2017. november 24., péntek

Scars - Sebhelyek [5. fejezet]

Az imádott Americana Record Shop


     Elindultam az utolsó órám után hazafelé, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Cameron miatt fognak kirúgni az iskolaújságból. Félúton jártam már, mikor visszafordultam és egyenesen a sportcsarnokba mentem. Jól emlékeztem, hogy aznap van edzése, így hát felültem a lelátóra és vártam. Az ajtóhoz közel maradtam, hogy az edző vagy bárki más ne vegyenek észre, vagy ha mégis, könnyű legyen a menekülés. Ő azonban gyorsan kiszúrt, odavetett egy pillantást, de egyetlen mosoly nélkül játszott tovább. Tudtam, hogy az edzője nem tűri a figyelmetlenséget és a pontatlanságot, pont ettől lettek olyan sikeresek, valahol mélyen azért mégis rosszul esett.
     Nem akartam őket nézni az elkövetkezendő másfél órában, mert valószínűleg megbántam volna, hogy visszajöttem, ezért elővettem a füzetem és megpróbáltam a labdapattogás közepette belemerülni a matematika rejtelmeibe, több-kevesebb sikerrel. Néha felpillantottam, mikor taps fogta körbe Foxot minden újabb találatánál. Egyszer még találkozott a tekintetünk is, véletlenül még el is mosolyogtam magam, de ő inkább hátat fordított nekem.
     Dobbantások sora, kosárlabdák pattogása és újabb tapsvihar kísérte az edzés végét. A fiúk elindultak az öltözőbe, de ő a sor végére maradt. Már eltűntek a többiek, elindult felém és egy jól célzott dobással centikre mellettem lepattant a labda. Összerezzentem, majdnem felsikoltottam, hiába láttam, hogy egyenesen felém tart. Azt hittem, arcon dob, amiért bátorkodtam megzavarni az edzését.
     – Találkozzunk tíz perc múlva odakint.
     Szívesen kiabáltam volna le, hogy ne csináljon legközelebb ilyet, vagy ne ijesszen rám, de a meglepettségtől szótlan maradtam, bólintottam egyet. Fogtam a táskám, kimentem és bebújtam az épület egyik meglehetősen szélvédett csücskébe, ahol még takarásban is maradtam. Nem kellett sokáig várnom rá, bár a bennem tomboló adrenalinnal valószínűleg akkor sem tudtam volna mit kezdeni, ha órákig készülődik.
     Mikor elköszönt a barátaitól és elindult felém, éreztem, hogy minden szempár az irányomba szegeződik, bármennyire is a hideg falhoz nyomultam. Ő azonban nem törődött semmivel sem, kényelmesen odabaktatott mellém, mintha ez szokásos lenne.
     – Scarlet. – szólított meg, mikor elég  közel ért hozzám.
     – Cameron.
     Nem nézett rám, nem hívott az idétlen beceneveken, nem csinált semmi olyat, ami rá jellemző lett volna. Amíg én azon gondolkoztam meglepettségemben, hogy mit is mondhatnék, ő megelőzött.
     – Miért cserélted le még a számod is?
     Végre egymásra néztünk, de nem tudtam, mit válaszoljak. Tudnia kellene, nem kell elmagyaráznom, mit rontott el. Nem akartam erről beszélni, megráztam a fejem és eltereltem a témát.
     – Találkozzunk holnap Mr. Wilkinsonnál, egész délután én fogok dolgozni, szóval megírhatjuk akkor a cikket és le is adhatjuk.
Széttárta a kezeit.
     – Edzésem van. Egész héten. – ledobta a sporttáskáját a földre, tudtam, hogy nem fog egykönnyen elengedni. – Most válaszolj a kérdésemre. – hidegen, érzéketlenül beszélt. Akkor rájöttem, hogy megbántottam, ami valahol még jól is esett. Visszakapott valamit abból, amit én éltem át, akkor is, ha haragudtam magamra ezért.
     Nagyot sóhajtottam, hirtelen olyan volt, mintha valami fojtogatna belülről. Máris megbántam, hogy visszafordultam.
     – Miért ilyen fontos ez? Akarod, hogy megcsináljam egyedül?
     – Válaszolj már.
     Megráztam a fejem, de egy lépéssel közelebb lépett és szinte kényszerített, hogy nézzek rá. Iszonyatosan utáltam, hogy képes volt elérni nálam bármit, amit akart.
     – Nem akartam beszélni veled. Te mégis állandóan hívogattál, mit csinálhattam volna?          
     – Mondjuk felvehetted volna a telefont, hogy meghallgass engem is.
     – Én végeztem veled azon az estén, Cameron. – éreztem, hogy a bennem szunnyadó sárkány készen áll leordítani a fejét. De nem tehettem meg. Most még nem.
     – Akkor mit keresel most itt?
     Megráztam a fejem, beteges mosoly nyújtózott végig az arcomon. Remegni kezdtem minden porcikámban, de nem hagytam, hogy legyőzzön.
     – Mondd meg te akkor, hogy melyik nap jó neked, csak essünk már túl rajta.
     Előszedtem a táskámból a jegyzetfüzetem, kinyitottam az aktuális hétnél és a kezébe nyomtam a tollal együtt. Még egy további szót sem akartam ráfecsérelni. Erre felnevetett.
     – Mi az, ezentúl írásban fogunk kommunikálni, vagy mi? – olyan jóízűen nevetett, hogy szívesen felképeltem volna. Felhúztam magasra a szemöldököm, aztán bólintottam is egyet, hogy egészen biztosan felfogja.  – Rendben van.
     Fogta a tollat és írni kezdett. Az edző ekkor hagyta el a csarnokot és vetett felénk egy pillantást, de nem bámészkodott sokáig, tekintve, hogy én is figyeltem őt. Közben Cam visszaadta a füzetem. „Szerda este 7, Robert’s. Randi Mrs. Fox-szal. Emlékeztető: későn érek haza”. Körbevette őket szivecskékkel is, biztos, ami biztos. Kitéptem a lapot és hozzávágtam, még az se érdekelt, hogy ott vannak a jegyzeteim is.
     – Holnap várni foglak a boltban, háromtól hétig bent vagyok.
     Fogtam a táskám és otthagytam, de azért még utánam kiabált, hogy ne hívjam, holnapra ő is lecseréli a számát.


     Mint minden hétköznap, kivéve a keddet, azon a napon is munkába kellett mennem. Mr. Wilkinson lemezboltjában pakolásztam a lemezeket nem túl sok pénzért, de szerettem azt a helyet. Különösen szerdánként, olyankor sokszor egy lélek sem volt a boltban. Nem jöttünk rá, miért, de üzlet szempontjából elátkozott nap volt, senki sem akart magának újabb lemezeket a hét közepén. Választottam egy albumot, hallgattam a zenét és pakolásztam a bakeliteket meg a cd-ket, amiket akárhányszor raktam sorba, mindig összeforgattak.
     Aznap sem terveztem mást. Újabb csodás Csendes Szerda, ahogy a tulaj hívta. Mikor kinyitottam a legalább ötvenéves faajtót és megcsendült a kis csengő senki sem volt az üzletben. Mr. Wilkinson a dolgozószobájában szundikált valószínűleg elég régóta, mert a bakelitlemez is a végére ért már. Utáltam, hogy ilyen felelőtlen, de hiába beszéltem neki. Felébresztettem, szóltam neki hogy itt vagyok, most már haza mehet. Az őszes öregúr, aki már túl volt a hetvenen is, mégse mozdult.
     – Még nem megyek, szállítmányt várok. Szólj be, ha megérkezett a szállító.
     Ahogy rám mosolygott megnyúltak a ráncok az arcán. Már nem emlékeztetett a helyes fiatalemberre, akit a képeken láttam viszont.
     Bólintottam, majd visszamentem a lemezek közé. Sokáig mászkáltam a sorok közt, mire egy decemberi, havas napra való albumot találtam. Tele voltunk ezeréves kincsekkel, ritkaságokkal. Mr. Wilkinson a szülei örökségéből alapította az üzletet, talán már ő se tudta, milyen régen. Mikor a felesége elvált tőle és elvitte magával az egyetlen gyermekét is, szinte beköltözött arra a helyre. Soha többé nem látta viszont se a fiát, se a feleségét. Helyettük a bakeliteket dédelgette. Két éve vett fel, mert egyedül képtelen volt már mindent elvégezni. Azóta egyetlen napot se vettem ki, hacsak nem voltam olyan beteg, hogy ne tudjak felkelni az ágyból. Ültem a pult mögött, a fülemben szólt a zene és bámultam az esőt, vagy a havat, esetleg a tűző napsütést, ahogy a belvárosi apró kirakat előtt őrülten rohangál a tömeg.
Legalább egy óra telt el úgy, hogy senki se lépett be az üzletbe. Valójában nem is értettem, hogy miért nem ment még csődbe az egész a siralmasan kevésnek tűnő eladás mellett. Beletelt pár másodpercbe, míg felocsúdtam a kis csengettyű bájos hangjára. Az egy-nyolcvan magas, sötétbarna hajú férfi háttal állt nekem. Megfordult, rám mosolygott majd megszólalt.
     – Mr. Wilkinson rendelt újabb szállítmányt?
     – Ó, igen. – bólintottam, de csalódottan. Azt hittem egy pillanatra, hogy Cameron erőltette meg magát. – A hátsó bejáraton szokták intézni az ilyesmit, de szólok neki.
     – Csak helyettesítő vagyok. – magyarázkodott, de nem figyeltem oda rá.

     Hiába vártam rá, nem jött. Fél nyolcig bennmaradtam, hátha csak késik, vagy ki akar játszani, de kint csak egyre sötétebb lett. Végül felhívtam anyámat, hogy hazavinne-e, mert megcsúsztam a jégen és fáj a lábam. Elhitte és megveregettem a vállam, amiért ügyesen hazudtam neki. Legalább nem kellett hazasétálnom a hóban, Cameronra gondolva.



Képek forrása:WeHeartIt


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése