2018. március 9., péntek

Scars - Sebhelyek [18. fejezet]

Előző részek:

Az átkozottul átkozott Cameron Timothy Fox



 Isaac a meccs kezdete előtt negyed órával érkezett meg. Már dühös sem tudtam lenni rá, csak jól esett, hogy van még valaki körülöttem. Én még melegítőnadrágban feküdtem az ágyamban, eszem ágában sem volt odamenni. A gondolattól is rosszul lettem, hogy ezek után szemtől szembe találkozzak vele.
– Megyünk. Itt a nadrágod. – benyúlt a szekrényembe és erőteljesen vágta hozzám a ruhát vállfástól együtt. Éppen csak el tudtam kapni.
– Megint az lesz, hogy sírva kell majd hazavonszolnod, nem csinálok századjára is bolondot magamból.
– Vállalom a kockázatot. Én vagyok a hibás. Hibáztass csak engem.
– Nem hiszem el, hogy megint ezt csinálom.
A kezembe adott egy szűk felsőt, amit képtelenség volt kényelmesen ülni, de nem vitatkoztam. Kár lett volna, most legalább volt kit hibáztatni a rossz döntéseimért.

Akármennyire is gyorsan öltöztem és az autóban próbáltam kifesteni az arcom, miközben Isaac a hajamat cibálta a fésűvel, elkéstünk. A csarnok megtelt a sok kíváncsi szempárral. Ez volt az évben az utolsó alkalom, amikor látnunk kellett egymást, feltéve, ha volt valaki olyan elvetemült, hogy visszament suliba akkor is, ha nem volt kötelező. A következő reggel már végre szünet volt.
Felmentünk egészen a lelátó legtetejére, a középső részen maradt még egy kevés hely. Isaac addig tolakodott, míg a korlátnál álltunk és legalább olyan jó kilátás nyílt a játékosoknak ránk, mint nekünk rájuk. Gyorsan megtaláltam a szememmel, úgy pattogott a keze alatt a labda, mint a villám, volt, aki kitért az útjából, hogy ne lökje fel. Látszott rajta még a távolból is, hogy dühös, agresszíven dobbantak a lábai a padlón, erőteljesen lökte magát egyik oldalról a másikra a labdával. A passzai majdcsak fellökték a csapattársait. Megkapta az üzenetem. Őt figyeltem mindvégig, de egyszer se nézett fel. Nem tudtam, mit tehetnék, egyszer még haza is akartam indulni, de Isaac nem engedett. Megölt a várakozás.
Megszólalt a félidőt jelző csengő és egyenesen a szemembe nézett. Intett a fejével az ajtó felé, aztán már el is tűnt a tömegben, ahogy a csapatkapitány odahívta magához őket. Arrébb löktem a körülöttem lévőket és futni kezdtem. Nem érdekel, hogy minden szempár felém fordult és bámult, csak futottam tovább. Valaki kinyitotta előttem az ajtót és csak akkor kiáltottam utána, hogy köszönöm, mikor már majdnem vissza is zárta azt. A sportolóknak külön bejáratuk volt, futottam odáig és vártam rá.
A telefonomon figyeltem az időt, három percbe telt kiszöknie, ami úgy tűnt, hogy maga az örökkévalóság. Futott ő is, nagyot kellett fékeznie a cipőjével, hogy megálljon előttem. Amíg levegőért kapkodott, kihasználtam, hogy nem tud megszólalni.
– Ez egy tévedés volt. Nem kellett volna üzennem. Azt hittem, te dobáltál cetliket a szekrényembe. – lehajtottam a fejem, kezdtem elvörösödni. – Nem is zavarok tovább.
Ott akartam hagyni, de láttam, hogy a kezével felém nyúl. Visszafordultam felé, de nem szólalt meg még sokáig.
– Én üzentem neked.
Tátva maradt a szám a megdöbbenéstől.
– Tessék?
– Dühös voltam rád. – ha tudta volna, én mennyire voltam dühös rá is, meg Isaacre is.
– Miért nem vagy dühös a barátnődre?
Lépések hallatszottak, így mindketten csendben maradtunk. A csapattársa kitárta a hátsó ajtót és tudtuk, hogy vissza kell mennie.
– Még nem végeztünk. A parkolóban várj meg. - bólintottam és néztem, ahogy visszafut a folyosón.

Visszamentem a melegbe, de elbújtam a lépcsőn álló emberek között. Eszem ágában sem volt elvonni a figyelmét a meccsről azzal, hogy most már úgy bámulom, hogy ő is tud róla. Amúgy sem akartam Isaachez szólni, két nap alatt másodszor hazudott nekem. A telefonom azonban csengeni kezdett és egy idő után már annyira kellemetlen volt, hogy inkább kimentem és felvettem.
– Sajnálom, hogy hazudtam neked. Azt hittem, jobb lesz.
– Most mit mondjak erre?
Valószínűleg soha nem voltam még annyira összezavarodva, mint abban a pillanatban. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy ne kezdjek el pityeregni, mert még Cameronnal is találkoznom kellett. Azelőtt még sosem kellett csalódnom Isaacben.
– Ne mondj semmit.
Valaki megkopogtatta a vállam. Megfordultam és ott állt előttem. Megráztam a fejemet, nem értettem már semmit sem. Magához ölelt és hagytam, mert ő volt a legjobb barátom. Nem számított, mi történik, vagy milyen butaságokat művelünk, mindig ő volt a legjobb barátom.
– Csak ne csinálj többet ilyet, oké?
– Soha.
Elengedtem, papír zsebkendőt húztam ki a zsebemből, mert már kezdtem szipogni.
– Még mindig haragszom rád. Még nagyon sokáig haragudni is fogok. Azelőtt sosem hazudtunk egymásnak.
– Nem bírtam nézni a szenvedésedet.
– Nem szenvedek. – mosolyogtam, belékaroltam és visszamentem vele a csarnok kellemes melegébe. Aztán persze eszembe jutott, hogy haragszom rá és nem kellene ennyire kedvesnek lennem.

A meccsből már nem sok idő maradt. Az ellenfél kezdett feljönni, újabb és újabb pontokat szereztek, mire a csapatunk megdöbbenésében elfelejtett védekezni. Az utolsó pillanatban még dobtak egy kosarat, de már túl késő volt megnyerni a meccset. Az ellenfél kevés szurkolója bezengte a csarnokot, az iskola elindult kifelé. Mi is együtt sodródtunk a tömeggel, a bejárat előtt néhány osztálytársunk megállított minket és beszélgetésbe bonyolódtunk.
Próbáltam lépésről lépésre távolabb kerülni tőlük, hátha hamarabb el tudunk majd köszönni, ha látják, hogy mennék, de Isaac úgy tűnt, élvezi a társaságot. Folyamatosan a tömeget pásztáztam, hogy mikor jön már ki, de még egy csapattársa se tűnt fel.
Megfogták a kezem és mindössze arra maradt időm, hogy intsek. Néhány lépést szinte futva tettem meg, hogy felvegyem vele a tempót. Utat tört nekünk a tömegben, rámosolyogtam néhány figyelő arcra.
Remegett az ő keze is, nem sikerült elsőre kinyitni az autó ajtaját. Mikor végre elfordult a kulcs a zárban, gyorsan nyitottam ki az ajtót és pattantam be. Magunkra zártuk az ajtót, hosszú perceket töltöttünk el azzal a csendben, hogy mosolyogtunk.
– Sajnálom, hogy téged hibáztattalak a saját félelmeim miatt. – még mindig a műszerfalat néztem.
– Én adtam fel túl könnyen mindent, mikor rólad volt szó.
Felnevettem.
– Képes voltál még akkor is zaklatni, mikor szó szerint elküldtelek a pokolba. Csúnyán viselkedtem veled.
– Néha. – a kezem után nyúlt, ami a combomon pihent. Először az ujjainkat néztük, aztán őt, ahogy ugyanazt teszi, mint én.
– Teljesen megőrültem, azt hiszem.
– De azért még ugyanúgy utáljuk egymást, mint eddig, ugye?
– Idióta! – húztam el a kezem. Egy csapat haladt el előttünk, akik bebámultak a szélvédőn. Valamiért ismét elnevettem magam. Cameron értetlenül nézett rám.
– Mi az?
– Semmi. Most nézd meg, mi lesz ebből holnapra. Mindenki arról fog beszélni, hogy mit csináltunk itt.
Hezitált, mielőtt válaszolt volna. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást, akármennyire is próbáltam. Beindította az autó motorját, mire kérdő pillantást vetettem rá. Kiült a vigyor az ő arcára is.
– Akkor most már megcsókolhatlak?
– Azt hittem már sosem kérdezed meg.


Képek forrása:Giphy



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése