2018. május 25., péntek

"Akaraterő százegyig van bennem" - Interjú vonatbaleset után


Először is arra szeretném kérni, hogy mutatkozzon be. Mi az ön története?
F. László vagyok, esztergályos tanulónak felvételiztem Miskolcra az ipari tanulóintézetbe.
1961. április 30-án, a Tiszai pályaudvaron történt este 10 óra körül. Szálltam volna fel a vonatra, és éppen csak elértem. Nem jól kapaszkodtam, akkor még magas lépcsők voltak és visszaestem a sín mellé. Féloldalt feküdtem, rátettem a lábamat, és hát, levágta a vonat. Az volt a szerencsém, hogy volt ott egy vasutas és elkötötte a nadrágszíjával a combjaimat. Elvitt a mentő az Erzsébet kórházba, ott megműtöttek, és októberben már kaptam műlábat. Azt az évet az iskolából kihagytam. Elég jól megtanultam menni bot nélkül a dupla amputáció ellenére is. Utána következő év szeptemberében, az 1962. szeptemberében már felvettek villanymotor tekercselő és háztartási gépszerelőnek. Ott végeztem el a iskolát és oda vettek fel dolgozni a mezőgazdasági gépjavítóhoz. Dolgoztam ott 18 évig. Utána nem engedtek ki NDK-ba, mert ott csinálták az első lábat, hanem itthon csináltak olyan NDK mintájút, de az nem volt jó és így nem tudtam utána menni rendesen dolgozni. Itthon voltam 3-4 hónapot, utána megint vissza és utána volt, amikor 1 évig is, és akkor kinyugdíjaztak.

Egy ismeretlen valószínűleg sosem gondolná, hogy mi történt önnel. Ennek ellenére, ön szerint miben különbözik az élete egy egészséges emberétől?
Nagyon megváltozik az embernek az élete mindenféle szempontból. Én nagyon igyekeztem azért, hogy ne legyek más és különb. Megtanultam biciklizni meg ilyeneket, és igyekeztem mindig beilleszkedni. Mindig akadt jó baráti kör és igyekeztem menni velük. Megtöri az embert, nagy akaraterő kell. Ha ezen morfondírozol állandóan, hogy hát ez így meg úgy van, érted... Hát persze, minden reggel eszébe jut az embernek ez a téma, mikor öltözöl fel, mert már semmi nem úgy működik, mint egy átlagembernek, hogy felkelsz az ágyból és szaladsz a zuhany alá. Nekem előtte egy fél óra-óra hosszával hamarabb kellett kelnem, hogy elkészüljek. Akkor, bent a gyárban nem nagyon adtak kedvezményt se. Volt olyan, hogy fél óra kedvezményt adtak, de azt be kellett mindig következő héten dolgozni.


Másképp alakult az élete, mint ahogy képzelte?
Hát persze, nagyon befolyásolja az embernek az életét. Az volt a szerencsém, hogy nem vettem tragikusan annyira. De hát mindig mentünk meg a barátokkal meg nem hagytam el magam egyáltalán, az volt benne a lényeg, hogy nem azon gondolkozik az ember,  annak örültem, hogy így tudok menni. Láttam embereket, 1 lábbal is, aki nem tudott még dolgozni se járni. Én azért igyekeztem jó legyen.

Hogyan dolgozta fel a traumát? Vannak, akik egy ilyen baleset után sosem képesek ismét visszatérni a megszokott kerékvágásba.
Sok emberrel találkoztam, aki nem tudta megemészteni. Volt egy, annak is az egyik lábát itten [mutat a térdére] a másikat combba vitte le, a Keletiben történt a balesete és utána ő öngyilkos lett. Pedig visszakerült dolgozni is, de nem tudta elviselni. Jogásznak tanult és egy cég alkalmazta, de valahogy nem jött neki össze. Sokat jött ide utána, hozzáfogott inni. Akkor már menyasszonya volt, ő 26 éves volt, de nem tudta feldolgozni. Találkoztam sok emberrel, aki nem… Az biztos, hogy mindenki csodálkozott rajta, orvosok is, hogy két műlábbal így tudok menni. Rengeteg gyakorlás volt, az biztos. Hát az elején 2 bottal, – mankót nem használtam sose –, utána 1-gyel, utána már egyedül.

Mi volt az, ami miatt nem adta fel?
A baráti kör. Voltak ott a környékünkön velem egykorú fiúk, és ők jöttek látogatni, meg ösztönöztek a baleset után, hogy gyere, menjünk. A kollégiumba is nagyon furcsa volt. 20-an voltunk egy szobába, be kellett mutatkozni, azoknak fura volt ez a téma. Akkor is elhatároztam, hogy elmondom nekik, megmutattam nekik, hogy hogy néz ki a műláb, mert a kíváncsiság mindenkit öl. És akkor nem volt belőle probléma, mindenki tudta, hogy mi van.




Megbélyegzi a társadalom a mozgássérülteket? Változott ez az elmúlt időben? Ön személyesen találkozott elutasítással emiatt?
Én nem vettem észre. Persze nem úgy fogtam fel az egészet, mint más. Én soha nem kértem senkitől, hogy adja át a helyet, nem mondtam, hogy nekem műlábam van, azért szeretnék leülni a villamoson. Tudod, voltak olyan dolgok, hogy a vonaton harmonikával járt egy férfi. Lényegébe koldult és csak az egyik lába hiányzott, de nem hordta a műlábat, hanem tangóharmonikával járta végig a vonatot, utána meg jól leitta magát. Mondtam neki, hogy hát nekem kettő van belőle, vagyis nekem két műlábam van, és én nem koldulni járok, hanem dolgozni, akkor meg volt hökkenve. De aztán hát ki hogy fogja fel ezt az egészet, de én nem ítéltem el őt se. Ha ő így gondolja, hát érted...

Van különbség egy átlagos és egy hátrányos helyzetben lévő ember világlátása között?
Persze, hát mindent másképp kell csinálnod. Olyanféle szempontból, hogy én elhatározom, hogy ezt szeretném csinálni, de van, amit nem tud megcsinálni az ember és akkor sokszor segítséget kell kérni. Szakmán belül nem kellett segítség, megtanultam, de más dolgokba, amit otthon kellett elvégezni, abból a szempontból igen, mert nem foghattál hozzá egyedül. Egy egészséges ember másképp fog neki, mint egy balesetes.

Volt olyan, amit a baleset tanított meg önnek, amit amúgy sosem tapasztalt volna meg?
A türelmet. Nem lehetett elkeseredni. Ezen nem lehet gondolkozni, hogy ez van, hanem mindig azon igyekezni, hogy megy az élet tovább. Mert ha ezen rágódol, akkor az nagyon rossz a vége. Mindig igyekeztem lekötni magamat. Olvastam sokat, mindig jártunk, mindig mentünk amíg fiatalabb voltam.

Min vagy kin múlhat, hogy egy hátrányos helyzetben lévő ember teljes életet tud-e élni, vagy sem?
A társadalmon is nagyon sok múlik. Akárhogy akármint volt, azért segítettek a szocializmusban is. Volt, amikor nem úgy sikerült nekik a segítség, de azért az a fél óra, amit mondtam, hogy be kellett dolgozni, elengedhették volna, de mégis… Akkor is én meg azt mutattam meg nekik, hogy nem a fél órán múlik, hogy nekem kedveskedjenek. Ha ők úgy gondolták, hogy nem adják meg, akkor belenyugodtam és igyekeztem úgy csinálni, hogy jó legyen. Az akaraterő százegyig van bennem, az nagyon motiválja az embert. Ha nem sikerült egyszer, tízszer is megpróbálni meg minden. Meg mindig azon agyalni, hogy hogy legyen. Mai napig is eltervezem a következő napomat, hogy mit akarok meg hogy.

Mit tanácsolna egy olyan fiatalnak, aki az ön helyzetében találja magát?
Ez egy más világ. Nem is tudok neked mit mondani. Volt olyan, hogy elmentem ilyen sorstárshoz, akinek utána történt a balesete, de mindenki más. Nem tudsz ebbe tanácsot adni. Elbeszélget róla az ember vele, de őneki is más a szemlélete meg nekem is más. Nincs lábad, persze, de ebbe bele kell nyugodni, az élet teljesen más lesz. Anyám szenvedte meg a legjobban ezt az egészet, persze, mert ő se tudta, hogy hogy lesz utána, de én se. Életben maradt az ember, és akkor hogy fog alakulni. De aztán ahogy a műláb így sikerült, hogy sikerült megtanulni járni, utána kezdett oldódni a feszültség, hogy csak lesz valami már. Mikor meg már elvégeztem az iskolát, anyám is arra biztatott, hogy menni kell. Azt mondta, itthon nem maradhatsz [nevet].




Neked is lenne egy sztorid, amit szívesen megosztanál másokkal? Tedd meg itt, rajtam keresztül, névvel vagy névtelenül és juttasd el másokhoz is a történeted vagy tapasztalataidat. Keress meg a miklossyniki@gmail.com címen és elkészítem veled az interjút, amivel hatással lehetsz másokra.

Niki


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése