2018. január 26., péntek

Scars - Sebhelyek [12. fejezet]

Előző részek:

Azok az átkozott szavak


A varázslat visszarepített a nyárba, mintha semmi sem történt volna hirtelen. Egy villámcsapásra kerültem vissza abba a mennyországnak nevezett helyre, ahol az idő végességét csak a csengő kegyetlen hangja szakítja félbe. Még ez sem tudta azonban elvenni a kedvem attól, hogy óriási mosollyal vágjak át a folyosón, úton matekra. Egyszerre akartam rohanni Isaac-hez elújságolni neki a boldogságom, és örültem, hogy egyikük sincs bent órán, mert talán így nem álmodoztam át az egész órát. Már arra sem emlékeztem, hogy miért is voltam rá annyira dühös, elárasztott a tökéletes elégedettség, hogy minden újra a helyére fog kerülni.
Néhány perc boldogságban való ugrálás után Isaac-kel az utolsó csengő után, aztán külön utakra kellett indulnunk. Nekem üzenetem érkezett, hogy várnak rám a parkolóban, neki meg randevúja volt a város másik végén. Még egy szoros ölelés és úton is voltunk.
A Big Ben’s előtt kényszeresen nevettem fel.
– Cam, azt mondtad, hogy nem akarsz ide jönni még jó ideig.
– Éhes vagyok. – rántotta meg a vállát. Bólintottam, mert a gyomrom korogni kezdett, az ebédszünetet a könyvtárban töltöttük el, de nem olvasással és nem is az ebéddel.
Féltem, hogy a falatozóba belépve, ahogy megcsapnak az illatok, majd felfordul a gyomrom és rohanok is kifelé, de pontosan az ellenkezője történt. Eszembe jutott, hogy aznap még nem ettem semmit, így alig vártam, hogy letegyék elém a mega burgert, amit a Big Ben’s állt.
Egy csapat meglepődött arcot láttam felénk közeledni, mire villámgyorsan megtöröltem az arcom a szósztól és átváltottam a témát a cikkre, mielőtt még hallótávolságba értek volna. Az arcomon ülő nagy mosoly és Cam édes hangszíne már úgyis mindent elárult.
Erős késztetést éreztem arra, hogy úgy tegyek, mintha nem vettem volna őket észre, de tudtam, hogy semmi értelme sem lenne. Nem is nagyon foglakoztak velünk, a kötelező, erőltetetten mosolygós kör után már szinte olyan volt, mintha belesüppedtem volna a piros kárpitba és láthatatlanná váltam volna.
Próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, de mikor már nem hogy szóhoz nem hagytak jutni, de még rám se néztek és nevettek rajtam, fogtam a cuccaim és úgy tettem, mintha telefonon hívnának. A mosdó felé indultam, és amikor már nem nagyon figyeltek rám szépen kisurrantam, mielőtt ott sírom el magam, helyben. Nem volt sok időm, a buszmegállóhoz már vészesen közeledett a busz, futottam és még azelőtt eltűntem a környékről, hogy feltűnt volna nekik, hogy elmentem.

***

Benyitottam a kishúgom szobájába és egy félmeztelen, kosárlabdát szorongató Cameronba botlottam. Úgy ledöbbentem, hogy valószínűleg a végtelenségig ott álltam volna, ha Abbie nem húz beljebb és zárja be mögöttem az ajtót.
– Nem tudom, mi a bánatot műveltek ti itt ketten, de te felveszed a pólód és velem jössz – mutattam Camre, aztán Abbiere, – te meg összepakolsz.
– De még nem fejeztem be. Ha nem leszek kész, biztos, hogy kitesznek az újságírók közül.
– Annál jobb. Sose kellett volna oda betenned még a lábadat se, megmondtam neked.– karon fogtam a fiút és a szobám felé kezdtem húzni. - Nem akarom tudni, tényleg.
– Lemaradtam a fotózásról, kicsöngettek. Ő mondta, hogy jöjjek.
Még mindig azt az átkozott labdát ölelte, szinte hozzáragadt. Olyan szívesen arcon vágtam volna, az önuralmamból már nem sok maradt. Visszabújt a pólójába, aztán a helyére igazította a haját.
– Ó persze. Te meg mit is tehettél volna, elkezdtél levetkőzni neki, nem?
– Nem én találtam ki, hogy milyen képeket csináljanak rólunk, állj már le.
– Mert biztos az iskolavezetőségnek kellenek a félmeztelen fotóid, nekem meg szarvak vannak a fejemen.
Mélyet lélegeztem, mielőtt újra megszólaltam volna, mert tudtam, hogy ha egy kicsit legalább nem nyugszom meg, megfojtom egy kanál vízben.
– Jól van. Én megértem, hogy én, aztán a legjobb barátnőm, aztán megint én, de az isten szerelmére, Cameron, ha meglátlak még egyszer a húgom közelében, én esküszöm, hogy a pólóddal akasztalak fel az első fára.
– Semmit se akarok a húgodtól, megnyugodhatsz. És ha befejezted, akkor én most…
Kinyitotta az ajtót, és egyenesen apámmal találta magát szembe. Mögötte Abbie állt, teljesen kiakadva. Hogy én mennyire megkönnyebbültem, hogy legalább volt rajta ruha és nem a húgom szobájában találta meg. Cameron elmosolyodott és elővette a legfinomabb stílusát.
– Ó, ugye Mr. Collins? Cam Fox, Scar egyik barátja vagyok. Már alig vártam, hogy találkozhassunk, sokat hallottam ön felől Scartól.
Felé nyújtotta a kezét. Apa pár perc habozás után kezet fogott vele.
– Merlyn Collins. Mi járatban errefelé? – nézett a labdára.
– Csak beugrottam, kosarazni voltam a barátaimmal, hogy gyakoroljunk a következő meccsre. Ahogy hazafelé mentem, megláttam a járdán azt a kis kék köves nyakláncot és felismertem. Azt hoztam vissza.
Olyan folyékonyan és hitelesen adta elő a sztoriját, hogy még én is elhittem volna, ha nem tudom, miért volt ott valójában. Viszont fogalmam sem volt, hogy honnan tudott a nyakláncról, mert nem rémlett, hogy én meséltem volna róla.
– Ez rendes volt tőled. Azt a nyakláncot tőlem kapta, még évekkel ezelőtt.
– Ó, gondoltam, hogy különleges lehet, Scar különösen vigyázni szokott rá. Ezért is lepődtem meg, mikor megtaláltam.
Apa bólintott egyet, csak pislogni tudtam, hogy milyen jól elcsevegtek. Alig tudtam kivárni, míg hallgatásba burkolóztak, már ki akartam Cameront tessékelni.
– Nincs kedved velünk vacsorázni? Én és a feleségem is szívesen megismernénk.
Apa eleresztett egy finom mosolyt. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy ámuljak a döbbenettől, amiért Cam képes volt meghívatni magát vacsorára úgy három perc alatt, vagy robbanjak fel a dühtől, mert épp most cipeltem ki Abbie szobájából.
Cam hátrafordult, hogy rám nézhessen kérdőn, bár csak színjátékból.
– Csak, ha Scar és Abbie sem bánják.
– Én aztán nem.
A kishúgom egy percig sem gondolkozott és tudtam, hogy már bármit mondhatok, nem fogom tudni kipakolni Camet még vacsora előtt.

Képek forrása:WeHeartIt



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése