2017. december 19., kedd

Scars - Sebhelyek [8. fejezet]

Előző részek:

Az imádott karácsonyi fények


  Ezer éve nem maradtam bent az üzletben, hogy végigsétáljak a sorok között, nyugodtan megsimogassam a kedvenc darabjaim és órákat töltsek azzal, mit választok. Vegyesen voltak a kezemben bakelitek és cd-k, válogattam a cikkhez és magamnak is. Mr. Wilkinson magángyűjteményének a kulcsa úgy égette a kezem, mintha arany lett volna, álltam az üveges szekrény előtt, ki- és berakosgattam a kedvenceim, túl sok volt a választási lehetőség és túl kevés az idő, amit bent tölthettem zenét hallgatva. Hiába voltunk vasárnap zárva, Cam érkezéséig még egy félórám lehetett, aztán úgysem fogja elviselni sokáig, hogy nem minden az ő kedve szerint történik.
    Egy karácsonyi albumnál kötöttem ki végül, elvégre már csak három hétre voltunk az év legszebb részétől és amúgy is esett a hó. Felültem a pultra (szigorúan titokban, mert nem lett volna szabad) és bámultam, ahogy a vasárnap délutánt elmossa a hó.
     Eszembe jutott, hogy a többi elszánt karácsonyimádóhoz hasonlóan, akik még így is lelkesen díszítették az üzleteiket, én is elkezdhetném a díszítést. Felmásztam hát a létrára, nyújtózkodtam egészen a plafonig, mert már csak a szekrény tetején volt hely a bedobozolt díszeknek. Egyesével másztam le velük, hatdoboznyi csoda, amik arra vártak, hogy rátegyem a kezemet. Átnéztem őket, nem mintha nem ismertem volna már jól mindegyiket, majd elkezdtem kihúzni az égősort a falon, végig a szögeken, amiket nem szedtünk ki nyárra sem.
     Elragadott a hangulat és járt a kezem, mint a gép, fel sem tűnt, hogy már az ajtónál járok, mikor Cam nagy lendülettel kicsapta azt és megremegett alattam a létra. Felsikoltottam, a falba próbáltam kapaszkodni, ő meg ijedtében visszalépett és bevágta maga mögött az ajtót. Ledobtam a földre az égőket, nem törődve azzal, hogy elkezd lecsúszni az egész és szaladtam lefelé, hogy ismét szilárd talajt érezhessek a talpam alatt.
     – Jól vagy? – rést nyitott az ajtón és azon keresztül szólt be, de nem mert bejönni. Vennem kellett néhány mély levegőt, míg meg tudtam szólalni.
     – Igen, gyere be. – én is az ajtó után nyúltam, kinyitottam. Tiszta hó volt a haja meg a kabátja, úgy nézett ki, mintha már órák óta állna szobrot a hóesésben.
     – Azt hiszem, a tetőn lévő hó miatt már nem kell aggódnotok.
     Lesöpörte magáról a havat, de én elnevettem magam. Egy újabb adag zuhant rá, mert még az sem jutott eszébe, hogy arrébb menjen és kezdett egyre jobban hasonlítani egy hóemberre.
     Behívtam, mielőtt még újabb adag szakad rá az ajtócsapkodás miatt és kerítettem egy takarót is. A pult mögött ültünk le, megpróbált megszáradni a radiátor mellett.          – Látom, nagyon rajta voltál, hogy meglegyen a hangulat. – rám kacsintott, mire szívesen válaszoltam volna valami nagyon csúnyát, de inkább felpattantam. Legalább eszembe juttatta, hogy be kellene fejeznem a fényeket, mielőtt az egész a földön köt ki.


     – Azok a karácsonyi fények, minden évben ilyenkor rakom fel őket.
     Elindult felém és arrébb húzta a létrát. Tágra nyílt tekintetekkel bámultam rá.
     – Majd én felteszem őket. Nem venném a szívemre, leesnél.
     Visszahúztam a helyére a létrát és felmásztam. Könnyebb volt a magasból nézni lefelé rá és onnan beszélgetni. Máris megértettem, mennyivel könnyebb így fölényeskedni.
     – Te löktél le majdnem, szóval inkább add fel a seprőt.
     Furán nézett rám, de azért engedelmeskedett. Úgy tűnt, még én is tartogatok neki bőven meglepetéseket. Felakasztottam az égősort ameddig csak tudtam, aztán a seprő nyelével próbáltam a már csúszásnak indult részeket visszaigazgatni szép hullámokba. Mikor átvetettem a lábam a létra tetején és lépni akartam vele, megfogta a fát és nem engedett.
     – Engedd el, Cam, nem érek rá egész nap. Menj és fotózz, ott vannak az albumok. – a pult felé mutattam, szerencsére csak a tetejére raktam le, jól látható helyre.
     – Le fogsz esni. Megcsinálom, mássz már le onnan.
     Nem akartam veszekedni vele, nem akartam, mert tudtam, hogy csak attól fél, hogy ha esnék, azt mondanám, az ő hibája volt. Lemásztam, arrébb vonszoltam majd visszamásztam a plafonhoz egyetlen szó nélkül. Elég volt a tekintetünk találkozása, hogy felidegesítsem és otthagyjon végre. Mikor elértem az utolsó szöghöz, rögzítettem a művet és lelógattam a zsinórt. Továbbra sem szóltunk egymáshoz, csak Sinatra énekelte az utolsó dalt a bakelitről. Felállt, bedugta az áramba, mielőtt még lemászhattam volna és megálltunk egy pillanatra. A karácsony hivatalosan is megérkezett.
     – Egész hangulatos, be kell vallanom. – megdörzsölte az állát és kivételesen hagyta, hogy győzzek.
     – Tudom. – mosolyogtam magabiztosan.

A zöldben, sárgában és pirosban úszó boltban sokkal hangulatosabb volt nekikezdeni a témának, ahogy szakadt a hó és újabb albumot kezdtünk el hallgatni, mint bárhol máshol. Néha, az állandó veszekedések közben még közös nevezőt is találtunk. Cameron elképzelése és az én ötleteim közt egy óceán volt, de már láttam a fényt az alagút végén. Nevetségesen sok időt töltöttünk el kétoldalnyi szöveg megírásával, de már nem jártunk messze.
     A telefonom szakított minket félbe, mert már rég otthon kellett volna lennem. Anya aggódott értem és hiába indultam volna már, Cameron végig a fülembe duruzsolt, hogy még kell fél óra. Elvégre már majdnem karácsony volt, nem mondhattam nemet.
     – Scar, ugye te is éhes vagy?
     A gyomrom korogni kezdett az étel gondolatára, így tagadni sem tudtam volna. A papírokat összerakta egy kupacba és karon fogott.
     – Ezt majd holnap befejezzük. Van egy ötletem. – és már húzott is ki magával az autóba, mielőtt nemet mondhattam volna.



Képek forrása:WeHeartIt

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése