy mit akarsz tőlem és nem leszek a soron következő prédád. Elmondom még neked annyiszor, ahányszor csak szeretnéd.



      Cameron tett két lépést hátra, csak állt és bámult rám. Képtelen voltam megszakítani a szemkontaktust, pedig már percek óta néma csendben néztük egymást. Semmit sem lehetett leolvasni az arcáról. Elindult felém, de megállítottam.
     – Most menj el, kérlek..
     – Amit hallottál a régi sulimból, nem igaz.
     – Azt mondták, a matektanárod volt. – bújkált az arcomon a mosoly, alig tudtam visszatartani.
     – Hatvan éves volt, százhúsz kiló és férfi.
Halálos komolysággal beszélt, annyira, hogy elkapott a nevetés.
     – Mi az, nem hiszel nekem?
     Mosolygott és kénytelen voltam bevallani, hogy túl édes ilyenkor. Lehullottak a védőkorlátaim és tudtam, hogy menekülnöm kell, a saját szobámból.
     – De, ezt az egyet elhiszem.
Kínos csend állt be köztünk. Kezdett kínossá válni a közelsége. Az ajtóhoz léptem és kinyitottam jelzésként. Riley ugatva lerohant a lépcsőn.
     – Most jobb, ha megyek. – indult el.
     – Kikísérlek.
Valahogyan sikerült kikerülnünk a szüleim, így az ajtóban nem volt háromszor olyan kínos a helyzet, mint alapjában. Megtett egy lépést előre, azt hittem, hogy végre balhé nélkül el fogunk válni. Aztán visszafordult.
     – Szombaton hétkor érted jövök.
     – Cameron, ha nem emlékeznél, nemet mondtam. – sóhajtottam.
Közelebb lépett, elég közel ahhoz, hogy a suttogását is halljam.
     – Igennek vettem azt, ami a szobádban történt.
Meg se várta a válasz, sarkon fordult és csak a távolodó hátát láttam.
     – Nem történt semmi. Utállak, Cameron Fox.
A rázkódó vállából tudtam, hogy nevet. Becsuktam magam mögött az ajtót, fejem a fának támasztottam és próbáltam semmiképp se mosolyogni.

Képek forrása: WeHeartIt

Megjegyzések