2017. november 17., péntek

Scars - Sebhelyek [4. fejezet]

Előző részek:

Az átkozott Stacey Douglas


      Egyikőnk se rajongott a hírért, hogy ismét vissza kell ülnünk az iskolapadba. Isaac hivatalosan is kiköltözött a vendégszobává átalakult dolgozószobából, ahol lényegében a nyarat töltöttük, így én kettesben maradtam délutánonként a hugicámmal, akivel meg tudtuk volna ölni egymást bármilyen apróság miatt.
     Az első héten már szokásosan menekültünk az osztálytársaink elől, azonban amilyen naivak voltunk, meg kellett védenünk, akit bántanak. Elmehettünk volna mellette, szólhattunk volna valakinek, de mi odamentünk Stacey-hez, mikor bántották. Nem mintha addig népszerű lett volna a mi kis különc kettősünk, de onnantól fogva mi is reflektorfénybe kerültünk, immár hárman. Jószívűek akartunk lenni, leültettük az asztalunkhoz ebédnél és beszélgettünk vele.
            – Mi történt?
     Megsimogatta a kezét Isaac barátságosan, mert látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Rám nézett, amire próbáltam a tőlem telhető legkedvesebben mosolyogni.
            – Bennünk megbízhatsz. Nem szoktunk másokat bántani. Ami azt illeti, inkább minket szoktak.
     Isaac rosszalló pillantást vetett rám, mégis bevált, amit mondtam. Stacey-ből feltörtek a szavak és elmesélte, mit történt. Megbízott bennünk, ezért mi is megbíztunk benne.
     Onnantól kezdve már nem Isaac és Scarlet volt, hanem Isaac, Stacey és Scarlet. Még mi sem gondoltuk, hogy milyen könnyen magunk közé fogunk fogadni valakit, aki csak úgy feltűnt a semmiből. Talán az egész a sajnálat miatt volt, talán véletlen, de a következő nyarat már együtt töltöttük, hármasban ültünk a könyvtárban, mászkáltunk a városban, és akkor is hárman voltunk, ha összesúgtak a hátunk mögött. Úgy, hogy egy percig sem vártuk azt, hogy pont ő fog ellenünk fordulni.

***


     Úgy döntöttem, hogy ebédszünet után újabb próbát teszek, hiszen akkor már lesz indokom arra, miért nem fog működni a mi kis kettősünk: Cameron nem is találkozott velem a déli határidő ellenére, pedig én az ebédlőben vártam rá. Már csak azt kellett eldöntenem, hogy fogom megoldani, hogy az ebédlőben legyek és ne találjon meg.
     A szünet elején hosszas beszélgetésbe bonyolódtam a matematikatanárommal a geometriai számításokkal kapcsolatban. Mikor megrezzent a zsebemben a telefonom, tudtam, hogy Cam már megtalálta Isaac-et és engem keres, hiszen ő is jól tudta, hogy határidő van. Bíznom kellett a legjobb barátomban, hogy ki tudja csalni onnan az életem legnagyobb problémáját. Elindultam hát én is az ebédlőbe, így mire én beértem és végigkérdeztem mindenkit, látták-e valahol, Isaac és Cam már engem kerestek, a könyvtárban. Kiélveztem az egyik ritka alkalmat, mikor az ebédlőben, társaságban elvegyülve ehettem meg az ebédem, mert a nagy kérdezősködésben még egy széket is felajánlottak, aztán elindultam a könyvtárba, tudva, hogy Isaac visszavezeti magukat az ebédlőbe. Majdnem lebuktam, az egyik folyosó kikerülhetetlen volt és épp csak vissza tudtam lépni a takarásba, mielőtt megláthattak volna. Mikor már úgy gondoltam, elég messze járnak, vettem egy mély levegőt, mert észre sem vettem, hogy mindaddig visszatartottam a lélegzetem. Leültem a könyvtárban a fennmaradó néhány percre, folyton körbenéztem, mintha keresném. A csengő hangjára nagy megkönnyebbülés járt át.
     Felkaptam a táskám, rohantam az irodára. Elővettem az összes dühöm, szomorúságom, felfestettem az arcomra, amit éreznem kellett volna és ismét próbát tettem.
     – Sarah! Egész ebédszünetben Cameront kerestem és olyan volt, mintha eltűnt volna. Hogy dolgozzak együtt vele, ha még találkozni sem találkozunk?
     A kezeibe temette az arcát abban a pillanatban, ahogy meglátott. Tudtam, hogy meg fogom tudni győzni.
     – Nagyon kérlek, Sarah. Könyörgöm neked. A semmiből még te sem tudsz hírt faragni. Egész szünetben őt kerestem, de hiába küldtek mindenfelé, neki nyoma veszett. Megcsinálnám egyedül is a cikket, de azok után, hogy a múltkor is kihagytad a cikkem, nem vagyok benne biztos, hogy nem jutna ugyanerre a sorsra.
     Felnézett rám, felcsillant előttem a remény.
     – Én most már nem hiszek el semmit se. Azt mondom, hogy akkor…
     A mondatot nem tudta befejezni, mert megrezzent a zár és kinyílt az ajtó. Nagy fordulatot tettem, összefontam a kezeim és addig szorítottam az ujjaim, míg el nem fehéredtek.
     – Te meg hol a fenében voltál egész szünetben? Miattad rohangáltam, mint valami őrült a kis barátoddal. Miért nem vetted fel a telefonod?
     Egyik kezemmel a homlokomat fogtam, a másikkal a derekam támasztottam, hogy össze ne essek. Már egy pillanatra voltam a sikertől, ha csak fél perccel később nyit be leizzadva, kócosan, a száját harapdálva. Alig tudtam megszólalni, eszembe se jutott, hogy ő is lejönne az irodába, bármennyire is logikusnak tűnt.
     – Én kerestelek téged, de te sehol se voltál. Amúgy nem tudod a telefonszámom, szóval hívni se tudtál.
     Elindult felém, de hátrébb léptem egy lépést és ő is megállt.
     – Tényleg lecserélted a telefonszámod?
     A földet néztem, megrántottam a vállam. Mikor felemeltem a fejem, láttam a meglepődött arcán, ahogy lefelé nyúlt minden tagja, erre nem számított. Azonban túlságosan éber volt ahhoz, hogy mikor látta mozdulni a számat, hagyjon megszólalni.
     – Akkor legalább ne küldtél volna el, valahányszor kerestelek.
     – Sosem azt mondtad, hogy erről akarsz beszélni. Képes voltál bejönni a saját házamba és ott is zaklatni, de az eszedbe se jutott, hogy az újságról beszéljünk. Vajon melyikünk akarja jobban megírni a cikket?
     Azt hittem, hogy Sarah előtt visszafogja majd magát, de ismét csalódnom kellett benne.
     – Azért nem voltál hajlandó még leülni se mellém. Mintha téged érdekelt volna valami más azon kívül, hogy neked jó legyen.
     – Ne beszélj így velem. – valamiért úgy éreztem, perceken belül könnyezni fogok, ha még valamit a fejemhez vág. Túl könnyű préda voltam még mindig számára.
     – Te ne…
     – Csendet! – Sarah hangjának hallatán újra eszembe jutott, hogy ő még mindig itt van. Elindultam az ajtó felé, órára kellett mennem. Nyúlt volna a kezem után, de leráztam magamról menet közben. Ő is rájött, hogy jobb, ha nem tart vissza.
     – Három napotok van letenni elém a cikket, különben egyikőtökkel sem vagyok hajlandó többet együtt dolgozni. Tudni akarom, ki mit írt meg belőle.
     Sarah szavai még sokáig visszhangzottak a fülemben.


Képek forrása: WeHeartIt


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése