2017. december 5., kedd

Scars - Sebhelyek [6. fejezet]

Kedves Olvasó!

Csak egy gyors update az antológiáról. Mint már többször is írtam, megjelenek az Érints meg! kötetben, ami majd december 12-én fog megjelenni, és most egy kis marketing gyanánt bemutatkozás készült rólunk, írókról. ITT elérhetitek a bejegyzést, amiben az én bemutatkozásom található, ITT pedig a másikat is.
Az antológia a Könyvmolyképző oldalán már előrendelhető, illetve bele is tudtok olvasni.

Niki



Előző részek:
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet

Azok az átkozott hazugságok


            Sarah képes volt üzenni az egyik tanárommal, hogy keressem meg szünetben, de nem szándékoztam egyedül menni a kivégzőszékre. Tudtam, hogy ugyanazon a folyosón van óránk, így mikor kicsöngettek, megvártam, és az inge ujjánál fogva egyetlen szó nélkül elkezdtem húzni az iroda felé.
            – Neked is szép napot, Lettie.
            – Ha azt hiszed, hogy egyedül fogok hallgatni a te baromságaid miatt, akkor hatalmasat tévedtél.
            A kezem után nyúlt, de inkább elengedtem. A folyosó közepén, a tömegben álltunk meg.
            – Mi csinálsz? – ahogy széttárta a kezét, neki is ment valaki. Odébb rántott a szekrények mellé.
            – Sarah üzent, hogy menjek. Viszont ebből te se fogsz kimaradni.
            Elmosolyodott.
            – Én már beszéltem vele. Biztos, hogy még mindig látni akar?
            Nem tudtam visszafogni magam, forgattam a szemeim. Már megint azt hitte, hogy okosabb tőlem, pedig fogalma sincs, mi történik.
            – Most üzent. Gyere velem. – már nem a szokásos düh beszélt belőlem, kérlelni kezdtem. Még én is meglepődtem egy pillanatra, hogy tényleg képes voltam ezt megtenni.
            Felemelte rólam a tekintetét és körbenézett. Tudtam, mire vár, de mérlegelnem kellett, hogy megér-e ennyit. Erős volt a késztetés, hogy otthagyjam, de az ötleteimre gondoltam, a felvételimre, az egyetemre, na meg Isaac-re, akit nem hagytam volna egyedül.
            – Cameron, légy szíves.
            – Rendben van. – sóhajtott fel és most már ő húzott engem, viszonzásul az előbbiért.

            Remegett a lábam, mert az igazgatóhelyettes is várt már ránk. Kezdett ez a dolog túlságosan is, nevetségesen komolyra fordulni.
            – Hogy álltok a cikketekkel? – mosolygott Sarah, de grimasz volt az egész. Cameron ott állt mellettem, megpöckölte a kezem jelzésként, hogy majd ő beszél. Valamiért bizseregni kezdtek az ujjaim az érintésétől.
            – Nekem kosárlabdaedzésem van, Scarlet mindenből maximális pontszámmal akar végezni, még nem tudtuk összeegyeztetni. De két hetet kaptunk a kivitelezésre, az egész hétvégét együtt fogjuk tölteni Scarlettel és olyat írunk, hogy ki se fér majd két oldalra.
            Ösztönösen az arcom elé kaptam a kezem, aztán pedig átfontam a kezeimet magam előtt, egyfajta védelemként. Vörösben pompázott az egész arcom, mert kezdtem úgy érezni, hogy egyáltalán nem a cikkről beszél. Elképesztő volt, hogy hazudta le a csillagokat is az égről.
            – Lettie már elkezdte kiválogatni a lemezeket a munkahelyén. Úgy képzeltem, ezt majd ide és a leírást meg majd alá teszem…
            Olyan előadást levágott még úgy is, hogy nem láttam rá a rajzára, hogy engem is meggyőzött arról, hogy ő ezen tényleg gondolkodott. Visszalépett mellém, akkor leengedtem a karjaim és felpillantottam. Az igazgatóhelyettes elindult felénk.
            – Én nem látom itt a problémát, folytassátok a munkát. Legközelebb ne zargassatok ilyesmivel. – és otthagyott minket. Az állam valószínűleg a padlót súrolta, de Cam továbbra is mosolygott.
            – Hétfő. - Sarah az ajtó felé mutatott és mi szó nélkül elindultunk kifelé.

            Elsuhant mellettem kifelé azzal a mondattal, hogy ebédszünetben most bizony meg fog találni, bár nem is ellenkezhettem, innen már nem volt visszaút. Utána szóltam, hogy könyvtárban fogom várni. Nem voltam biztos benne, hogy hallotta, mégis ott vártam rá.
            – Késtem? – huppant le mellém a földre úgy jó tíz perc után.
            – Áh, dehogy. Csendesen, könyvtárban vagy. – forgatni akartam a szemeim, de ő is így tett. Hozzávágtam hát a könyvem.
            – Gyere be pénteken Mr. Wilkinsonhoz és tudjuk le. Komolyan. – hangnemet váltottam, magamra erőltettem a kedvességet és a mosolyt is. Ő azonban így is ellenkezett.
            – Felejtsd el. Nem megyek oda.
            Egy pillanatra a térdemre hajtottam a homlokom, vennem kellett egy mély levegőt. Lehet, hogy ő volt a nap hőse, de akkor is egy-kettőre kipattant a bicska a zsebemben.
            – Miért? Cameron, kérlek. Nincs időm erre.
            – Mert azt kívánom, bár végeztem volna veled már azon az átkozott délutánon. Azért.




***

            Június volt, iszonyatos hőség és Csendes Szerda. Négy körül lehetett, mikor Cameron belépett a lemezbolt ajtaján. Talán egy óráig is bóklászhatott a sorok közt, mire sikerült választania valamit és odaballagott a pénztárhoz. Kifizette a lemezt, majd mikor már azt hittem, hogy végre elindul és hirtelen megkérdezte, hogy milyen napom volt. Borzasztóan meglepődtem, de azért válaszoltam, még ha értelmetlen szavakat is. Mosolygott rám, a szemembe nézett. Percről percre egyre inkább zavarban voltam. Ha döcögősen is, de beszélgetni kezdtünk. Eleinte borzasztóan szégyenlős voltam előtte, de ő nem adta fel, zárásig beszélgettünk. Megvárta, míg mindent elintézek és még a csukott bejárati ajtó előtt sem tudtuk befogni a szánk. Végül elmondta, miért is maradt ott velem olyan sokáig. Eltévedt a városban, de emlékezett rá, hogy már látott korábban arrafelé. Nem tévedett nagyot, pár utcányira laktam tőlük. Teljesen zavarba jött, mikor megkérdezte tőlem, hogy szerintem hol lakhat. Szerencséjére, ismertem az előző lakókat, könnyű dolgom volt. Bár azon nem lepődtem meg, hogy eltévedt, a belváros maga az útvesztő. Aztán végül elbúcsúztunk egymástól, de nem akkor jelent meg utoljára a boltban.

***

            Az eszem akármilyen erősen is tiltakozott, bólintottam egyet. Kár volt hadakoznom vele, mert mindig nagyobbat ütött vissza, bármit is tettem. Könnyebb volt átadni a kezébe az irányítást és élvezni, ahogy elrontom újra az életem.
            – Rendben van, dönts akkor te.
            – Érted megyek szombat délután. Megfelel?

            Bólintottam, aztán beleharaptam a szendvicsembe. Némán ültünk egymás mellett a szünet végéig, Isaac pedig a könyvespolc mögül figyelt minket.  Csak egy átlagos hétköznap Cameronnal az életemben.

Képek forrása:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése