2017. december 26., kedd

Scars - Sebhelyek [9. fejezet]

Előző részek:

Az imádott Big Ben’s falatozója


    A helynek számunkra története volt, az első olyan hely, amit közösen fedeztünk fel a városban. Az egyik júliusi szombat délután jégkrémet kanalazva bámultam a tv-t, amikor megcsörrent a telefonom. Azonnal mosolyra húzódott a szám, mikor láttam, hogy ő hív.
     – Remélem tv közelben vagy.
     – Igen, Cameron.
     Valamiért már attól is gyorsabban kezdett dobogni a szívem, hogy meghallottam a hangját. Biztos voltam benne, hogy ő is észrevette a hangom remegését.
     – Oké, akkor keresd meg a Fald fel Amerikát! Nem fogsz hinni a szemednek.
     – Igazából pont azt néztem.
     Mosolyogtam a meglepődött-megdöbbent hangszínén, habár ő ezt nem láthatta.
     – Azt mondták, hogy a Big Ben’s a városban van, nem figyeltél?
     – Tudom. Ha gyalog megyek a boltba, mindig elmegyek előtte.
     Én még mindig nyugodt voltam, de Cameronnak már vibrált a hangja az izgatottságtól. Tudtam, hogy az a kedvenc tv műsora, de azt nem, hogy ennyire.
     – El kell vinned oda. Egy óra múlva érted megyek.
     Nem hagyott választási lehetőséget, ugyanis rám csapta a telefont. Összekapartam magam a díványról és visszaraktam a jégkrémet a hűtőbe. Még nem ettem belőle túl sokat, ami elég jól jött, mint később kiderült. Épp hogy elkészültem, Cam már ott is állt a házunk előtt, rám várva.
     Amint beléptünk a Big Ben’s falatozójába, végre nekem is elárulta a terveit.
     – Végigcsináljuk az evőversenyt és ingyen eszünk sokáig, mit szólsz hozzá?
     Az arckifejezése olyan magabiztos, szinte már önelégült volt, hogy nevetnem kellett tőle.
     – Hát te egészen biztosan nem vagy normális.
     – Atlantában már végigcsináltam egy ehhez hasonlót, simán menni fog. Tudom, hogy nem nézed ki belőlem.
     – Nem, mert most nem Atlantában vagy. Ez itt Colorado, ne felejtsd el.
     Megrázta a fejét hitetlenül és megrendelte az egy kilós hamburgert a rengeteg zöld chilis sült krumplival. Letették elé az ételt, elmondták a szabályokat, majd indult a stopper.
     Életemben nem láttam még élőben úgy enni embert, ahogy ő tüntette el a hamburgerszörnyet.           A csípős krumplival azonban meggyűlt a baja, csak gondolatban mertem hozzátenni, hogy én mondtam neki, hogy ez Colorado. A vége felé már inkább az asztalt néztem, bár a többi vendég valószínűleg eléggé élvezte az élő showt, ahogy Cameron szenved és a burger-krumpli sorra méri rá a balhorgokat. Aztán végül megszólalt a stopper és Cam csúnyán elveszítette a versenyt.
     Nem volt hajlandó bevallani, de hazafelé szenvedett a fájó gyomrától, .Én boldogan sétáltam mellette a jóllakottságtól és a normálméretű hamburgertől. Láttam rajta, hogy elszomorodott, amiért nem jött neki össze a dolog.
     – Azért nem voltál rossz. Majdnem sikerült.
     – Majdnem. De most ünnepélyesen megígérem, hogy egy nap visszajövünk és megnyerem a tizenkét ingyen evést, akármin múljon is. De az a nap nem ma lesz. – hatásszünetet tartott – És nem is holnap. – fogta a hasát és felnevettem újra.

***



     – Remélem tényleg nagyon éhes vagy, mert itt az ideje beteljesíteni a sorsunkat.
     A kezembe temettem az arcom, mert tudtam mi várt, rám, de nem okozattam csalódást. Most legalább tényleg nagyon éhes voltam.
     – Kihívás elfogadva.
     A válaszom nem lehetett túl meggyőző, mert magasra emelte a szemöldökét, mintha azt kérdezné vele, hogy „Csak ennyire voltál éhes?”, de kiszálltam a kocsiból és boldogan követett.
     Besétáltunk a Big Ben’s kékre festett poklába, hogy felvegyük a harcot a hamburgerszörnnyel. Megrendeltük a két adagot és szótlanul bámultunk egymásra, míg ki nem hozták azt. Ő túl ideges lehetett, én túlságosan rettegtem attól, ami ránk várt. Bár elég sokan voltak, mikor megláttam, ahogy közelednek felénk az ellenfeleink, úgy éreztem, hogy valami varázslat lehet a dologban, túl gyorsan kész lett, én erre nem vagyok felkészülve. De már nem volt visszaút, a már ismert forgatókönyv lezajlott és indult is a stopper. Tudtam, hogy nincs idő arra, hogy nyugodtan megrágjam a falatokat, úgyhogy leutánoztam Cameront. Úgy tömtem magamba a kaját, mintha az életem múlna rajta.
     A felénél kezdtem érezni, hogy itt az ideje feladni, vagy életem története azzal fog befejeződni, hogy túl sokat ettem a Big Ben’s -ben. Aztán felpillantottam Cameronra, aki még mindig töretlen lelkesedéssel ette a csípős krumplit és nem volt szívem cserbenhagyni. Vagy mindketten nyerünk, vagy mindketten veszítünk.
     A vége előtt körülbelül öt perccel hallottam, ahogy felkiált, az étterem összes vendége minket néz és elkezdenek tapsolni. Neki már sikerült. Nekem sem maradt már sok, de a torkomban éreztem az ételt, minden falat után azt akartam mondani, hogy feladom, egyetlen harapással sem megy le több a torkomon. Láttam, hogy bámul rám a hatalmas szemeivel, kisfiús tekintettel, izgulva, szóval legyőztem magam újra és újra. Egyetlen perccel a vége előtt az utolsó sült krumplit is lenyeltem, így mindketten legyőztük a kaját és a Big Ben’s –t.
     Miután kiélveztük a tapsot és lefényképeztek minket, hogy kikerüljünk az eddigi nyertesek falára, (akik nem túl sokan voltak) győzelemtől ittasan hagytuk el a helyet. A kocsiban ülve bámultunk magunk elé és mindketten olyan fancsali képet vágtunk, hogy valószínűleg bárki, aki látott minket azt hitte, hogy valami igazán szörnyű történhetett velünk.
     – Soha többet nem akarok enni. Soha. – szólaltam meg.
     – Ne mondd ki előttem azt a szót. Sőt, egy olyat se, ami ahhoz a szóhoz kapcsolódik.
     Nem tudtunk beszélni, átadtuk magunk a kaja kóma összes kínzó tünetének.
     – Igazából úgy képzeltem, hogy ezután majd a barátnőm fog ápolgatni, mint hadirokkantat, de tekintve, te se lehetsz jobban, mint én, gondolom ez nem fog megtörténni.
     Képtelen voltam bármi értelmeset is válaszolni, csak elnevettem magam. Habár előrefelé bámultam ki az ablakon, éreztem, hogy ő mindvégig engem néz és mosolyog, még ha közben az arca összes többi része a szenvedést tükrözi.
     –Most miattad haldoklom, szóval keresned kell valaki mást.
     Ránéztem én is. Ugyanúgy vibrált a hangom, mint a legelső alkalommal és legalább annyira zavarban voltam. Ugyanarra gondoltam, mint akkor: csak ne lássa rajtam, hogy mennyire nem tudok mit kezdeni a helyzettel.
     – Te nem miattam haldokolsz, mi együtt haldoklunk. Ne rontsd el a közös haldoklásunk pillanatát.
     Véresen komolyan beszélt, mintha tényleg egy csatából jöttünk volna, fel kellett nevetnem, pedig a hasam nagyon ellenkezett ellene.

     – Jó, akkor csak haldokoljunk.



Képek forrása: WeHeartIt

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése