2017. december 12., kedd

Scars - Sebhelyek [7. fejezet]

Előző részek:
     Szombat délután megállt előttünk a fekete Ford és addig dudált, míg meg nem látott a lépcsőn lefelé futva, miközben hevesen integettem neki, hogy hagyja már abba, felveri a fél szomszédságot. Nem akartam, hogy azt gondolja, túlságosan érdekel a mi kis randink, ahogy ő nevezte, így egy óra válogatás után maradtam annál, amit egyébként is felvettem volna. Póló és farmer, abból is a magas nyakú, hogy nehogy egy szót is szólhasson a ruháimra. Olyan óvatos akartam lenni vele kapcsolatban, amennyire csak lehet.
     Mikor elég közel értem az autóhoz, áthajolt az ülésen és úgy nyitotta ki nekem az ajtót.
     – Scarlet. – mosolygott.
     – Cameron?
     – Késtél. Már megint.
     Hanyagul megrántottam a vállam.
     – Szokásom. Indulunk? – bólintott és beletaposott a gázba.

     A telefonom nyomkodtam a kezemben, míg meg nem állt az autóval. Nem szólt egy szót sem, azonban tudtam, hogy bosszantja. Isaac kíváncsi volt mindenre, elfoglaltak maradtak a kezeim a folyamatos gépeléssel, észre se vettem, hogy hova megyünk. Képes volt kimenni a város másik végére, mert tudta, hogy ott árulják a kedvenc fánkjaim. Úgy tűnt, még mindig képes időről időre meglepni.
     – Még emlékszel rá. – kiült a vigyor az arcomra, kellemes melegség járt át.
     – Én sok mindenre emlékszem. – most rajta volt a sor, hogy nemtörődöm legyen, de akkor már mindegy volt, hiszen levett a lábamról. Olyan könnyen megolvadt a szívem, ha róla volt szó.
     Beültünk, és habár már hónapok óta nem jártunk ott együtt, a kiszolgáló lány még jól emlékezett rá, hogy mit szoktunk mindig kérni. Leültünk a leghátsó sarokban és előkaptam a jegyzetfüzetem, mielőtt még teljesen elfelejtem, hogy miért is vagyunk mi ott.
     – Elhoztad a vázlatot, amit az irodában csináltál?
     Megrázta a fejét és azonnal elborult a tekintetem. Tudtam, hogy még egyszer ugyanazt nem fogja tudni felvázolni. Legalább jobban odafigyeltem volna arra, amit mondott. Egy pillanat alatt láttam magunk alatt az összedűlő világot.
     – Add ide azt, - vette ki a kezemből a füzetet és tollat – majd mindjárt megcsinálom újra
     Írt és rajzolt, közben kihozták a rendelésünk. Lassú volt, mert nem emlékezett pontosan és talán az időt is húzni akarta.
     – Na, milyen? – kérdezett, miután megkóstolta a sajátját. Minden lelki erőm összekapartam és a tőlem telhető leginkább kedves énem szedtem elő.
     – Forró, de azért finom. A tiéd?
     – Scarlet íze van. – nem nézett rám, írt, miközben beszélt, de azért egy picit elmosolyodott. Unta már, hogy állandóan abban a kávézóban kötöttünk ki, de azért mégis oda vitt, tudta, hogy mennyire szeretem.
     Kész lett habár a vázlattal, de még én is tudtam, hogy nem ilyet hagytunk az irodában. Talán nem láttam rá jól a lapra, de hallottam, mit mondott és vitatkozni kezdtünk. Apróságokról, a képek helyéről, a lemezekről, amikről majd írni akarunk, a betűtípusról meg a színekről. Ahogy egyre hangosabbak lettünk, egyre többen figyeltek ránk, így suttogásba alakult át a veszekedés. Nekem vörös lett a fejem, neki meg csöpögött a homlokáról az izzadtság, pedig kellemesen hűvös volt a helyiség.
      Fél óra is eltelt így, míg hajlandó volt elfogadni, hogy nekem van igazam. Kitépte a tollat a kezemből, gyors mozdulatokkal satírozott, írt és nyilakat rajzolt, aztán elém tolta a fánkokat, hogy egyem meg őket aztán otthagyott. Az órámra pillantottam, mert azt hittem, hogy hazament. Fél hat múlt, volt még esélyem elérni a hétórai buszt, ha siettem. Hosszú volt az út vissza a városba és utáltam sötétben egyedül hazasétálni. Ám mikor újra felnéztem, láttam, hogy a bejárat előtt áll és fújja a füstöt. Felhúztam a szemöldököm kérdően, hogy most tényleg megint képes-e ezt csinálni, de ő egy vállrántással elintézte az egészet. Fújtattam egyet és a porcukros, habos-lekváros fánk után nyúltam, látni sem akartam inkább.
     Visszaült mellém, kérdő tekintetemre egy pillantás többet mondott minden szónál.
     – Csak ha ideges vagyok. Még mindig jobb, mintha lekváros fánkokat tömnék magamba, nem igaz?
     Felemeltem a fejem, a szemébe néztem és büszkén végeztem az utolsó falattal is.
     – Én legalább nem bűzlök a füsttől.

     Magától felajánlotta, hogy hazavisz és hálából úgy döntöttem, megpróbálok aznap nem vitázni vele többet. A zsebembe csúsztattam a mobilom és bámultam ki az ablakon. Aztán eszembe jutott, hogy a cikk még mindig sehol sem tart, a határidő pedig fojtogatóan közel.
     – Holnap bemegyek az üzletbe és kiválogatok néhány lemezt. – azt reméltem, hogy majd felajánlja, hogy bejön hozzám és készít néhány fotót. Vasárnap nem voltunk nyitva, de ott még mindig biztonságosabban éreztem magam, mint bárhol máshol.
     – Arra gondoltam, hogy találkoznunk kellene inkább. Ehetünk fánkokat is megint, ha akarsz.
     Ismét elmosolyogtam magam, mint egy kisgyerek. Olyan aranyos volt, ahogy próbált a kedvemben járni, hogy már majdnem elfelejtettem, miért is utálom annyira.
     – Gyere be a boltba, készíthetsz képeket is.
     Kicsit oldalra döntötte a fejét, ahogy gondolkozott, mit válaszoljon.
     – Sosem adod fel, ugye? – megráztam a fejem. Sóhajtva válaszolt. – Rendben van, legyen.
     Megállt a házunk előtt, de még mielőtt kiszállhattam volna, ismét megszólalt.
     – Remélem, hogy majd kapok is érte valamit. – Magasra emeltem a szemöldököm értetlenül. – Amiért visszamegyek arra a helyre.
     Felnevettem, egészen biztosan azt hitte, hogy belemegyek a kis játékaiba.
     – Majd Sarah megsimogatja a buksid.

     Kiszálltam az autóból és otthagytam, hiába bámult ki rám értetlenül. Csak akkor hallottam a kerekek csikorgását, mikor bezártam magam mögött a bejárati ajtót.




Képek forrása:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése