2018. február 2., péntek

Scars - Sebhelyek [13. fejezet]

Előző részek:

Az átkozott büszkeségem


 Hívott, de nem vettem fel a telefont. Üzenetekkel bombázott, de sorra figyelmen kívül hagytam őket. Mindenkit megkértem otthon, hogy ne nyissanak neki ajtót, bármennyire is kínosnak éreztem a szituációt. Úgy tettem, mintha az elmúlt hét nem történt volna meg, rákényszerítettem magam, hogy visszazökkenjek a régi kerékvágásba.
Egyedül gyorsan haladtam a munkával. Szabad kezet adtam magamnak, így az ujjaim gyorsan jártak a billentyűzeten. Hajtott a tudat, hogy a Sarah szabta hétfői határidőből kicsúsztam, de a végleges leadási határidőben még elkészülhetek. A képek Cameronnál maradtak, így azokból is újakat kellett készítenem, de csütörtök reggelre készen állt minden. Először abban az évben sikerült időben elindulnom otthonról. Magabiztosan sétáltam az iroda felé, a fejemben már a sikert ünnepeltem. Könnyűnek éreztem magam és felszabadultnak, hogy megszabadultam a cikk és Cameron jelenlétének terhétől. Az iroda előtt azonban szembetalálkoztunk egymással. Zavarban voltam, remegő hanggal köszöntöttem. El akartam slisszolni, de megállította a kezem, mikor a kilincs után nyúltam.
– Ne aggódj a cikk miatt, befejeztem.
Azt hittem, hogy rosszul hallok. Felemeltem a kezemben lévő papírköteget, háromféle verzióban, színesben és feketében, különböző elrendezésben, erre ő azt mondja nekem, hogy ő megírta helyettem a cikkemet. Megráztam a fejem, elvettem tőle a saját verzióját és összegyűrtem.
– Most már ez az én cikkem. Nem azért dolgoztam ennyit rajta, hogy most ismét elvedd előlem a megjelenés lehetőségét. Ne aggódj, Sarah nem fogja megtudni, hogy egyedül írtam.
Benyitottam az irodába és utánam jött. Remegett a lábam, az egyik kezemmel az asztalba kapaszkodtam, a másik kezemmel a különböző változatokat pakoltam ki a szerkesztőnk elé, aki boldogan bólogatott. Cameron meg se szólalt mindvégig, csak állt ott egyedül a szoba sarkában, mint egy megsértődött kisgyerek.
Nem volt időm rá figyelni, kérdésekkel bombáztak, amire sorra muszáj volt jól válaszolnom. Repültek a papírok a szemetes kosárba, piros toll festette át a nyomtatott szavakat. Áthúzások, nyilak, kötekedések tarkították a vitánkat. Amikor végre letette a kezéből a pennát, ismét mertem venni egy mély levegőt.
– Rendben van, így elfogadom, mehettek a dolgotokra. – intett Sarah a kezével, hogy hagyjuk magára. Nagy mosoly rajzolódott ki az arcomra. Még azért sem szólt, hogy nem lett készen hétfőre.
Az ajtóban ismét megálltunk mindketten, mondani kellett még valamit.
– Gondolom mi is végeztünk egymással. – inkább kérdezte tőlem, mint mondta. Ahogy telt az idő, míg én hezitáltam, úgy emelkedett egyre magasabbra a szemöldöke, kíváncsian várva a válaszomra. Nem tudtam, mit mondhatnék, el akartam felejteni minden vele kapcsolatos történést. Ismét csak menekültem.
– Majd látjuk egymást, Cameron. – mosolyt erőltettem az arcomra, majd hátat fordítottam neki. Pontosan az ellenkező irányban lett volna órám, de nem akartam, hogy lássa az arcom. Inkább kerültem egy nagyot és ismét elkéstem.
– Ja, látjuk egymást. – hallottam a hangját a távolból.

Képek forrása:Giphy



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése