Scars - Sebhelyek [3. fejezet]

Előző részek:

Az átkozott Sarah Curtis



     Semmiben sem voltam még olyan biztos, mint abban, hogy el kell kerülnöm őt. Játszott az elmémmel, azt akarta, hogy ismét hatással legyen rám, mint a régen. Bármennyire ellenkezett Isaac, rávettem, hogy segítsen, ami abból állt, hogy Isaac szólt, ha látta és én eltűntem a folyosóról, mielőtt még ő megjelenhetett volna a közelben.
     A szokásos megbeszélésre idegesen indultam el. Késésben voltam, próbáltam utolérni Sarah-t, de nem volt hajlandó beszélni velem. Ő is ugyanoda sietett, ahová én. Más kérdés, hogy pont arról akartam beszélni vele, hogy nem mehetek oda. Az irodában viszont mégis volt találkoznom mindkettőjükkel, senki sem hagyhatja ki a megbeszéléseket.
     Remegő lábakkal nyitottam be.
     – Sziasztok. – hadartam el, miközben  egy szabad széket kerestem.
     Mikor láttam, hogy már csak Cam mellett van szabad hely, letettem a táskám a padlóra, nekidőltem a falnak, majd erőteljesen kezdtem figyelni, mintegy jelzésképp, hogy nem fogok leülni. Sarah megköszörülte a torkát, jelentőségteljesen rám nézett, majd az üres székre. Nem fog addig belekezdeni, míg le nem ülök. Képzeletben megveregettem a saját vállamat, majd lehuppantam Cameron mellé, undorodó arcot vágva. Kihúztam magam, úgy, hogy minél távolabb dőljek tőle. Ettől függetlenül azonban mégis elhagyott az önbizalmam amint hozzám szólt.
     – Lettie, ez igazán csúnya volt.
     Futólag pillantottam rá, még válaszolni se voltam hajlandó. Szerencsére Sarah belekezdett a mondanivalójába, mielőtt Cameronnak esélye lett volna ismét hozzám szólni.
     – Gondolom emlékeztek, hogy a halloweeni különkiadás szerzőpárosai milyen sikert arattak októberben. A karácsonyi különkiadást két hét múlva szeretném megjelentetni, a szerzőpárokat egymás mellé ültettem.
     Szigorú pillantások vettek körbe, de leginkább Sarah ijesztett meg. Rémülten néztem rá Isaac-re, aki egy kilencedikes lány mellett ült. Megrázta a fejét és szomorú szemeket meresztett rám.
     – Nem tudtam mit csinálni.
     Olyan halkan suttogta, hogy le kellett olvasnom a szájáról. Beletúrt a göndör hajába, fújtattam egyet. A főszerkesztőnk folytatta az útbaigazítást.
     – A témákat magatok választhatjátok, de délre várom az asztalomon a témajavaslatokat. Ha jóváhagytam, neki is láthattok. Két hét áll a rendelkezésetekre, úgyhogy gördülékeny munkát várok tőletek és problémamentes együttműködést.
     Hirtelen megint mindenki engem és Cameront nézte, már mindenki előre tudta, hogy képtelenek leszünk teljesíteni utolsó kérést annak fényében, amit szeptember óta műveltünk egymással.
     – Ha nincs kérdés, mára ennyi.
     Nem volt kérdés, így Cameronnal a sarkamban villámgyorsan hagytam el az irodát. Valójában nem is volt annyira fontos az a cikk. Isaacet visszatartotta Sarah, szóval rá nem számíthattam. Tudtam, hogy Cam úgyis utol fog érni, de egy próbát megért a menekülés.
     – Már alig várom a közös munkát.
     – Tudom, hogy te intézted el. Ne nézz így rám.
     Vigyorgott, mikor utolért. Átsiettem a tömegen, így ő ismét lemaradt mögöttem.
     – Hé Scarlet, várj meg.
     A kezem után kapott és olyan erővel rántott vissza, hogy majdnem felestem. A kezemben lévő könyveket mind leejtettem. Nem néztem rá, nem foglalkoztam vele. Úgy tettem, mintha véletlenül ejtettem volna el a dolgaim. Minél inkább figyelmen kívül hagytam, annál jobb volt.
     – Ne szólj hozzám, Cameron Fox.
     Leguggoltam és pakolni kezdtem. A padlót a jegyzeteim meg a könyvjelzőim borították. Segíteni akart, de ellöktem a kezeit.
     – Ne légy már ilyen, jól fogunk szórakozni. Együtt tölthetjük az ebédszüneteket, a délutánjaink és az éjszakákat is, ha nem végzünk időben.
     Rám kacsintott és már nyúlt volna a cuccaim után. Olyan erővel löktem el a kezét, olyan düh tombolt bennem, hogy még ő is meglepődve nézett rám.
     – Ne nyúlj a cuccaimhoz! Garantálom, hogy egy óra múlva már az a szemüveges, fogszabályzós, szőke kilencedikes lesz a szerzőtársad.
     Megrántotta a vállát, nem rendítette meg a világát a fenyegetőzésem. Egy pillanatra nyeregben érezhettem magam, de nem engedte, hogy sokáig így legyen. Ő jóban volt Sarah-val, bármit el tudott intézni, mint ezt is; engem meg se ismert volna az utcán. A vérnyomásom akkor már bármelyik műszert kiakasztotta volna.
     – Azért a szombati randiról semmiképp se feledkezz meg.

     Csengettek és elindult az órájára. Ha lett volna nálam egy kiskanálnyi víz, biztosan megfojtom benne.



     Isaac megjelent a folyosó végén. Rohantam felé, mellette legalább biztonságban éreztem magam. Barátságosan megsimogatta a vállam, mikor egymás mellé értünk.
     – Én megpróbáltam cserélni veled és Mr. Félisten mellé ülni, de Sarah nem volt hajlandó változtatni.
     – Persze, hogy nem, Cameron intézte így. De semmi baj, majd én is beszélek Sarah-val, nem csak ő tudja elrontani az én napjaim.

     Ahogy megígértem, következő szünetben tényleg a főszerkesztőnkhöz mentem.
     – Nézd, tudom, hogy te vagy a főszerkesztő, tiéd a döntés, de képtelen vagyok együtt dolgozni vele. – könyörögtem neki, már percek óta. Az arca rezzenéstelen maradt, valószínűleg nem egy, az enyémhez hasonló monológot hallgathatott már végig.
     – Mondj egy jó okot, amiért nem dolgozhattok együtt.
     Kivert a verejték, ahogy ott ült az asztala mögött, szúrós tekintettel bámult rám és várta, hogy valami jó hírrel szolgáljak neki a pletykarovatba. Ha ráborítom az asztalt, nekem végem, meg kellett tartanom a nyugalmam. Két kézzel megtámaszkodtam az asztalon, még inkább könyörögésre fogtam.
     – Személyes ellentétek vannak köztünk. Nem kérheted tőlem ezt. Az lenne a legjobb, ha szóba sem állnánk egymással.
     – Mindenki tudja, mi történt köztetek, de nem érdekel.
     Elmosolyodott. Egyidősek voltunk, mégse hittem el, hogy nincs legalább ötven éves és nem rendelkezik úgy harmincévnyi tapasztalattal, mint vezető. Kegyetlen volt, érzéketlen, de bármibe belekezdett, a célig vitte. Maga volt a siker szülte szörnyeteg.
     – Még ha botrányba is fullad a közös kis projektetek, abból minimum egy olyan hír lesz, amit mindenki el akar majd olvasni. Valójában a ti nevetek egymás mellett olyan húzóerőt jelent, hogy meg akarják majd venni az újságot. Mindenki kíváncsi arra, hogy ti ketten mit alakítotok együtt azután a bizonyos kosármeccs után. Ez az utolsó évem itt és olyat akarok kiadni a kezem közül év végén, amiről még tíz év múlva is emlékeznek a nevemre.
 Úgy magyarázott, s közben a kezeivel folyamatosan mutogatott, mintha activityt játszana. Ördögi mosoly jelent meg az arcán, amitől azonnal felvillantak azok a csodásnak semmiképp sem nevezhető emlékek.

***

     Stacey, Isaac és én régóta barátok voltunk. Aztán Cameron megjelent az életemben.
Az egyik augusztusi estén bulit rendezett, amire én is hivatalos voltam. Addigra már volt pár barátja, mint például én, de ő minél több embert ismerni akart, így vittem magammal a barátaim is.
     Stacey tudta, hogy fülig szerelmes vagyok, mégis valahányszor kettesben maradtam azon az estén Cammel, mindig megjelent. Végül inkább otthagytam őket. Úgy gondoltam, hogy ha annyira együtt akartak lenni, hát legyenek.
     Adam talált rám, az egyik évfolyamtársunk, ahogy a konyhában szomorúan tömtem magamba az összes kaját, ami elém került. Akkor beszélgettem vele először, pedig egész életünkben ugyanabba a iskolába jártunk. Adam lassan újra jókedvre derített és nem éreztem magam annyira szerencsétlennek a sok boldog ember közt. Megkérdezte, hogy táncolnék-e vele és én rábólintottam, elvégre ennyivel tartozok neki, ha már az egész estét velem töltötte.
     A nappaliba érve azonnal megláttam Cameront és Staceyt. Adam haladt előre, egyre közelítve hozzájuk. Féltem szólni a srácnak, hogy nem akarok arra menni, nem akartam úgy tűnni, mint ahogy éreztem magam legbelül; egy rakás szerencsétlenségnek, akinek jobb lenne menekülnie. Próbáltam elkerülni a tekintetemmel őket, de lehetetlen volt. Amikor legközelebb rájuk néztem, épp megcsókolták egymást és a lábam a földbe gyökerezett a megdöbbenéstől. Cam valahogy észrevett engem, és ellökte magától Staceyt. Megpördültem a tengelyem körül és elkezdtem kifelé rohanni. Hallottam, ahogyan Stacey Cam nevét kiabálja, egyre jobban siettem, hogy ne érhessen utol. Amint kiértem az ajtón, futni kezdtem, de még így sem voltam elég gyors.
     – Várj meg.
     Hallottam, hogy nekem kiabál, de ügyet sem vetettem rá. Elborította az agyamat a düh. Pár lépés után utolért és megragadta a kezem, hogy azzal a lendülettel maga felé fordítson.
     – Cameron, engedj el.
     Szinte hisztérikusan üvöltöttem rá, éreztem, ahogy kidudorodnak az erek a homlokomon és a nyakamon, ahogy a torkom megfájdul a kiabálástól, de meg se hallotta mit mondok, már két kézzel fogott le.
     – Megmagyarázom, csak adj két percet.
     –Azt magyarázd meg, hogy miért pont a legjobb barátnőmmel. – leráztam magamról a kezeit. – Soha többet ne érj hozzám.
     Megteltek a szemeim könnyekkel. A torkomban akkora gombóc volt, hogy szinte fuldokoltam, mintha bezártak volna egy kicsi, levegőtlen helyre.
     – Tényleg tudni akarod? – nagyot nyelt, immár ő is nagyobb hangerővel folytatta. Valószínűleg még a szomszédok is hallottak minket. – Adam Turner mondjuk? Egész este csak vele foglalkoztál, láttalak titeket a konyhában, milyen jól elvoltatok kettesben.
     Fújtattam egyet, tudtam, hogy nem fogom tudni sokáig visszatartani a sírást. Egyetlen mély lélegzettel mondtam ki a szavakat, aztán beharaptam a szám, hogy minél tovább bírjam könnyek nélkül.
     – Stacey folyamatosan körülötted volt.
     – Miután otthagytál kettesben vele, hogy Adammel vihogj a konyhában, mégis mit csinálhattam volna?
     –Mondjuk nem nyeled le egészben az első utadba kerülő embert?
     Széttárta a kezeit, mintha nem az ő hibája lenne. Néma csend lett, mindketten reszkettünk a dühtől. Nem néztem rá, a betont bámultam inkább, hogy ne lássa a könnycseppeket az arcomon. Meg akartam mozdulni, de képtelen voltam, úgy álltam ott, mintha odabetonoztak volna. Váratlanul közelebb húzott magához és elcsattant az első csókunk. Forgott velem a világ és azt se tudtam, merre nézzek, mikor ismét beszélni kezdett.
     – Ha én megcsókolok valakit, az ilyen. Sajnálom, ha a barátnőid nem bírnak magukkal és rám másznak.
     Kezébe fogta az arcomat, mélyen belebámult a szemembe. A sokktól lebénultam. Ha akartam volna, meg tudtam volna számolni a sötét, hosszú szempilláit.
     Bent valami eltört és én is észhez tértem. Lendítettem a kezem és olyan erővel vágtam pofon, hogy meginogott a lábain. Láttam rajta, hogy nem erre számított.
     – Soha, soha többet ne csinálj ilyet.
     Elindultam, de még ezek után sem hagyott elmenni.
     – Fogadni mernék, hogy Turner is megcsókolt téged, szóval ne légy ilyen.
     – Én nem te vagyok.
     Akárhányszor hátráltam, ő annyiszor közelített. Védtelen voltam vele szemben, nem tudtam, hogy tartsam távol magamtól.
     – Oké. – vett egy mély levegőt. Úgy éreztem, mindjárt megfulladok a gombóctól a torkomban. – Bocsánatot kérek azért, ami az előbb történt, nem fog többet megtörténni. Nem akartam elrontani, ami köztünk volt. Ami még el sem kezdődött. Ugye megbocsátasz?
     A hangjából hallatszott, hogy muszájból mondja, de úgy gondoltam, hogy már ismertem annyira, hogy tudtam, mikor hihetek neki. Nem tudtam nemet mondani neki addig sem, akkor sem. Hátrébb léptem, kinyújtottam a kezem és szigorúan szólaltam meg, ami megállította.
     – Rendben van. De ezt meg kell beszélned vele is.
     – Majd később.
     Nem tartott sokáig a köztünk lévő távolság, újra a számra tapasztotta a száját, mielőtt még bármit is mondhattam volna. Ekkor megjelent Stacey, amit onnan tudtam, hogy falrengető hangerővel ordította a nevemet.
     A történések innen kezdtek el összemosódni. Stacey végigrohant az előkerten, felképelte Camet. Cam próbálta lefogni, közben hozzám beszélt, de egy idő után már nem értettem, hogy mit mond. Torkaszakadtából üvöltött, annyira, hogy lassan mindenki kiért a házból és minket nézett. Stacey újra és újra próbált megütni, de képtelen volt kiszabadulni Cameron kezei közül, aki végig fogta őt. Én szótlanul álltam ott, lefagytam. Közben odaért Isaac is, aki szerencsére megrázott és elkezdett húzni hazafelé. Még hallottam, ahogy Cam kiabál, majd mikor hátrafordultam, két másik srác kezdte el lefogni a még mindig ordibáló Stacey-t, és hogy utánunk tudjon szaladni. Megfogta a kezem, a két fiú egymás közt rángatott.
     – Nem, Cameron, nem. Nem.
     Szünet nélkül ismételgettem, míg fel nem adta a dolgot és engedte, hogy hazamenjünk.
     Teljesen magamon kívül kerültem, próbáltam kitörölni azokat a szavakat a fejemből, amiket hozzám vágtak. Isaac felvitt a szobámba, ágyba tett és utána indult haza. Addigra már kezdtem viszonylag felfogni, hogy mi történt. Kezdtek értelmet nyerni a szavak, amik addig csak összemosódott hangok voltak a fejemben. Stacey szerint ő és Cam már akkor elkezdtek közeledni egymáshoz, hogy először találkoztak egymással, nekem köszönhetően. Az egész éjjelt azzal töltöttem, hogy kibogozzam, melyikük mond igazat és melyikük hazudik, de csak még zavarosabb lett az egész.
     Stacey végül annyira begurult rám, hogy többé hozzám sem szólt. Azt mondta, hogy én tettem tönkre az ő bimbózó románcát Cameronnal. Én is dühös voltam rá, hogy mégis hogyan volt képes a hátam mögött összejönni vele, ha tudta, hogy mennyire odavagyok a srácért. Hatalmasat csalódtam benne, mert nem ilyennek ismertem meg. Többé nem rendeztünk jeleneteket, nem ordibált velem, szépen csendben lettünk egymás barátnőiből legnagyobb ellenségek.
     Cameron bár próbált meggyőzni arról, hogy neki volt igaza, elküldtem. Nem vettem fel a telefont, nem válaszoltam az üzeneteire, ha megláttam a folyosó végén, inkább kikerültem. Inkább, mint hogy megint összetörjön a szívem.


***


     – Sarah, könyörgöm. Ne tedd ezt velem.
     Próbáltam érzelmileg is hatni rá annak ellenére is, hogy halálra rémített a mindjárt sírni fogok arcommal. Nem vált be.
     – Egyre fogy az időtök, jobb, ha kibékültök. – mosolyodott ismét el, majd folytatta a munkáját, mintha ott se lennék. Ő valószínűleg nagyon élvezte a helyzetet.

     Elmondhatatlanul dühös voltam, mikor elhagytam az irodát.

Képek forrása: WeHeartIt

Megjegyzések